John Quigley OFM írása nyomán
Assisi Szent Ferenc számára a karácsony volt az ünnepek ünnepe. Celanói Tamás életrajzában olvassuk:
„A gyermek Jézus születését minden más ünnepnél örvendezőbb lélekkel ülte meg; azt szokta mondani, hogy ez az ünnepek ünnepe, melyen a kisdeddé lett Isten emberi emlőkön csüggött. Gondolatban mohó vággyal simogatta végig a maga elé képzelt gyermeki tagokat, és a Kisded iránti részvét, mely mélyen beleszántott lelkébe, arra késztette, hogy gyermek módjára édes szavakat gügyögjön. Jézus neve olyan volt szájában, mint a lépesméz.
Egyszer karácsony napján, mely akkor éppen péntekre esett, arról folyt a szó, szabad-e ezen a napon húst enni vagy nem. A szent ezt mondta Moricus testvérnek: »Vétkezel, testvér, ha pénteknek mondod azt a napot, melyen a ‘Gyermek született nékünk’. Ellenkezőleg, azt kívánom – folytatta tovább –, hogy ezen a napon még a falak is húst egyenek; mivel pedig ez nem lehetséges, legalább kívülről kenjék be őket.«
Azt is akarta, hogy e napon a gazdagok vendégeljék meg a szegényeket és éhezőket, s szamaraik és ökreik elé a szokottnál nagyobb porció abrakot és szénát tegyenek. »Ha alkalmam lesz beszélni a császárral – mondta –, megkérem, hogy általános törvénnyel parancsolja meg: akinek csak módjában van, gabonával és más magokkal hintsék fel az útszéleket, hogy ezen a nagy napon a madarak, s főleg pacsirta nővéreink bőséges eledelhez jussanak.«” (CÉ 2 199–200)
Ferencet mélységesen lenyűgözte Isten egyszerűsége és szegénysége, aki nélkülöző emberként lépett be a világunkba. Az Isten megtestesülése iránt érzett túláradó és szenvedélyes szeretetében felismerte, hogyan jeleníthetné meg ezt a titkot az emberek számára. 1223-ban Greccióban ünnepelte meg a karácsonyt, ahol minden jelenlévő kézzelfogható és személyes tapasztalatot szerezhetett Jézus megtestesüléséről és arról, hogy mit jelenthet nekünk, hétköznapi embereknek ez a titok.
Szenteste Ferenc a környék lakóit egy barlangba hívta össze, ahova szénát, ökröt és szamarat hozatott. Azt akarta, hogy az emberek érezzék a nedves széna illatát és az istálló állatainak melegét. Jászolt készíttetett, amely eredetileg az állatok etetésére, most azonban a gyermek Jézus fekhelyéül szolgált. A liturgia során, miközben Ferenc mély érzelmekkel prédikált a körülállóknak Isten szeretetéről, a gyermek Jézus sokak szívében életre kelt.
A barlang kicsi volt és zsúfolt: meglehetősen kényelmetlen, nem éppen egzotikus vagy romantikus helyszín, különösen nem a földművesek számára, akik naponta ilyen körülmények között dolgoztak. Ferenc azonban épp ezáltal tudta dramatikus eszközökkel és kézzelfoghatóan bemutatni, miképp lépett be Isten a mi hétköznapi világunkba, és hogyan van jelen abban ma is. Isten, aki végtelen szeretet, osztozott az emberek sorsában, és egy lett közülünk.
Ferenc számára a karácsony Isten örömhírét tárja fel: Isten úgy határozott, hogy emberré lesz, és Mária méhében belép a világmindenségbe. Ez a csodálatos örömhír megszabadít minket az Istenről alkotott töredékes és hamis képünktől. Annak, hogy az emberek ilyen nagy ünnepléssel veszik körül a karácsonyt, az igazi oka az, hogy Isten úgy határozott, közöttünk fog élni.
