Ahogy az Oszmán Birodalomnak is része volt a mai Libanon, Szíria és Jordánia, a Szentföldi Kusztódiában is egységet alkottak az itt található rendházak Palesztina helyeivel. A határok fiatalabbak, mint a Kusztódia. Az utóbbi évtizedek fejleménye, hogy helyi születésű testvérek is szép számmal vannak a Rendben. Fel is merült, hogy alakuljon valamiféle külön rendi egység a három országból, „Szent Pál Régió” néven létre is hozták, de az autonómiát vagy a kiválást nem látják indokoltnak, főleg 2011 után nem.
Az úton elkísért engem a palesztin Simon Herro atya, ő a régiót felügyelő rendi megbízott, némileg megtévesztően „regionális miniszter” néven. Végig pontosan és odaadóan szervezte a vizitáció menetét, olyannyira, hogy az állandó cigarettafüstöt is megszoktam mellette. Gondolom, az utazás kockázatait nem kell külön taglalni. A háború miatt Szíriában csak Damaszkuszig jutottam, ezért a másutt élők lejöttek vagy Bejrútba, vagy Damaszkuszba, hogy találkozzunk.
Szíria csak 2005-ben vonult ki Libanon keleti részéről. Ez a két nép viszonyát némileg megterhelte, az amúgy is meglévő kulturális előítéleteken túl. Mindez a testvérek között is hullámokat ver. Az egyik idős atya szerint mindkét nép a „demokrácia” híve, de Libanonban ez a szó „összevisszaságot” jelent, Szíriában pedig azt, hogy „én szabadon eldöntöm, hogy a főnöknek van igaza”.
Bejrút rendháza egy régi, kissé lepusztult polgárház, ahol eredetileg a város első színháza működött. Középpontjában egy tágas, erkélyes terem, talán egykori bálterem, és a négy irányba nyíló szobákban laktak a testvérek. A templomot állítólag a régi ház istállójából építették ki, de annyi biztos, hogy gyönyörű tágas, széles boltíves épület. A régi, 13. századi kolostor a város központjában volt. A nyilvános reggeli szentmise franciául volt, kb. 20 hívő jelenlétében. Simon mellett két libanoni és egy olasz páter él itt. A gvárdián, Toufic atya jár ki misézni Tíruszba és Szidónba, és a szíriai menekültek között is lelkipásztorkodik. („Ha holnap vége lenne a háborúnak, a menekültek 10%-a menne vissza” – mondja.) Ő szervezi az éves ifjúsági gyalogos zarándoklatot is. Két másik idős páter a helyi templomban szolgál. Érdekes érzés volt, hogy a közös zsolozsmához egyedül én használtam könyvet, mindenki más tabletet.
A bejrúti közösség, és még három testvér Szíriából, a bejrúti rendház nagytermében.
Harisszában van a ferencesek másik libanoni háza. Bejrúttól 27 km, a tengertől 600 m, de a tengerszint felett is 600 m! 1908-ban itt a hegyen épült fel a Libanoni Miasszonyunk kegyhelye, mellette a görögkatolikusok hatalmas központja, szemináriummal. A kis hegyi falu azóta egyházi központ lett, de amikor a ferencesek itt megtelepedtek (1680), még csak falucska volt. Az állandó szolgálatra érkező testvérek itt tanultak arabul. Ma az itt élő négy testvérnek lelkipásztori feladatai vannak, lelkinapokra csoportokat fogadnak (ilyen panorámával lehet is elmélkedni…), és itt működik Betlehem mellett a másik „előjelölt” közösség. Hat fiatal kap itt bevezetést az olasz nyelvbe, és mélyíti el a keresztény hit és élet alapjait. Ők azért nem mennek Betlehembe, mert Izraelbe nehezen kapnának vízumot. A Kusztódia később igyekszik ezt nekik elintézni, de egy olyan fiatalembernek, akit alig ismernek, érthetően ezt még nem ajánlják fel. A jelentkezők származási országai: Irak, Szíria, Egyiptom. A másik csoporttal majd Montefalcóban fognak összegyúródni, a jelöltévben. A harisszai közösség elöljárója a libanoni Tony Choukry atya volt, aki 40 évesen lépett be a Rendbe, előtte ügyvédként dolgozott, és a Ferences Világi Rend országos titkára is volt. Azóta Tiruszban új közösséget alapított a Kusztódia, és Tony az egyik tagja.
A harisszai közösség, és még öt testvér Szíriából, a jelöltségre készülő arab fiatalemberekkel.
Január 9-én reggel 9-kor indulás Damaszkuszba. Öten vagyunk a hétüléses Durangóban: egy sofőr, Simon, ketten a damaszkusziak közül: Raimondo és Antonio, és én. A napfényes tengerpart után átkeltünk egy hágón, ahol a kocsik a hóval küzdenek. Amikor megjelent az irányt mutató tábla: Frontière syrienne, nem mondom hogy nem izgultam. A Bejrút—Damaszkusz-autóutat nyitva tartják a harcban álló felek. Libanonból kilépve sokféle katonai ellenőrzési pont jön, néhány kilométer senkiföldje, aztán a szír határállomás. Raimondo intézi a pecsételést. Még néhány katonai checkpoint, és bent vagyunk az országban. Elég sok táblát látunk az elnök képével. Az út szélén több helyütt fegyveresek, tüzelőállások kiépítve. Az egyik checkpointnál pár napja robbantás volt, ezért most minden autót leállítanak és megnéznek.
Kiérünk a hegyekből, és máris előttünk a tízezer éves város – a harmincéves lakótelepekkel. A városon belül is checkpointok. Úticélunk az Óváros, belépési pontunk a Báb Túmá, a Tamás-kapu. Előtte a téren éppen valamilyen fegyveres csoport tart gyűlést, géppisztolyaikkal hadonásznak, hangos kiabálás, de szerencsére ártalmatlan megmozdulás. Behajtunk az Óvárosba.
És a tízezer éves városban, ahol négy éve háború van, megállsz egy kapu előtt, látod a jól ismert szavakat és jeleket: Custodia Terrae Sanctae, és belépsz egy olyan a világba, amit jól ismersz, ahol testvéreid vannak…
FOLYTATJUK!
Ferences Média
