Fehérváry Örs Jákó OSB, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora, bencés szerzetes, a Pasarét 90 jubileumi programsorozat keretében a Szó Szimfóniája rendhagyó alkalmán tartott előadást a Pasaréti Közösségi Házban. Az est folyamán többek között a szent tér mibenlétéről, a modern templomépítészet hatásairól és a templomtér teológiai jelentéséről beszélt.
A bencés szerzetes előadását rögtön a ‘templom’ szó magyarázatával kezdte, amely a nyelvújítás korában alakult ki, és amely a húsvét (húsevés tilalmának feloldása) és a vasárnap (amely napon a vásárok voltak) sorába illeszkedik, hiszen nem az egyházi-teológiai hagyományból ered. Ennek a szónak a gyökerei a felvilágosodás időszakába nyúlnak vissza, amikor a görög-római kultúra és a latin nyelv hatása megerősödött. A nagy európai nyelvekben az egyházi közösség és az épület megnevezése egyazon szóval történik. Például a germán és angolszász nyelvekben a ‘Kirche’ vagy ‘church’ kifejezések a görög ‘kürjakum’ szóból erednek, ami az ‘Úr házát‘ jelenti, s amely egyaránt utal a közösségre és az épületre. A neolatin nyelvekben az ‘ecclesia‘ kifejezés a görög ‘ekklésia’ szóból származik, amely a hívő közösséget írja le, és az ‘enkaleo‘ szóból ered, ami annyit tesz, mint ‘akiket Isten kihívott, és néppé tett.’
Ettől eltérően – magyarázza – a magyar ‘templom’ szó leválasztja az épületet a közösségről, és inkább a használati világába helyezi. Ez a szóhasználat részben a pogány politeista vallási gyakorlatokból ered, valamint erősen kapcsolódik a jeruzsálemi templom képzetéhez. Ha kellő távolságtartással viszonyulunk ezekhez az épületmintákhoz, láthatjuk, hogy a korai kereszténység szótára nem csupán egy szakrális térre utal, hanem sokkal inkább a gyülekezetre: a gyülekezet neve fejezi ki a teret, amely befogadja őket. Ez a megközelítés fontos teológiai és térbeli megértést ad a templom fogalmáról, és alapvető ahhoz, hogy a templom terét valóban érteni tudjuk.
Fehérváry Jákó kiemelte, hogy a modern templomépítészetre jelentős hatással volt a liturgikus mozgalom, amely a 19. században indult el, elsősorban bencés monostorokban. Ez a mozgalom a 20. század elején terjedt el az egész egyházban, és jelentős szerepet játszott a második vatikáni zsinat liturgiáról szóló tanításában és az azt követő liturgikus reformban. A liturgikus mozgalom sok szempontból visszanyúlt az utolsó vacsorához, és a kereszténység korai fejlődési szakaszaihoz, hogy példát merítsen a keresztény ókor templomépítészeti hagyományaiból, amelyeket aztán a modern téralakításokban is alkalmazott.
Első példaként említette a Dura-Európoszban található háztemplom maradványait, mint az ókori keresztény közösségek történetének fontos fejezetét. Dura-Európosz kozmopolita kereskedőváros volt a mai Szíria területén, az Eufrátesz folyó mentén. A város feltárása során az egyik lakóházban találtak egy keresztény gyülekezeti helyet, amelyet a szakirodalomban háztemplomként emlegetnek. Ez a háztemplom az első keresztény közösségek jellegzetességeire világít rá: tagjai egy lakóházban gyűltek össze, ahol a közösségi rítusokat gyakorolták.
Jákó atya rámutatott, hogy az első keresztények, bár továbbra is részt vettek a zsidó vallási szokásokban – például feljártak a jeruzsálemi templomba imádkozni, és elmentek a zsinagógákba – a saját, csak rájuk jellemző rítusukat, legfőképpen a kenyértörést, házaknál gyakorolták. Giuliano Zanchi olasz teológus ezt a korai keresztény istentiszteleti gyakorlatot „konyha illatú” spiritualitásként emlegeti, ahol a megterített asztal, a kenyér, és a közösen összegyűlt család áll a középpontban. A feltámadott Jézus jelenléte ebben az otthoni, közvetlen közegben nyilvánul meg: ott válik felismerhetővé, ahol a tanítását magyarázzák, és ahol a kenyeret megtörik. Sokáig a házak maradtak a keresztény közösségek központjai, hiszen a korai kereszténység kezdetben még nem gondolkodott önálló templomépületek létrehozásában.
Az első keresztény közösség a saját helyét a város szövetében találta meg, egy olyan különleges épülettípusban, amelyet a közösség liturgikus használata tett egyedivé. Külső megjelenésében egy lakóházra hasonlított, de belül a liturgikus célokat szolgálta, miközben az emeleten akár lakófunkciót is betölthetett, ha a feltételezések helyesek – tette hozzá. Ez a domesztikus eredet meghatározta a korai keresztények szokásait és vallási életét. Ennek hátterében az állt, hogy az első évszázadokban a keresztény közösségek gyakran elnyomott helyzetben voltak. Bár az elnyomás mértéke és a keresztények helyzete időben és térben változott, általában féllegalitásban vagy illegalitásban léteztek, ami miatt ritkán volt lehetőségük saját kultikus helyek építésére.