A megtestesülésbe vetett hit alapjaiban különbözteti meg a kereszténységet más vallásoktól. Jézus követőinek egy évtizedre volt szüksége az Úr feltámadása után ahhoz, hogy egyértelműen megfogalmazzák hitüket: Jézus a Krisztus, vagyis a „Felkent”. A tapasztalatok, amelyeket halála előtt és után szereztek Jézusról, megerősítették őket abban, hogy Jézus a Messiás – sőt, még annál is több. Sok idő és számos vita segített tisztázni, mit is jelent ez a „több”. Évtizedekig tartó eszmecseréket követően a kereszténység arra a következtetésre jutott, hogy Jézus Isten volt, és hogy Isten beletestesült a mi világunkba: valóban „közöttünk lakott” (Jn 1,14).
Minden keresztény egyetért abban, hogy Jézus Isten, azzal kapcsolatban azonban már megoszlanak a vélemények, hogy miért lett Isten emberré. Sokan úgy vélik, hogy Isten elsősorban azért küldte a világba Jézust, hogy általa helyrehozza a kárt, amelyet Ádám és Éva, az emberiség ősszülei okoztak az eredeti bűnnel.
A kereszténységen belül létezik egy másik hagyomány is, amely az egyházatyákig nyúlik vissza, és a ferences lelkiségben fejeződik ki a legvilágosabban. Ezt így foglalhatjuk össze: Isten azért lett emberré, mert Ő a Szeretet. Isten végtelen Szeretet; a végtelen Szeretet pedig szabad és végtelenül nagyobb az embernél vagy annak bűnénél. Azt állítani, hogy a bűn mintegy „kényszerítette” Istent arra, hogy megtestesüljön annak érdekében, hogy helyrehozza a kárt, amelyet a bűn okozott, aránytalanul nagy hatalmat vagy befolyást ad a bűnnek Istennel szemben.
Hogyan is hathatna az ember engedetlensége kényszerítő erővel Istenre? Nem volna önző és arrogáns dolog azt feltételeznünk, hogy a bűnünk készteti cselekvésre Istent, főként legnagyobb és legértékesebb tette végrehajtására? Isten szabad és nem kényszeríthető. Az abbéli hit, hogy Isten Ádám bűnére adott válaszul lett volna kénytelen cselekedni, valójában korlátozza Isten szabadságát és méltóságát.
A karácsony középpontja a szeretet test szerinti születése. Jézus, a názáreti férfi születését ünnepeljük, aki hitünk szerint a Szeretet, vagyis Isten. Egyszerűen fogalmazva: a karácsony annak a Szeretetnek az ünnepe, amely úgy döntött, a világmindenség részévé válik azáltal, hogy emberré lesz. A Szentírás szerint az emberi nem Isten képmására lett teremtve, aki a Szeretet (vö. Ter 1,27).
Minél inkább megértjük, hogyan szeretünk, annál inkább megérthetjük Istennek a megtestesülés mellett hozott döntését. Ez a karácsony mélyebb jelentése. Mindannyian szeretnénk együtt lenni azokkal, akiket szeretünk. Időt akarunk tölteni velük, megismerni egymást. Az igazi, mély szeretetben arra vágyunk, hogy érzelmileg, lelkileg és fizikailag is eggyé váljunk a szeretett személlyel. A szeretet természeténél fogva arra vágyik, hogy egyesüljön azzal, akit szeret.
Amikor kicsi voltam, a nagymamám gyakran megölelt, és ezt mondta: „Úgy szeretlek, majd’ megeszlek!” Ezen gyerekként csodálkoztam ugyan, de mégsem ijedtem meg tőle. Most már értem, mit akart mondani. Amikor megpillantunk valakit, akit nagyon szeretünk, azt kívánjuk, bárcsak mindig velünk élne, bennünk volna. Örökre egyek akarunk lenni vele. Úgy tűnik, Isten is így akar eggyé válni velünk (vö. Ef 1,10–13). Ezt ünnepeljük karácsonykor.
