Halmai Vilmos ferences szerzetes az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban, azaz a Frankában volt diák, majd később tanár. Jóformán az egész élete ide kötődik. Idén aranymisés: ötven évvel ezelőtt szentelték pappá Barsi Balázzsal és Hegedűs Kolossal együtt. Sokan nagyböjti, adventi lelkigyakorlatokról vagy a balatonakarattyai ferences üdülőben nyári szentmiséiről is ismerhetik őt.

A Magyar Kurír interjúja. Szerző: Vámossy Erzsébet 

– A hatvanas években került Esztergomba, nem könnyű időszakban. Hogyan lett a gimnázium diákja?

– 1960-tól 1964-ig jártam ide. Hogy itt tanultam, azt tulajdonképpen a szovjet elnyomásnak köszönhetem. Édesapám a városgazdálkodási vállalatnál dolgozott Gyöngyösön, ahol születtem. A forradalom alatt apám megbízott lett, persze emiatt később kirúgták. Sokáig keresett munkát sikertelenül, végül a honvéd mosodában tudott elhelyezkedni, ahol az irodát igazgatta. Tízéves voltam akkortájt, szerettem segíteni neki, főleg mángorolni. A gimnáziumba nem vették fel a forradalmárok gyerekeit. Az egyik ismerősöm tanácsolta, hogy jöjjek Esztergomba, ide könnyen bekerültem. Később aztán Gyöngyösön a reakciósoknak is indítottak osztályt, de én szerencsére ide jártam.

– Sportolt valamit, hogy ilyen szép a tartása?

– Nem szerettem a sportot, bár gyerekkoromban teniszeztem, mert közel volt hozzánk a teniszpálya. A gimnáziumi évek alatt jártam vívásra, hogy ne bukjak meg testnevelésből. Az volt a legkellemetlenebb, amikor szigetköröket kellett futnunk. A testnevelő tanárnak voltak ugyan kitüntetései, de a szigetkör alatt a sarki kocsmában, a Zokogó majomban iszogatott a haverjával. Aztán megnézte, eléggé kipirult-e az arcunk, és ha nem, akár el is fenekelt minket.

Apám nagy focista volt és futballbíró, gondolta, a fiából is sportembert farag. Két emlékezetes megmozdulásom volt kiskoromban a foci terén. Egyszer megfújtam az apám derekáról lelógó sípot, mire a játékosok megálltak. Jó dühösen. Aztán később, amikor már fiatal tanár voltam, a tornateremben tanár–diák focimeccset rendeztek. Mások unszolására én is játszottam, egészen addig, amíg nem rúgtam egy gólt. A baj csak az volt, hogy a mi kapunkba… Ekkor már megengedték, hogy kiálljak.

– Gimnazistaként kik voltak a kedvenc tanárai?

– Benei Györgyöt és Frajka Félixet nagyon szerettem, mindketten fizikát tanítottak. Akkoriban Németországból rengeteg kísérleti eszközt kaptunk, szívesen használták ezeket, és nagyon jó órákat tartottak. Zalán atya, aki szintén gyöngyösi volt, kémiát tanított. Remekül ki tudta emelni a lényeget, kiváló vázlatokat íratott.

– Emiatt választotta a fizika–kémia szakpárt?

– Ezeket a tárgyakat kedveltem, a történelmet nem annyira. Ami izgatta volna az embert, az előzmények és az összefüggések, azt nem hangsúlyozták. Irodalomból a versek közel álltak hozzám. Fizika- és kémiaórán jó volt látni, mit hogyan lehet kísérletekkel bemutatni és bizonyítani. Még a nem műszaki beállítottságú társaim is szerették ezeket a tárgyakat. Nagyszabású fizikaszakköreink voltak, ahol Félix atyával fénysebességet mértünk vagy radioaktivitást vizsgáltunk, felezési időt, mert volt hozzá nyugatról radioaktív anyagunk. Ráadásul a gyakorlati életben is tudtuk alkalmazni, amit az órákon tanultunk, például a transzformátor feltalálásával kapcsolatos ismereteinket.

– Mi jut eszébe a gimnáziumi évekből?

– A prefektusunk az első két évben Márton atya volt, aki besúgórendszert alkalmazott – ez sokunknak nem tetszett. Akkor beszéltük meg a dolgokat, amikor kimehettünk a városba, mert úgy éreztük, itt a falnak is füle van. Csakis hármasban sétálhattunk, és előtte be kellett írnunk magunkat a sétanaplóba. Az érettségi után döbbentünk rá, miért volt ilyen ez a rendszer: hogy minket, egyházi iskolásokat az utcán ne tudjanak beszervezni besúgónak. Okosak voltak a prefektusok és a vezetők, mert tudták, ha három ember van együtt, már kevesebb az esély arra, hogy tartsák a szájukat.

– Úgy tudom, a hatvanas–hetvenes években a Franka védett helynek számított.

– Sokszor jöttek szakfelügyelők, de hagyták, hogy vallásra oktassanak minket. Szombatonként a diákok összejöttek egy kis imádságra, bűnbánati liturgiára. Ez azóta is így van. Minden évben volt lelkigyakorlatunk Szent Ferenc-nap környékén. Nem éreztük az elnyomást.

– Diákként hogyan élte meg a kollégiumi éveket? Vannak, akik nehezebben, mások könnyebben bírják az összezártságot.

