Nehéz idők voltak azok, amikor Imre atya megkezdte és gyakorolta a lelkipásztori teendők ellátását a mi templomunkban. Manapság divatos emlegetni azt, hogy az Egyház nem akar szembenézni múltjával a diktatúra idejét illetően. Ez az ünnepi alkalom kiváló lehetőséget ad arra, hogy egy visszapillantás erejéig ezt megtegyük. Az 1960-a évek első felében a szovjet fegyverek és KGB-s szakértők árnyékában a közhatalmat gyakorlók legfőbb tanácsa, a Párt Központi Bizottsága összeült és számadást tartott az 1956 után eltelt időkről. Elégedetten állapították meg,hogy az ország helyzetét – az ő szempontjuk szerint – sikerült „konszolidálni”.A külföldi bírálatok abba maradtak. Belföldön is nyugalom van, végig nézve az országot, a rendszernek nincs számottevő ellenzéke.
De mégis, – állapították meg, – maradt egyetlen egy szervezett erő az országban, amely szemben áll az ateista, Istent üldöző, vérgőzös elnyomó rendszerrel: ez a katolikus Egyház. Nem fegyverekkel, hanem egyszerűen létével. Ezért szükségesnek látták létrehozni a belső elhárítás külön szekcióját, amely a rendőrség leple alatt működött, és a papság, az egyháziak megfigyelésére, tevékenységük ellehetetlenítésére volt hivatott. Egyéb intézkedések mellett pl. püspökök java részét internálták, végképp megszűntették az egyházmegyék önálló, államtól független kormányzását, megnehezítették a papok kórházi beteglátogatását, a végső szentségek kiszolgáltatását, a bármilyen közfunkciót viselők templomlátogatást, a gyermekeik megkeresztelését, hittan oktatáson való részvételét, és így tovább. Óriási állami költségen új ideológiai folyóiratot hoztak létre. Beélesítették a vallásüldözést, a korábbinál ravaszabb és gonoszabb módszerekkel.
Ebben a háttértben kell elvégezni az egyháznak a múltjával való elszámolását. Arról az időről, amikor az államilag támogatott istentelenség és a hatalom által diktált ellenséges légkörben felölteni egy reverendát, nyilvánosan és egész életre szólóan vállalni a megfeszített és megalázott Jézus Krisztust,kimondani nevét, hősies hitvallásnak számított. Elmondhatjuk, hogyaz egyháznak még a legegyszerűbb, leggyarlóbb papjai is a maguk módján tanúságot tettek róla, a híveknek megerősítését és bátorítását szolgálták. A pap már puszta létével is felkiáltó jel volt ebben az időben. Itt kell kezdeni tehát a szembenézést az egyház múltjával.
És ebben a sötét háttérben érthetjük meg világosan azt, hogy Imre atya milyen feladatra vállalkozott, amikor elfogadta a legnehezebb időszakban Jézus Krisztusnak papságára való hívását. Olyan tankönyvekből tanult, ahol a papokat gyalázták, karikatúrákkal csúfolták, az egyházat az elnyomás és a népnyúzás eszközének mutatták be, és szerintük a kövér papok csak a meggazdagodással és vagyonnal törődtek, kizsákmányolták a szegényeket. A hittanra járó gyerekeket, a ministránsokat a tanárok felállították az osztályban, nyilvánosan megalázták a többiek előtt. Ilyen körülmények között vállalni bátran Jézus Krisztust, elmenni papnak, akinek semmiféle társadalmi megbecsülés nem járt, akinek már-már csak megalázás és szegénység lehetett osztályrésze, ékes cáfolata volt mindannak, amit az iskolában, a tankönyvekben lehetett olvasni, tanulni az egyháziakról. Sőt, voltak olyan kispapok, akik ígéretes, esetleg válogatottságig ívelő focista karriert hagytak ott Jézus Krisztus szolgálatáért, a papságért. Az egyik ilyen kispapot véletlenül Kozma Imrének hívták.
Imre atya tehát ilyen viszonyok között vállalta a papságot, és végezte papi feladatát itt, a belvárosi ferences templomban, amely már csak nevében volt ferences, mert a ferencesek 1950-ben kénytelen voltak elhagyni azt. Káplánként szentmiséivel, prédikációival, hittan óráival, a szentségek kiszolgáltatásával, rövid idő alatt, – éppen a legnehezebb körülmények között, – emelte látogatott lelki központtá ezt a szentélyt. Bizony, az oroszlán bajszát húzogatta, a hatalomnak nemtetszését váltotta ki, amikor a templom látogatói – főként fiatalok, – nem fértek be a templomba, és sokan a kapu előtti téren hallgatták beszédeit. Mi ferencesek különösen hálásak vagyunk azért, hogy több mint nyolc éves itteni papi tevékenységével, egyszerűségével, közvetlenségével, szeretetet sugárzó karizmájával a templom ferences lelkületének megőrzéséhez is hozzájárult.
Kiindulásként arról szóltam, hogy egyházunknak szembe kell néznie a múltjával. Ez a múlt nem szégyenteljes, hanem büszkeségre ad alkalmat, éppen ebben a templomban. Megköszönjük, hogy akkor, amikor a diktatúra minden erejével elnyomta az egyház hangját,abban a mesterséges szellemi sivatagban Imre atya itt a ferences templomban valóságos szellemi oázist teremtett, ahová lelkileg felüdülni járhattak az emberek, ahol annyian rátaláltak Jézus Krisztusra, megerősödtek hitükben, és öntudatos keresztény katolikusokká lettek.
Amikor a mai szentmisén Imre atya hálát ad ötven éves papi működésének kegyelmeiért, mi is boldogan csatlakozunk Imre atyához, külön megköszönve a nálunk eltöltött nyolc papi évét!
És azt kívánjuk, hogy szerteágazó, sok mostani feladatát is azzal a lendülettel, elkötelezett és céltudatos, Jézus Krisztusból táplálkozó szeretettel lássa el még sokáig, amit megtapasztaltak itteni hívei.
