Andrew Litigio OFM atya két hónapot töltött Magyarországon annak érdekében, hogy a filippínó vendégmunkások pasztorációját segítse: látogatása során megtapasztalta, milyen kihívásokkal küzdenek, és milyen formában tudja őket támogatni. Beszélt a közösség legnagyobb szükségleteiről, a hit megélésének nehézségeiről és arról, hogyan lehet egy idegen országban is otthonra találni. Tapasztalatairól és a misszió legfontosabb tanulságairól beszélgettünk vele.

– Milyen volt ez a két hónap, amit Magyarországon töltöttél? Milyen tapasztalatokat szereztél?

– Számomra minden misszió akkor kezdődik, amikor kilépek az otthonomból. Bármerre megyek, ha egyszer elindulok, az már önmagában misszió, amelynek az a kulcsa, hogy bárhol vagyunk a világon, otthon tudjuk magunkat érezni. A filippínó közösségben és a magyar ferences testvérek között is megkaptam ennek az otthonosságérzésnek az ajándékát, és bízom benne, hogy a magyarokkal is sikerült megtalálnom a közös hangot. Ők csendesebbek, visszafogottabbak, mint mi, filippínók, de nagyon figyelmesek. Néha persze adódtak nyelvi nehézségek, de az emberek mindig segítőkészek voltak. Volt például egy anya és lánya, akik nem beszéltek angolul, mégis elvezettek a buszmegállóig, csupán kézmozdulatokkal kommunikálva. Ez nem volt egyedi eset: sokszor éreztem, hogy az itt élők kedvessége révén nem vagyok idegen, így Magyarország számomra egy újabb otthonná vált.

– Ittléted alatt hogyan tudtál segíteni a Magyarországon élő honfitársaidnak?

– Eleinte gyakran éreztem úgy, hogy semmit sem tudok adni nekik. Aztán amikor elmesélték a történeteiket, megértettem, hogy ők úgy tekintenek rám, mint egy atyára, mint egy családtagra, aki nem hagyja őket magukra, aki gondoskodik róluk – nemcsak a mindennapi életük kihívásai, hanem a hitük szempontjából is. Amikor összegyűlünk, nem erőltetem túlságosan rájuk a bibliai nyelvezetet, mert tapasztalatból tudom, hogy ez néha elbizonytalanítja őket. Félnek attól, hogy nem értik pontosan a szentírási részeket, ezért inkább nem is szólalnak meg. Ezért a találkozásaink alkalmával hagyományos értelemben vett bibliaóra helyett inkább az életükről és a hitükről beszélgetünk. Ezek az alkalmak sosem sietősek, hosszan elidőzünk együtt, és végül maguktól is kimondják azokat a dolgokat, amelyek a hitükről és Istenről szólnak. Azt még fontos megemlíteni, hogy a filippínók, akik ide érkeznek, általában nem túlságosan vallásgyakorló emberek. Itt, ebben a környezetben azért kerülnek közel az egyházhoz, mert idegennek érzik magukat, kisebbségben vannak, és szükségük van valakire, akihez fordulhatnak. Érdekes, hogy a misszió hatására sokan emlékeznek vissza arra, hogy fiatalon, 30–40 évvel ezelőtt otthon még ők is szolgáltak az egyházban. Azt mondják: „Én is voltam ministráns, de azóta már el is felejtettem, hogy kell ezt a szolgálatot végezni. Látom, hogy most nem ministrál senki, Megtanítanál? Ministrálhatok?” És én csak azt mondom: „Gyere, csak gyere, testvér!” Így azok, akik korábban nem voltak aktív templomba járók, itt újra felfedezik hitüket.

– Milyen kihívásokkal néznek szembe a filippínó vendégmunkások?

– Sokan úgy gondolják az otthonmaradtak közül, hogy ha egy családtag külföldön dolgozik, az automatikusan jólétet jelent. Azt hiszik, hogy euróban vagy dollárban kapják a fizetésüket, és emiatt könnyebb az életük. De amikor idejövök, látom, hogyan élnek valójában. Még az üres üvegeket is összegyűjtik a szemetesekből, hogy visszaválthassák, és rizst vehessenek belőle. Ez olyasmi, amit otthon, a Fülöp-szigeteken sosem csinálnának. A családjaiknak fogalmuk sincs arról, hogy a szüleik vagy házastársaik milyen nehézségek árán teremtik elő a boldoguláshoz szükséges pénzt.

– Mire készüljön, aki Magyarországra jön misszionáriusként?

– Már jeleztem a tartományfőnökömnek, hogy hosszabb távú misszióra egy fiatalabb testvért lenne érdemes küldeni, aki könnyebben megtanulhatja a magyar nyelvet, és így jobban segítheti a közösséget. Azt javaslom, hogy ahogy én is, az engem követő misszionárius először a pasaréti közösséghez csatlakozzon, mert ott több angolul beszélő testvér van, ez jelentősen megkönnyíti majd számára az első időszakot. Ugyanakkor fontos, hogy párhuzamosan elkezdje tanulni a magyar nyelvet, hogy később más rendházakba is áthelyezhető legyen. Ez nagy előny lenne, mert így a mindennapi ügyekben is könnyebben tudná segíteni a közösséget. Az itt szolgáló testvérnek nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg, mentálisan és lelkileg is készen kell állnia. mert az ismeretlen kultúra és nyelv mellett a klíma, a hideg, a hó mind nagy kihívás lehet számára. 

– Mi adott erőt a mindennapokhoz az elmúlt két hónapban, és milyen érzésekkel indulsz haza?

– Számomra a legfontosabb, hogy mindig nyitott legyek azokra a lehetőségekre, amelyeket Isten elém tár. Ha képes vagyok minden helyzethez így állni, akkor minden gördülékenyebben megy. Itt, Budapesten is, ennek köszönhetően már jól ismerem a helyeket, a közlekedést, nem kell mindig a testvérek segítségére támaszkodnom. Most, hogy már igazán otthon érzem magam, nehéz elmenni. Néha úgy érzem, maradnék, mint a tanítványok a Tábor hegyén Jézussal, amikor azt mondták: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” De a misszió nem erről szól. Vissza kell térnem a valóságba, és tovább kell mennem.

***
Szöveg: Gál Emília
Fotók: Andrew Ligitio OFM
Ferences Média, 2025