A hamu a keresztény liturgiában a szeretetből fakadó alázat szimbóluma. A hívek a zsoltárossal Isten szerető jóságához, mérhetetlen irgalmához folyamodnak, kérve Őt: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem!” S az Úr életre keltő hatalmas irgalma feltámaszt a porból.
Vannak csillagok, amelyek körül gyémántpor alkotta korong örvénylik. Ilyen csillagok Isten szentjei, köztük Assisi Szent Ferenc. Celanói Tamás életrajzában olvasunk arról, hogy hosszú-hosszú unszolásra Szent Ferenc rááll, hogy a nővéreknek, Szent Klárának és társainak hirdesse Isten igéjét. Nagy várakozás előzi meg Ferenc érkezését. Beköszön a nővérekhez, majd megtorpan. Áll és áll, hosszan, csendben, némán, égre emelt tekintettel. Erről az író megjegyzi: „Az égre emelte szemét, oda, ahol szíve mindig is lakozott, Krisztushoz imádkozott”. A csendet halk parancsszavak törik meg: hozzanak hamut. Majd fogja a hamuval telt edényt, sovány kezeivel mélyen merít belőle, aztán a hamuból serényen kört von maga körül a padlón, a maradékot pedig a fejére hinti. Térdre ereszkedik.
Ami ezután következik, azt csak egy Tarkovszkij-film tudná visszaadni.
Értik? Nem értik? Nem mernek megszólalni – már ez is csoda. Aztán Ferenc fölegyenesedik, de a remélt beszéd helyett rákezd az ötvenedik zsoltárra:
„Könyörülj rajtam, Istenem,
szerető jóságod szerint, és minthogy mérhetetlen a te irgalmad,
gonoszságomat töröld le rólam!
Mosd le bűnömet teljesen,
és vétkemtől tisztíts meg engem!
(…)
Hints meg izsóppal, és tiszta leszek,
moss meg, és fehérebb leszek, mint a hó!
Add, hogy vidámságot és örömöt halljak,
hadd örvendezzenek megtört csontjaim!
(…)
Tiszta szívet teremts bennem, Istenem,
új és erős lelket önts belém!
(…)
Add meg újra az üdvösség örömét,
a készséges lelkületet erősítsd bennem!
(…)
Igazságosságodat ujjongva hirdeti nyelvem.
Nyisd meg Uram ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam!
(…)
Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek,
te nem veted meg a töredelmes és alázatos szívet.”
Ezután Ferenc, imáját befejezve, a bocsánatot nyert bűnös örömével szélsebesen távozik. A nővérek sírnak-rínak, bánatukban, örömükben, a bűnbánat örömében, s a könnypatakon át úgy látják, hogy a kis hamuporszemcsék Ferenc tüzes szeretetétől átizzítva, mind-mind, mint megannyi gyémántporszemcse örvénylik Ferenc nyomában.
Az alázat, az igazi, a szeretetből fakad, a szeretet élteti, izzítja át, adja meg a ragyogását, méltóságát.
„Emlékezzél ember, hogy porból lettél” – halljuk majd hamvazószerdán, miközben a pap, minden méltatlansága ellenére isteni felhatalmazással, hamut hint a fejünkre. Emlékezzél ember, hogy a Teremtő Szeretet Csókja, Lehelete keltett életre, éltet, emel ki a porból. Éld meg e szeretettség örömét: Isten éltet. Ezt éli meg Jézus, ezt megélni indítja a Lélek negyven napra a pusztába.
A pap hamut hint a fejünkre
Kenyere és öröme, hogy az Atya szavait ízleli: „Te vagy az én szeretett Fiam, tebenned telik kedvem” (Mk 1,11). Ezt az örömöt irigyli el az irigy, a sátán, s mindent megtesz, hogy rafináltan kikevert kábítószereinek kínálatával, az ezerféle inger, jóllakás lélektelen örömeivel, a hatalom és dicsőség pusztító mámorával elszakítsa Jézust az örömök örömétől, a „szeret engem az Atya – szeretem az Atyát” boldogságától, és betaszítsa az istentelenség ürömébe, poklába.
Negyven napon át – a negyvenes szám itt is, mint mindenütt a Szentírásban a sokat, az időben állandót jelenti – Jézus megéli
a hívó szóval szemben légy hitetlen, vigyázz, az odavezető út meredek és veszélyes.
Mélység és magasság? Maradj a langymeleg sekélyesben, engedd át magad a szórakozásnak, a tarkabarka, hejehuja, zenebonás mindennek látszó üres semminek.
magára vette a világ bűnét, istentelenségét, iszonyatos, istentelen magányát.
A feláldozott Bárány kiált így, utolsó sóhajként a kereszt oltárán a 22. zsoltár szavaival: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…”
Tamás Gáspár Miklós ezt értelmező szavai megrázóak: „Mi lehet a legiszonyatosabb szenvedés jegye más, mint az, hogy Isten elhagyja saját magát, hogy Krisztus legalább annyira magányos a keresztfán, mint akár egy hitetlen halandó. Ha van Isten, akkor a legnagyobb büntetés Isten jelen-nem-léte, a maximális távolság Istentől épp a halálban. A keresztény kultusz pokoli paradoxona, hogy az Istentől való maximális távolság tapasztalatát, az elhagyatottság legmélyét Isten maga is átéli.” (Magyar Narancs, 1993. szeptember 19.)
Szedő Dénes fordításkötetében, szerkesztői szempontok miatt egymás mellé került az Énekek éneke és az imént idézett, „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem” kezdetű 22. zsoltár. Az Énekek éneke tűnhet úgy, hogy egy szerelmi dráma leírása csupán. De többről van szó.
A Teremtő és a teremtmény szerelmes szeretetének drámája ez.
A királyi kedves rátalál mátkájára. A mátka ettől fogva, fenséges szerelmében úgy érzi, hogy ő, a por és a hamu, a kis senki, éledni, élni kezd, sőt kezd virágba borulni. Mégis egy pillanatnyi késedelmesség következtében szem elől téveszti kedvesét, elveszíti, és azt éli meg, hogy maga is elveszett, sorvad, halódik: „Betege vagyok a szerelemnek.”
S aztán csoda történik: hogy, hogy nem, kedvese rátalál. S ő újra életre támad, feltámad, harsányan hirdeti: „Erős a szerelem, mint a halál, ölelése a láng ölelése, az Úr lángja.” A por, lám, életre kel. Életre kelti a királyi Kedves. A panaszdal, a 22. zsoltár is a halál-magány megszenvedése után Isten életre keltő hatalmas irgalmát dicsőíti:
„Ti, akik félitek, áldjátok az Urat,
őt dicsőítsétek, imádjátok.
Sorsáért a szegényt soha le nem nézte,
arcát előlük nem rejtette ő el,
és meghallgatta az őhozzá esdőt.
A gyülekezetben dicsérlek téged
(…)
Lelkem neki él majd, népem neki szolgál.”
