Páldeák Iván Szabolcs atyát 2024. július 15-én, hétfőről keddre virradó éjjel magához szólította az Úr. Szeretett rendtársunkat a budapesti Országúti Ferences Plébániatemplomban kísértük végső útjára augusztus 1-jén. A gyászmisén Berhidai Piusz OFM tartományfőnök mondott prédikációt. Szabolcs atyától rendtársai, hozzátartozói, barátai, egykori tanítványai, munkatársai és lelkivezetettjei is búcsúztak.
Megrendülve, de a feltámadás hitéből fakadó reménnyel adtuk hírül, hogy Páldeák Iván Szabolcs OFM atya életének 98., szerzetességének 76., papságának 71. évében évében 2024. július 15-én hétfőről keddre virradó éjjel elhunyt. 2024. augusztus 1-jén kísértük végső útjára; a budapesti Országúti Ferences Plébániatemplomban 10:30-kor napközi imaórát imádkoztunk, majd 11 órai kezdettel szentmisét mutattunk be érte. A temetési szertartásra ezt követően került sor a rendház kriptájában, a gyászolók a rendi ebédlőben vettek részt a toron.
A továbbiakban a szentmisén felszólalók búcsúbeszédeit adjuk közre.
Berhidai Piusz OFM tartományfőnök prédikációja:
Szabolcs atya 1949-ben tett első fogadalmat, majd 1952-ben örökfogadalmat, a Kisebb Testvérek Rendjében, az akkori Kapisztrán Szent János Provinciában.
A fogadalom szövege akkoriban – több mint 70 évvel ezelőtt – hasonló volt a maihoz, de kicsit rövidebb, tömörebb volt, és latinul hangzott. Magyar fordításban ezt mondta Szabolcs atya:
Én, Páldeák Szabolcs testvér fogadom és ígérem a mindenható Istennek, a boldogságos mindenkor Szűz Máriának, boldogságos Ferenc atyánknak, minden szentnek, valamint neked, Atya, hogy életem egész idején a Kisebb Testvérek Honóriusz pápa úr által megerősített Reguláját megtartom, élvén engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban.
Erre, úgy, mint ma, akkor is elhangzott a válasz az elöljáró részéről:
És én a mindenható Isten részéről, ha ezeket megtartod, ígérem neked az örök életet. Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az ünnepi szentmise elején, a fogadalmat megelőzően az elöljáró megkérdezte az illető testvért, hogy mit kér; ekkor az örökfogadalmazó ezt válaszolta:
Tisztelendő Atya, kérlek téged Isten, a boldogságos Szűz Mária, Szent Ferenc Atyánk és minden szentek szerelmére, engedd meg, hogy ünnepélyes fogadalmat tegyek Rendünkben: hogy bűnbánatot tartsak, hogy életemet megjavítsam, és hogy Istennek szolgálhassak egészen halálomig.
Bűnbánat, szentté válás, és Isten szolgálata. Ez az az életprogram, amelyre igent mondott a fogadalmazó. Egy olyan életforma, amelyet meghatároz a bűnbánat, az életszentségre törekvés, az Isten szolgálata. Mindezt azért, mert erre kapott hívást, ez vonzotta be az Istennel való kizárólagos kapcsolatba, konkrét emberi kapcsolatokon, életpéldákon keresztül, családtagjain, majd a lelkiatyán és a hit tanítóin keresztül, a lelkiismeretében jelen lévő isteni hangon keresztül. És egyben meg is nyitotta új, még ismeretlen helyzetekre, istenkapcsolatának még ismeretlen tapasztalataira, olyan új kapcsolatokra, ahol olyanokkal találkozott, akiket Isten bízott rá, ajándékozott neki.
Persze a szavak, az Istennek vagy az Isten színe előtt kimondott szavak is mást jelenthetnek fiatalon, egy életpálya kezdetén, és mást évekkel, évtizedekkel később, és ismét mást öregen, több mint 90 évesen, sőt mást, miután lezárul a földi élet. Ugyanazoknak a szavaknak a jelentése árnyalódik, gazdagodik, vagy épp mélyül és egyszerűsödik.
Bűnbánat, szentté levés, szolgálat.
