Zatykó László OFM személyesen hangvételű levében köszöntötte Magyar Gergely OFM testvért 60. születésnapján. Bejegyzésünkben a levelet adjuk közre.
Kedves Gergő!
Legszívesebben elmentem volna a köszöntésedre, de egy elhúzódó covidgyengeség, meg a bal vállam roppant rokkant állapota megakadályozott ebben. Amit ott köszöntés-köszönés gyanánt személyesen elmondtam volna, azt most megpróbálom leírni. Isten éltessen, és részeltessen még sok kalandos feladatban, ahogy ezt eddig is tette!
Már a rendi életed is „rendellenesen” kezdődött, beugró novícius magiszterrel, messze a novíciusháztól. Túlélted.
És minden eddig kapott és elfogadott feladatod jellemzője az volt, hogy paradoxont éltél meg, föl kellett készülnöd a fölkészülhetetlenre, a mindig váratlanra és kiszámíthatatlanra, állandó izgalomban tartva őrzőangyalaidat és védőszentjeidet.
Ilyen volt első szolgálatod, a hittantanítás a szentendrei Ferences Gimnáziumban. A tanított tantárgyaim közül (magyar, orosz, ének) a hittan volt számomra a legnehezebb, tele sok sokismeretlenes egyenlettel. A hittan tantárgy a Jóistenről, aki maga a rejtély: Rejtelem. Tantárgy Isten gyermekeinek, akik ahány, annyiféle; mind-mind „egyedüli példány… milliók közt az egyetlen egy” (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd). Tantárgy, amely minden más óránál intenzívebb interaktív részvételt kívánt belsőleg és külsőleg egyaránt. Belsőleg, állandóan kérdezve a Jóistent: ki vagy Te, Uram; és kik azok, akikhez Rólad szólnom kell. És külsőleg, tanult, ellesett praktikákkal próbálva ügyesen szóra bírni Isten sokszor csintalan gyermekeit. Ahány óra, ahány osztály, annyi rejtély, és persze, annyi mellélövés is, tanulságképpen; de mégis – Isten csudájaként – annyi rátalálás, szíven találás, telitalálat.
A helyzet, helyzeted csak fokozódott rendi nevelőként: novícius magiszter, fogadalmas testvérek magisztere. Megnyílnak-e? Meg tudom-e nyitni őket? Ahány testvér, a Jóistennek annyi temploma. És hol a kulcs e templomokhoz? Megkapom-e? Hála Istennek, kaptál képességeket – tapasztalat, beleélő készség, hitháttér, kedvesség, türelem, stb. – ahhoz, hogy bizalommal elnyerjed e kulcsokat. Nem semmi. Biztos voltak kudarcok is, különösen ott, ahol a testvér úgy zárkózott be, hogy a zárban hagyta a maga kulcsát, bezárkózva önmagába, talán önféltőn is. Hál’ Istennek, nem ez volt a jellemző.
Aztán jött tizenegy év tartományfőnökség, benne többek között a két provincia, (a Szűz Máriáról és a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett provinciák) egyesítésével (2006. június 24.), azzal a szándékkal, hogy az „egy” ne legyen kevesebb a „kettőnél”. Ambiciózus szándék. Egy Kapisztrán Szent Jánost igényelt a véghezvitele. Remélem nem vette zokon mellőzését… Nem tudom, milyen lehet egy tartományfőnök egy napja. Egyáltalán, eltervezheti-e, szőhet-e terveket, miközben nem tudhatja, hogy aznap majd ki is kopogtat be hozzá, és milyen szándékkal. Megélhetted Szedő Dénes atya emlékeztető (Pro memoria) szavait: „Lélek amit hoz, / arra hagyatkozz. // Szúnyogot ne szűrj, / terveket ne szőjj”.
Ezt követték a Kárpátaljai Ferences Misszióban töltött éveid ott, Ukrajnában, ahol mindig minden kiszámíthatatlan. Nemcsak a kezdetekben, a szovjet érában, hanem most is, a gazdiváltás véres napjaiban, amikor is a volt Szovjetunió, „a nagy Oroszország kovácsolta frigy” (szovjet himnusz) nem nézi jó szemmel a válást, a ragadozóváltást, a United Stateshez, az Egyesült Államokhoz csatlakozást. Ma ugyanaz a nóta járja Ukrajnában, mint a Szovjetunió idején. Ha egy állami vagy egyházi vezető Kárpátaljára akar menni, akkor neki „Kijeven át vezet az út”. Ezt nyilatkozta annak idején Paskai László bíboros, amikor először Kárpátaljára látogatott 1988-ban, s ugyanezt Novák Katalin államelnök most, 2022. december 26-án sugárzott karácsonyi interjújában: „számomra Kárpátaljára Kijeven át vezet az út”. Figyelemre méltó egyezés. Ez azt is jelenti, hogy ma éppen oly (vagy még inkább) kiszámíthatatlan veszélyekkel jár a kárpátaljai misszió, mint a szovjet érában. Annak idején, nekünk a misszió kezdetén, Isten után az oltalmat a „nyilvánosság” jelentette: az állami és az egyházi sajtó. A Magyar Nemzet Kulturális Rovatának vezetője, Lőcsei Gabriella (a pasaréti esti hatos misékről ismertem) rendszeresen tudósított az életünkről, s teret adott, hogy – mint a misszió vezetője – írjak szándékainkról, életünkről. Az Új Ember főszerkesztője, édesapád, Feri bácsi ugyancsak nagy segítőnk volt ebben. Szenvedő alanya is voltam ennek. Mielőtt kimentem volna Kárpátaljára, kitartóan unszolt, sok-sok telefonnal kedvesen „kiverte” belőlem azt a vezércikket (Isten elfogadó és ajándékozó szegényeiként – 1989.09.17), amelyet akkor jelentetett meg, amikor mi már elhagyva az országot, megkezdtük a nagyszőlősi missziót. Erre a nyilvánosságra most nektek is szükségetek volna. Ebben te jeleskedhetsz, hiszen olyan kiváló riportokat készítettél eddig, amelyek igényt tarthatnának nagyobb nyilvánosságra is.
Nagy a köszönni valónk neked abban, hogy a Kárpátaljai Ferences Missziót saját szolgálatoddal – csúf szóval – kiemelt projektté teszed a provinciában, minthogy az is. Amúgy, ezt jelzi az a huszonegy testvér is (ennyien, egy helyen sehol, egy házban sem fordultak meg), akik hosszabb, rövidebb időt töltve, szívvel-lélekkel szolgáltak e misszióban. E vállalás talán irányt mutathat a jövőre vonatkozóan is.
Isten éltessen, Gergő!
Szolgálatodhoz adjon jó egészséget!
Áldást, békét!
László
Szeged, 2022.12.30.
Fotó: Merényi Zita /Magyar Kurír
Ferences Média, 2022
