Máté testvért 2024. június 18-án a budapesti Országúti Ferences Plébániatemplomban kísértük végső útjára. A gyászmisén búcsúztató beszédet mondott volt évfolyam- és rendtársa, Bagyinszki Ágoston OFM, továbbá egykori diákja, Szilágyi Melinda. Rendtársai, hozzátartozói, barátai, egykori tanítványai, munkatársai és lelkivezetettjei is búcsúztak tőle.
Megrendülve, de a feltámadás hitéből fakadó reménnyel adtuk hírül, hogy Polgári András Máté OFM ferences szerzetes, életének 59., szerzetességének 31. évében 2024. május 27-én elhunyt. 2024. június 18-án kísértük végső útjára; a budapesti Országúti Ferences Plébániatemplomban 10:30-kor napközi imaórát imádkoztunk, majd 11 órai kezdettel szentmisét mutattunk be érte. A temetési szertartásra ezt követően került sor a rendház kriptájában, a gyászolók a plébániatemplom kertjében vettek részt a toron.
Evangéliumot Szent Máté könyvéből olvasott fel Bagyinszki Ágoston OFM. Eulógiájában Christian Bobin francia költő, spirituális író szavait idézve kezdte meg beszédét, melyben a halál napjának köszöntéséről szólt. Felvetette, hogy mivel Bobin kötetei nem érhetőek el jelenleg magyarul, azokat Máté testvér tiszteletére akár meg is lehetne jelentetni – hiszen egyfelől a Le Très-Bas az egyik legkiválóbb írás Szent Ferenc szellemi örökségére mutatóan, másfelől kitapintható valamiféle párhuzam Máté testvér és Bobin művei, személye között. Főleg a nevetés spiritualitásának témájánál, a világlátás és fotózás kapcsolatánál, és a sebek és a szenvedés szerepének témájánál. Máté testvér – fotóalbumainak tanúbizonysága szerint is – szeretett fényképezni: virágokat, nevető arcokat, vagy különleges atmoszférákat. Hite által inspirált világlátását képei is erőteljesen visszatükrözték. Ahol megfordult, ott a tartományi történetírás feljegyezte fotószakköreit és -laborojait. Jó humora volt, és bár élete utolsó éveiben jelentős fizikai fájdalmai voltak, sokszor láthatták őt felszabadultnak rendtársai.
A szentmise lezárása előtt Szilágyi Melinda minden öregdiák nevében mondta el búcsúbeszédét. Felidézte, Máté testvér mennyire szívesen szervezett programokat osztálya részére: a 2009-ben a szentendrei ferences gimnáziumban végzett osztályát elvitte Assisibe, Csíksomlyóra, a velencei karneválra, Ausztriába és sok más helyre is. Osztályfőnökként és hittantanárként egyaránt fontosnak tartotta, hogy a rábízott kamaszok lélekben nemesedjenek, élményekkel gazdagodjanak.Szerette megosztani a filmnézés örömét is diákjaival. Mindezekért az egykori ferences diákok nagyon hálásak, az elkövetkezendő évek osztálytalálkozóin pedig mindig lesz egy hely Máté testvér számára, hogy lélekben együtt lehessenek – zárta gondolatait Szilágyi Melinda.
[ngg src=”galleries” ids=”144″ display=”imagebrowser”]
Fotó: Gieszer Richárd
Ferences Média, 2024
***
Az alábbiakban Bagyinszki Ágoston OFM szentbeszédét adjuk közre:
„A halálunk napja titokzatosan áthalad életünk minden egyes napján, mint valamilyen sötétebb víz a kristályos vízen, de mi túlságosan elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy meglássuk és köszöntsük, ahogyan egyébként illene köszönteni közelgő eltűnésünket e világ ügybuzgalmai közepette” – mondja Christian Bobin francia költő, spirituális író. Éppen a másfél éve elhunyt katolikus szerző rendhagyó, A legeslegkisebb (Le Très-Bas) címet viselő Szent Ferenc-portréjával ismerkedtem azokban a napokban, amikor Polgári Máté testvér váratlan halálhírét kaptuk Esztergomból. Ebben a könyvében Bobin célja, hogy bemutassa az assisi szent „lényegét” és azt, hogyan lehet az ő példáján keresztül mélyebb spirituális igazságokat felfedezni, útmutatást nyerni saját lelki életünkhöz. Úgy gondolom, ez a kis kötet a maga nemében, letisztultságában az egyik legkiválóbb írás rendalapító atyánk szellemi örökségére mutatóan.
A magyarul sajnos még nem olvasható, de amúgy számtalan rangos elismeréssel díjazott és sok nyelvre lefordított kötetet a jubileumi időszakban, akár Máté emlékének ajánlva meg is lehetne jelentetni magyarul. A mű egyik olasz méltatója ezt írta: „A könyv nem tipikus életrajz, hanem misztikus reflexió arról, hogy Ferenc élete miképpen üzen a kortárs spiritualitás számára. Bobin prózája gyakran lírai és elmélkedő módba vált, meghívva az olvasókat, hogy ne csak tanuljanak Ferencről, hanem tanuljanak Ferenctől és tapasztalják meg a perspektíva váltását, amely ma is mélyebb elkötelezettségre ösztönöz az egyszerűség és a hiteles spirituális elmélyülés irányában.”