A ferences hivatás kikerülhetetlen sajátja a bűnbánat – felismerése annak, hogy Isten irgalmas, mi pedig el lennénk veszve e nélkül az irgalom nélkül. Megélése annak, hogy Isten az, aki képes bűnbánatra vezetni, hogy másokkal mi is irgalmasságot cselekedjünk. Mint Szent Ferenc, amikor megtérése kezdetén, túllépve önmaga képzelt határain odalépett a lepráshoz, akitől korábban elborzadt, és jót tett vele. Milyen fogalmunk van a bűnbánatról fiatalon, és milyen az idő múlásával? Van, ami nem változik, így Isten irgalmának tudata, és az is, hogy Isten igazságának fényében van objektíve jó és rossz, van erény, és van bűn. Mégis megtörténhet az évek alatt, hogy egyre kevésbé keverjük össze a bűntudattal a bűnbánatot, vagy hogy az igazságot valóban belátjuk, például egyik vagy másik cselekedetről, hogy az valóban bűn volt, a szeretet hiánya, és hogy mivel már megtörtént, nem tudjuk meg nem történté tenni, s ennek súlya alól felszabadítani csak Isten képes, ahogy a bűntől elrontott önmagunkat és a világot is csak Isten képes újjá teremteni. Szent Ferenc nem kért mást első társaitól, amikor misszióba bocsátotta őket kettesével, csak azt, hogy buzdítsanak mindenkit a Teremtő dicséretére és a bűnbánatra, mert csak így lehet üdvözülni. Ez maga az evangelizáció, amely hozzásegít, hogy a kiengesztelődés nyomán kiben-kiben megszülessék a béke és az öröm.
Életünk megjobbításának szándéka, az életszentségre való törekvés is másként hangzik fiatalon, mint később. Előfordulhat, hogy valaki lelkesen és nagy reményekkel talán inkább azt gondolja, hogy ő (egyedül) szent lesz, hogy ő lesz a 20. vagy most már a 21. századi szentferenc, persze úgy, hogy mindent szentül gondol, dönt, hajt végre, ő egyedül. Aztán idővel egyre mélyebben befogadja azt az igazságot, hogy hiszen szentség és jóság valóban csak Istené, aki az „egyedül jó”, „egészen jó”, „legfőbb jó” (ahogy Szent Ferenc szeret hivatkozni Rá). Amint XVI. Benedek pápa is élete alkonyán írja a papságról elmélkedve a következőt:
„Az ember abban a mértékben válik szentté, ahogy kezd Istennel együtt lenni. Istennel együtt lenni annyi, mint eltávolítani azt, ami csak az én, és teljesen eggyé lenni Isten akaratával. Ám ez az éntől való felszabadulás nagyon fájdalmasnak tűnik, és soha nem valósul meg egyszer s mindenkorra.”
Isten szolgálata ugyancsak magában hord egyszerre valami örök életbe vivőt, maradandót, és olyat is, ami változik. Amikor valaki ereje, tehetsége, képességei kibontakozásának elején tart, éppen saját vélt vagy valós képességeit mérlegeli, és el-elképzeli néhol ki is színezve, hogy mire lesz majd képes, és minden bizonnyal azt is, hogy mi lesz a neki való, és mi az, amit már most a háta közepére sem kíván. Így van ez szerzetesként, papként is. Olyan is történhet, hogy amikor végre a vágyott szolgálatot végzi, egyszer csak kiderül, hogy nem is ilyennek képzelte.
Mégis, hitben járva, idővel egyre világosabban feltárulhat, hogy szolgálatunknak, bárhol, bármilyen tartalommal, bármilyen érzésekkel is végezzük, egyetlen végső kritériuma van: átadjuk magunkat Istennek benne, vagy nem? Amint nincs is igazán más örök és maradandó tartalma szolgálatunknak, mint magának Istennek az imádása, amely csak a halál után tud a teljes és tökéletes formájában megvalósulni a mennyei liturgiában.
Bűnbánat, életszentségre törekvés, szolgálat. Manapság talán szívesebben használnak más fogalmakat a szerzetesi és ferences hivatás körülírására, ám ezek a szavak nem veszítettek érvényükből, jelentőségükből, és minden bizonnyal egy egész élet kell hozzá, hogy megértsük, és jól megéljük őket.
Tavaly Esztergomban járt legfőbb elöljárónk, Massimo Fusarelli miniszter generális, és elmondtam neki, hogy ezen a helyen több mindent is megtekinthet, és sokakkal találkozhat, a templomtól, az iskolán és kollégiumon át az idősotthonig. Ő gondolkodás nélkül azt mondta, hogy szeretne az idősotthonba látogatni, és először az idős és beteg testvérekkel akar találkozni. Szabolcs atya a látogatástól hirtelen mintha kicsit zavarba jött volna, a szavakat is keresnie kellett, a magyar és angol szavakat egyaránt, de aztán nevetett saját magán, megvallva, hogy 96 évesen „úgy tűnik, az embernek már nem úgy vág az esze, ahogy szeretné”. Végül – kérésre – kezeit Massimo testvér feje fölé terjesztette és megáldotta. Az elöljárót mélyen megérintette a találkozás, ahogy mondta, nagyszerű ajándék számára, amikor azt látja, hogy egy rendtárs, még ha idősként sok betegségben és nehézségben is van része, mégis tud mosolyogni.
Amikor most Szabolcs atyáért imádkozunk, hálát adunk bejárt életútjáért, amelyet bűnbánóként, életszentségre törekvő hívőként, Istent szolgáló ferences papként élt végig.
A Legfölségesebb Úr adjon neki örök örömöt és békét!
Fotó: Kiss Didák OFM
Ferences Média, 2024