Észszerű azt gondolnunk, hogy Isten, akinek lényege a végtelen szentháromságos Szeretet, természeténél fogva úgy határoz, hogy önmagát és minden teremtményét végtelen és következetes módon szereti. Minden, az egész teremtés Isten „szeretettje”, az Ő szeretetének tárgya.
A ferences teológiai iskola, különösképpen Boldog Johannes Duns Scotus (1265–1308) Szent Ferenc misztikus tapasztalatán, Szent Pál levelein és Szent János evangéliumán alapuló írásai azt tanítják, hogy Isten öröktől fogva és szabadon döntött úgy, hogy megteremti a világmindenséget, és hogy szeretetből belép abba. Duns Scotus szerint Isten azért teremtette a világot, hogy legyen egy újabb módja Szeretetként élni és szeretetét kifejezni egy másik szeretett lény iránt.
A Szentháromság úgy tervezte a világmindenséget, hogy Isten emberként léphessen be abba. Embervoltunk Isten számára az a hely, ahol beléphet a teremtésbe, mivel emberként egyszerre vagyunk fizikai és spirituális lények, akik értelmemmel bírnak és szabad akarattal rendelkeznek. Az emberi létezésben egyesül az anyagi és a spirituális világ: ez a világmindenség kegyelmi csúcspontja. Isten eleve úgy alkotott minket, hogy mi legyünk az ő lakhelye a teremtésben (Ef 1,4; 1,9–10; Kol 1,15–20, 1,27, 3,11).
A karácsony 1223-as grecciói megünneplése után a ferences testvérek szerte Európában prédikáltak, és a betlehemi jászolt használták arra, hogy közelebb hozzák az emberekhez a megtestesülés misztériumát. Igehirdetésük nyomán olyan hagyományok születtek meg, amelyek mind a mai napig élnek. Ma is megtaláljuk karácsonykor a betlehemeket az otthonokban, a templomokban, de még az üzletek kirakataiban is.
Szent Ferenc azt akarta, hogy az emberek lássák, érezzék és érintsék azt, ahogy Isten megtestesülése csodásan hat az életükre. Meg akarta mutatni, hogy Isten irántunk való szeretete komoly és nagylelkű: mi vagyunk az Ő szeretettjei. Ő semmitől sem riad vissza, hogy eggyé váljon velünk!
A karácsony ferences értelmezése szerint hiszünk abban, hogy Isten véglegesen megtestesült, fizikailag is elköteleződött az emberi történelem, a mi egyéni életünk mellett. A megtestesülés tehát nem pusztán egy múltbeli esemény volt, hanem bizonyos értelemben most is – és mindig és mindörökké – történik. Valóságosan hiszünk abban, hogy amikor Isten népe (az Egyház) összegyűlik, tudatosan reflektál hitére és kifejezi azt, akkor a Jézus Krisztusban megtestesült Isten van jelen és szól hozzánk. A megtestesülés az egész történelmen át folytatódik.
Időnként, különösen karácsonykor bepillantást nyerhetünk ebbe a mély, végtelen, isteni vágyakozásba, és megérinthet minket a misztérium, hogy Isten velünk van, és testet öltött Szeretetként él világunkban.
Milyen választ adhatunk erre a csodálatos karácsonyi örömhírre? Nemde az lehetne az első válaszunk, hogy elnémulunk, és rácsodálkozunk minderre? Nem kell mindent megértenünk. Nem kell azonnal feltennünk a kérdést: „Mit tegyek én?” Elegendő, ha tudatosan engedjük, hogy szeressenek bennünket, ha veszünk egy mély lélegzetet, és bízunk abban, hogy Isten szeretete végtelenül nagy, jó és gyönyörű. Higgyük el, hogy szeretve vagyunk! Engedd meg magadnak a hitet: szeretett vagy. És valójában ha egyszer megtapasztaltad ezt, tudni fogod, mit kell tenned.
***
Fordítás: Kámán Veronika
Forrás: John Quigley OFM: St. Francis and the Incarnation
Kép: Giotto di Bondone – A születés
Ferences Média, 2024