Az egyetlen itthon élő noviciátusi évfolyamtársaként gyászolva és búcsúztatva Mátét azon kapom magam, hogy a vele kapcsolatos emlékeim mintha „beszélgetésbe kezdenének” bennem Bobin világával, aki a mindennapin való elámulásra tanít. Ez a belső beszélgetés három témánál erősödik fel bennem annyira, hogy azt szeretném megosztani Önökkel is: az első a nevetés spiritualitásának témája, a világlátás és fotózás kapcsolata a második, a harmadik pedig a sebek és a szenvedés szerepének témája, ami erőforrás lehet a gyászunkban. Nem tudom, Máté találkozott-e Bobin írásaival, de ezeken a pontokon ők biztosan egymásra találtak volna, hiszen Máté – fotóalbumainak tanúbizonysága szerint – szeretett virágokat fényképezni, a kontemplatív francia író pedig majd’ minden naplóbejegyzésében említést tesz a virágok aznapi jelenlétének „minőségéről” az otthonában, szobájában. Tehát először a nevetés spiritualitásáról. Máté testvérnek – valaki így fogalmazott – kedves „katasztrófahumora” volt, ami miatt jó volt a társaságában lenni, bár másokat ugyanezzel provokált is. De magára vessen, aki nem tudott ráhangolódni a lelki derű és szabadság kifejezésének erre a módjára.
A Mátétól ránk maradt albumok – és talán a fotós személye sem elhanyagolható ilyenkor – tele vannak nevetéssel, akár az egyik kedvenc pasaréti egyetemista csoportjáról (az egykori „Gábriel csoportról”) szóló albumot lapozgatom, akár a rendtársairól készített Mosolyalbum című fotógyűjteménybe nézek bele. Ez utóbbi egyébként távolról sem giccsesen mosolygó rendtársak arcképcsarnoka, hanem olyan nagy műgonddal elkapott pillanatokat örökít meg, amikor a ferences testvér valóban boldogan mosolygott ugyan, de valami deus ex machina miatt a mosoly mégis váratlan gellert kapott és mókássá vált. Amolyan derűs bakiparádé rejtőzik a hagyatékban. Ez az album szerintem a legtöbb rendtársam számára máig felfedezetlen kincsesbánya, egyike a Mátéval kapcsolatos rejtett kincseinknek. Azt már Bobin fűzi hozzá a humor témához, hogy a nevetés és a játékosság olyan talentumok, amelyek sziruposság nélkül közelebb vihetnek minket a hiteles spiritualitáshoz, mivel segítenek megérteni az élet szépségét és egyszerűségét. Szorosabban is idézve a francia szerzőt: „A nevetés és az öröm a valóban szabad szív jelei. A lélek öröme a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, az isteni kegyelem visszatükröződése.”
Másodikként ott van a világlátás és a fotózás belső kapcsolatának a témája. Lapozgatom Máté egy harmadik albumát, ami kihalt, emberek által elkerült városrészleteket, hajléktalan embereket, jó szögből elkapott padokat, omladozó tűzfalakat ábrázol olyan kiváló fotókon, amelyek nyomán még egy posztumusz kiállítás lehetősége is eszembe jut. Az album első lapjára, elhalványult ceruza vonalakkal ezt írta rá mottóként a fotós: „Azt az ízt keresem, ami csak itt terem meg, Nálunk és körülöttünk!” Három dolog jut eszembe ráérősen nézegetve a képeket. Egyrészt, hogy ezeknek a pillanatoknak a „levadászásához” annak idején Máté mennyit járkálhatott, kirándulhatott, akit utolsó életszakaszában a lábsebei már testileg- lelkileg fájdalmas módon helyhez kötöttek, később szinte szobafogságra ítéltek. Másrészt az is eszembe jut, hogy ezeken a fotókon sokszor megmozdul az az őserő, ami Máté környezetének kedvet csinált a fotózáshoz. Úgy tudom, professzionális fotósok is kerültek ki a környezetéből, mindenesetre a fotószakköröket és -laborokat mindenütt jegyzi a tartományi történetírás, ahol Máté megfordult.
Harmadszor, lenyűgöz az a hittől inspirált világlátás, ami a fotókban megjelenik. Ennek kifejezésére Bobint hívom segítségül: „A világ szemében valaki tűnhet jelentéktelennek, miközben a mi elhomályosult látásunk előtt egyszerűségben és kicsinységben könnyedén elrejtőzik az ő felfedezésre váró igazi jelentősége.” Vagyis: az evangélium optikáján keresztül jellemzően nem az az igazán jelentős, amit mi általában annak gondolunk. Bár a tanulmányai meglettek volna hozzá, Máté testvér nem kívánt pap lenni. Hordozta annak minden terhét, hogy a laikus testvéreinknek nem áll rendelkezésére kész életpályamodell a Szent Ferenc-i tökéletes boldogság megéléséhez. Egy kiállítás alkalmával egyszer talán mi, a rendtársai is ráeszmélnénk, hogy képeinek látásmódján keresztül Máté testvér a maga módján mégis karizmatikus erővel prédikált. Bobin mondja: „A képek egy csendes nyelvet beszélnek, amely szavak nélkül is megérinti a lelket.” Máté éppen a fényképezés révén különleges módon kapcsolódott a környezetéhez, aminek jelentősége egyre csak nőtt azáltal, ahogy más téren viszont kényszerűen visszavonultabb lett.