A harmadik század második felében már léteztek kisebb bazilikák a keresztények birtokában, amire bizonyíték, hogy a nagy keresztényüldözések során ilyen épületeket is leromboltak. Ebben az időszakban tehát már mejelentek az első bazilikák. A bazilika, mint tipikusan keresztény épülettípus, különösen fontos lett az egyre növekvő keresztény közösségek számára, akik ekkorra már kiléptek az illegalitásból, és hivatalos státuszt nyertek. A bazilikák megjelenése azért érdekes, mert a keresztények nem pogány templomokat alakítottak át, hanem egy semleges épülettípust választottak a saját liturgiájuk számára. A pogány templomok struktúrája (például az elzárt helyek az istenek szobraival) nem felelt meg a keresztény liturgikus igényeknek, ahol a közösség központi szerepet kapott, és Isten jelenlétét a feltámadt Krisztusban tapasztalták meg.
A bazilika tágas, fényes közösségi tér volt, amely általában apszissal rendelkezett, ahol korábban császár-szobrok vagy istenképek álltak. A keresztények természetes módon használták ezeket a tereket, és mivel azok tágasak és semlegesek voltak, alkalmasak lettek a keresztény liturgia befogadására. A bazilika terei egyszerre voltak orientáltak és centrálisak. A nagy ablakok és a mellékhajók szellős oszlopsorai nyitottságot és tágasságot sugalltak, míg az apszis biztosította a tér irányultságát, ezáltal ideális helyszínt biztosítva a keresztény közösségek számára.
A keletelés, vagyis a kelet felé fordulás már az ókorban is figyelmet kapott. Alexandriai Kelemen és Origenész is említette, hogy a keresztény imádság természetes iránya kelet felé mutatott, ahol a felkelő nap a sírjából feltámadó Krisztust szimbolizálta. Egy német evangélikus liturgiatörténész szerint a régészeti feltárások és a fennmaradt bazilikák orientációja alapján a keletelés legősibb módja alapján nem az apszis, hanem a kapu nézett kelet felé. Például a római Szent Péter-bazilika esetében a keleti irány a kapu felé található. Ennek logikája, hogy a kaput nyitották meg az érkező Krisztus számára, ahogy azt a virágvasárnapi zsoltár is kifejezi: „Emeljétek fel fejeteket ajtók, táruljatok fel ősi kapuk, bevonul a dicsőség királya.” Ezzel a gesztussal a közösség az érkező Jézus fogadását szimbolizálta. Bár a keletelés többféle módja létezik, mindenképpen fontos szerepet játszott a keresztény imádságban, annak ellenére, hogy a barokk korban a templomok orientációja kevésbé volt hangsúlyos.
Az ókori bazilikákban nemcsak az oltár és az Ige felolvasásának helye, hanem a tér sajátos elemei is fontosak voltak, mint például a tágas oszlopcsarnokok vagy a padlómozaikok. Az aquileiai bazilika padlómozaikja például a tenger gyümölcseit ábrázolja, és egy olyan világot idéz, amelyben a hétköznapi élet nem válik el teljesen a templomtértől, hanem egyfajta szakrális referenciát nyújt az ott élők számára. A padlómozaikok történeteket meséltek el, mint például Jónás történetét, és az emberek számára olyan ismerős elemeket ábrázoltak, mint halak, madarak, virágok, így kapcsolva össze a szakrális és a hétköznapi világot.
Előadása végén Jákó atya rátért 20. századi liturgikus megújulás és templomtér-alakítások kísérleti modelljeire, amelyek nagy hatással voltak arra, hogyan gondolkodtak a mozgalom alakítói a templomtér jelentéséről. Kiemelte a Pasaréti templomot, amelyről elmondta, hogy Magyarország egyik első olyan temploma volt, amely számot vetett a modernitással és a modern építészeti irányzatokkal. Az építési történet különösen érdekes, hiszen Magyarországon a modern templomépítészetre inkább a nagy építészeti irányzatok hatása volt jellemző, mintsem a liturgikus mozgalomé.
A Pasaréti templom további különlegessége, hogy nem önálló épületként tekintettek rá, hanem a város szerkezetébe szervesen illeszkedő elemként. Jákó különösen zseniálisnak tartja a templom környezetét, amelyben a buszmegálló és a környező épületek harmonikusan illeszkednek a tájba a kolostorépülettel együtt. Ez egyedi vállalkozásnak számított abban az időszakban, amikor még az 1930-as években is volt példa neobarokk templom és iskola építésére.
A Szó Szimfóniája sorozat következő alkalma november 4-én lesz a Pasaréti Közösségi Házban, Berhidai Piusz tartományfőnök Szent Ferenc atyánk stigmatizációjáról tart majd előadást.
Fotó: Gieszer Richárd; Fortepan / Jurányi Attila
Ferences Média, 2024
