KÉPGALÉRIA – klikk a képre!
A szertartáson nagy számban jelen voltak a férfi és női szerzetesrendek, az evangélikus, görög- és római katolikus, valamint a református egyházak által fenntartott iskolák jelenlegi és egykori tanárai, növendékei.
Korzenszky Richárd, a Tihanyi Bencés Apátság elöljárója szentbeszéde elején a zsoltárost idézte: „A te szemedben ezer év, akár a tegnap, úgy tűnik tova…” – majd hozzátette: „Huszonöt év, akár egy pillanat. S most, hogy itt állok, úgy látom az arcukat, mint a filmszalagon. Diákokét, tanárokét.”
A továbbiakban a perjel kiemelt néhányat egykori oktatóinak, diáktársainak és tanítványainak sorából, majd Babits Mihály Ősz és tavasz között című verséből idézett: „Este van már, sietnek az esték / álnokul, mint a tolvaj öregség. / mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van! Nem tudjuk már magunkat megcsalni: / óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” A költemény kapcsán kifejtette: addig semmi bajt sem látunk abban, hogy minden ember halandó, mígnem egyszer csak ráébredünk: mi magunk is emberek vagyunk, tehát nekünk is meg kell halnunk. Végigjárni az utat, majd átmenni azon a kapun, melyből nem tért meg utazó – amint a Hamletben is olvassuk–, kivéve a Názáreti Jézust.
A napi olvasmányra emlékeztetve az emmauszi tanítványok reménytelenségét említette, ami erőt vett rajtuk Jézus halálakor. Akkor elhangzik a Szentírás egyik legszebb kijelentése: „Maradj velünk, mert már beesteledik, hisz a nap lehanyatlott – emelte ki Korzenszky Richárd, hozzáfűzve: – az idő múlását húsba, vérbe vágóan érezték meg akkor a tanítványok.”
A szentmise szónoka úgy fogalmazott: : „Mindannyian megtapasztaljuk a mulandóságot, egyre inkább érezzük, hogy esteledik. Ami Tihanyban csodálatos, az a napkelte és a napnyugta – folytatta, minapi élményével megtoldva: – úgy áldozott le nemrég a Nap, akár az ostya. S nézve valami szent sugárzott rám. Az élet.”
A perjel emlékeztetett: voltak társaink, osztálytársaink, akikkel jó volt együtt lenni. Azért vagyunk itt, hogy értük könyörögjünk, értük adjunk hálát.
A továbbiakban Rónay György író, költő egyik történetét mesélte el, amelyben a szerző – aki maga premontrei iskolában tanított – egyedül ült egykori osztálytermében, s hiába szólt óránként a csengő, nem érkezett senki. Végül ráébredt, nincsenek többé tanárai, s megértette: neki is ki kell iratkoznia az iskolából. Egyszer mindannyiunknak ki kell iratkoznunk – állapította meg Korzenszky Richárd, s az író története után felelevenített egy saját emlékét.
Győrben, kezdő tanárként egy idős bácsira lett figyelmes. Odalépett hozzá, megkérdezte, miben segíthet? A bácsi elhárította, mondván: érettségi találkozón van. Harmadik éve egyedül tartom a találkozót – magyarázta. – Végigjárom a folyosókat, benézek az osztálytermekbe, végül lemegyek a templomba, leülök félórára. Olyan jó együtt lenni velük. Korzenszky Richárd megállapította: a halál sötétség, de a mulandóságban akad valami szépség is. Amikor az öregember arcáról sugárzik, amit megtapasztalt, amit magába szívott igazból, jóból és szépből.
„A napokban utazva csodálattal néztem a fák sárga leveleit, mögöttük a mélykék éggel. Aztán feltámadt a szél, és egyre kevesebb levél maradt az ágakon – hozott költői képet az elmúlásról, majd hozzátette: – Ne feledjük, hogy mi, akiket valamilyen módon megérintett a kereszténység, mi is útitársak lehetünk mások számára. De jó volna, ha egy mosollyal, egy kézfogással segítenénk egymást tovább az úton. Adjunk hálát, hogy nem voltunk és nem vagyunk egyedül az úton. Közös a hitünk, közös a reményünk és velünk van Krisztus, egyszer és mindenkorra.”
Szentbeszéde zárásában nem hagyta figyelmen kívül a péntek éjszakai, brutális párizsi terrortámadást: „Ezekben a napokban, hetekben, hónapokban sokan féltik a kereszténységet. Joggal. Nekünk magunknak kell szolidárisnak lennünk egymással és az utánunk jövőkkel. Nekünk kell reményt sugároznunk a reménytelenségben, emberséget vinni az embertelenségbe. Krisztus erre adott nekünk példát. S ha már nem leszünk itt, így együtt, akkor is, hitem, reményem szerint, jó lesz majd együtt lenni annak az országnak asztalánál, amely soha el nem múlik.”
Fotó: Merényi Zita
Ditzendy Attila / Magyar Kurír