A végére a sebek és a szenvedés maradtak. Bobin így ír erről: „Szent Ferenc élete utolsó két évében megkapta Krisztus szenvedésének jeleit. Ezeket a sebeket, bár fájdalmasak voltak, örömmel fogadta, és Isten ajándékának tekintette.” Nem sokat tudunk arról, hogy Máté hogy élte meg makacs sebeit és az ezekkel kapcsolatos szenvedést, amelyekről a stigmatizáció idei 800. jubileumi évében egészen biztosan elmélkedett. Azért nem tudunk erről, mert az utóbbi időszakban meglehetősen bezárkózott és alig engedett közel magához bárkit is. Valószínűleg ezt a sebzett állapotát is a sokak által nagyra értékelt katasztrófahumorával hordozta, de minden bizonnyal végső soron az imádság erőforrásaira támaszkodva. Lelkületét onnan sejthetjük, hogy baráti találkozások alkalmával nem egyszer felszabadultnak láttuk őt fizikai nyomorúságai közepette is. Most már minden más titok marad, hiszen 58 évesen – ha nem is felkészületlenül, de – számunkra váratlanul érte el őt a halál. A halál, ami egyébként „titokzatosan áthalad életünk minden egyes napján”. A halál, amely hitünk és reményünk szerint nem a véget jelenti, hanem az örök élet kezdetét, ahol a nevetés, az evangéliumi optika és a megdicsőült sebek hordozása új értelmet kap.
Úgy gondolom, ferences karaktere ezen három vonásán keresztül hitelesen és felszabadítóan emlékezhetünk Máté testvérre. Az ő élete és halála emlékeztet minket arra, hogy Isten szeretetében és kegyelmében mindig ott van az újrakezdés lehetősége számunkra. Ahogy Bobin fogalmaz: „A halál nem végállomás, hanem csak egy állomás: átmenet. Tranzitus, amely egy új, boldogabb élet kezdetére nyílik. A halál elfogadása pedig az élet teljességének elfogadását jelenti.”
Isten veled, Máté testvér! Nyugodj békében!
Az alábbiakban Szilágyi Melinda beszédét adjuk közre:
Tisztelt Gyászolók, kedves Egybegyűltek!
Máté testvér első ferences gimnáziumi osztálya képviseletében szeretnék most búcsúzni tőle. A gyászjelentésben elolvashattuk az élettörténetét, én pedig pár személyes gondolattal emlékeznék meg róla.
Kedves Máté testvér! 2004-ben ott álltál az évnyitó napján, 31 kiskamasszal néztél szembe, akikkel 6 évig tartó felelősséget kaptál, hogy végigterelgesd őket a felnőtté válás útján. Mit érezhettél vajon akkor? Szerintem büszkeséget… azt a büszkeséget, ami mindig látszott az arcodon, mikor rólunk meséltél. Nagyon sok időt, energiát és szeretetet tettél az osztályba. Úgy érezted, akkor szerzel nekünk a legtöbb örömet, ha tartalmas közösségi élményt, programot szervezel. Szerettél szervezni, utazni, szívesen vittél magaddal minket Assisibe, a Csíksomlyói búcsúra, a Velencei karneválra, Ausztriába biciklitúrára, színházba, moziba. Szerettél ajándékozni, közösen főzni, beszélgetni.
Hittantanárunként és osztályfőnökünként is fontosnak tartottad, hogy lelkileg is fejlődjünk, nemesedjünk. Számos elgondolkodtató lelkigyakorlatot szerveztél, Karácsonyonként látogatóba vittél zenélni például a Vakok Állami iskolájába és a Csillagházba. Szeretted a jó filmeket, szeretted a filmnézés örömét megosztani másokkal és kicsit mindig a fényképezőgéped lencséjén át láttad a világot. Még a tablófotóinkat is saját kezűleg készítetted el.
Mindig a legjobbat szeretted volna nekünk, gondoskodtál rólunk éveken keresztül, míg fel nem nőttünk hozzá hogy pertut igyunk veled. Aztán 12. év végén kirepültünk. Utoljára együtt nyaraltunk még Olaszországban, aztán pillantok alatt elteltek az évek és arra eszméltünk, itt az 5 éves érettségi találkozónk, amire nem tudtál eljönni. A 10 évest elmosták a covid hullámai, a 15 évesen pedig jövőre… már nem lehetsz ott.
Hosszú betegséged után elszólított a Mennyei Atya és mellőle fogsz már figyelni minket. Nálunk pedig mindig lesz egy üres szék az asztalnál ahonnan hiányozni fogsz.
Nyugodj békében Máté testvér!