– Sokan féltek a kollégiumtól, ami akkor még nem volt ilyen jól felszerelve. Nyolcvanan aludtunk egy hálóban. Vályúban mosakodtunk, borzalmas körülmények között éltünk, de az volt a fontos, hogy együtt vagyunk, bohóckodunk, hülyéskedünk. A fiúkkal jól megértettük egymást, nem volt jellemző, hogy harcoljunk egymás elismeréséért. Összehozott minket a közmunka, amit az iskolához tartozó disznóhízlaldában vagy a szőlészetben végeztünk. Akkor még nagy konyhakertje is volt a gimnáziumnak.

– Hogyan alakult a papi, szerzetesi és tanári hivatása?

– Tetszett Szent Ferenc atyánk élete, szerettem volna ferences lenni és fiatalokkal foglalkozni. A szüleim viszont nem akarták, hogy szerzetes legyek. Édesanyám kikötötte, csak akkor mehetek ferencesnek, ha nem vesznek fel egyetemre. Felvételiztem kémia–fizika szakra. Az egyetemről visszaírták, hogy vallásos világnézetem miatt nem vesznek fel tanárnak, de fizikusnak igen. Négy évvel később ismét jelentkeztem, akkor már könnyen bekerültem. Az érettségi után beléptem a rendbe. Akkor még nem volt jelöltidő, azonnal novíciusok lettünk. Egy év noviciátus után három év volt az egyszerű fogadalom, azután lehetett örökfogadalmat tenni. Pasaréten éltem néhány évig, amikor párhuzamosan végeztem a teológiát és az egyetemet. Tizenöten tanultunk kémia–fizika szakon, összetartó volt a csapatunk. Tudták rólam a többiek, hogy szerzetes vagyok, szerettek, tiszteltek. Egy másik csoportban egy piarista növendéket el akartak csábítani a hivatásától, nálam ezt meg sem kísérelték.

– Milyen céljai voltak tanárként?

– A tanítás mellett kollégiumi nevelőként is dolgoztam. Sok közös programunk volt a gyerekekkel. Három osztályt vittem végig, aztán átengedtem a nevelést a fiatalabbaknak, segédprefektus lettem.

Sok viccet meséltem a diákoknak, mert negyvenöt percig úgysem tudnak figyelni. Például Piroskáról, aki találkozik a farkassal… Fiúk között elhangozhatott az ilyesmi. A szaktárgyi előrehaladás is fontos volt, hiszen sokakat fölvettek mérnöki pályára, de mindig törekedtem arra, hogy szeressék a diákok, amit tanulniuk kell, és élvezzék az órákat. A legfontosabbnak azt tartottam, hogy emberileg fejlődjenek, kiteljesedjenek, és érezzék, hogy nem munkaeszköznek tartom őket. A tanórákon kívül is sokat találkoztunk, beszélgettünk, jó kis szakköröket és egyetemi előkészítőket lehetett tartani nekik.

– Milyen történetek jutnak az eszébe ezekből az évekből?

– Az öregdiákok a hetvenedik születésnapomra összeállítottak egy kötetet mindenféle aranyos történetekkel. Például, hogy mi szerint feleltek páros vagy páratlan napon, vagy hogyan lehetett dobókockával felelőt választani. Az egyik diák sokszor mosta az autómat. Épp ő felelt, de nem tudott semmit. Kérdeztem, hányast szeretne. Megbírálta magát, bízott abban, hogy jobbat adok neki. „Te olyan rendes voltál velem mindig – mondtam neki –, a feleleted nullát ér, de én egyest adok.” Erre persze mindenki nevetett. A tanárnak is alkalmazkodnia kell a diákhoz: mindenkihez máshogyan kell hozzáállni, egyesekhez szigorúbban, másokhoz finomabban. Az egyéni elbírálás bevált, ezt igazolta, hogy sokaknak megjött a kedve a tanuláshoz. Volt, amit meg kellett követelnem, más helyzetekben engedékenyebb voltam.

Előfordult, hogy a gyerekek robbantgattak. Egyszer megyek be a terembe, és azt látom, a boltívnél le van omolva a fal. „Jól sikerült a kísérlet? – kérdeztem. – Na jó, akkor csináljátok meg a falat!” Ki is javították gyorsan. A diákok általában segítettek a kísérletek összeállításában, izgatta őket a fizika, a kémia, és sokan mentek aztán tanárnak. Valamit valamiért. Ugyanakkor kegyetlennek tartottak, mert bevezettem, hogy a témazáró dolgozat előtti délután mindenkinek be kell számolnia az anyagból. Szerintem ez jó módszer volt, mert így tájékozódtam a gyerekről, és ő is látta, milyen hiányosságai vannak. Bármikor jöhettek korrepetálást kérni.

– A tanítási órákon kívül milyen volt a diákokkal a kapcsolata?

– Nagyon sokan jártak hozzám beszélgetni és gyónni. Igyekeztem nem adni nekik tanácsokat, inkább kérdezgettem őket a családjukról, az elképzeléseikről, a jövőképükről. Szerettem, ha maguk jönnek rá, mit kellene tenniük ahhoz, hogy értékes ember legyen belőlük. A gyerekek sokszor meséltek a családi körülményeikről, így beleláttam abba, hogy nemegyszer a szülő árt nekik, régebben inkább a kényeztetéssel, mostanában a nagy elvárásokkal. Gyakran mondták nekem a szülők, hogy biztosan sok baj lesz a gyerekkel, nekem mégsem volt soha problémám velük. Igyekeztem sok jót mondani róluk a szüleiknek, nem fukarkodtam a dicséretekkel.

A teljes interjú IDE kattintva olvasható.

Forrás és fotó: Magyar Kurír

Érdekel a ferences hivatás?
Hamarosan jelentkezünk a december 4-i nyílt napunk részleteivel. Addig is szeretettel ajánljuk ezt a rövid filmet: