A Naphimnusz születésének nyolcszázadik évfordulójára Massimo Fusarelli OFM, a Kisebb Testvérek Rendjének miniszter generálisa a L’Osservatore Romano című vatikáni napilap január 10-i számában tette közzé üzenetét, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Assisi Szent Ferenc 1225-ben, szinte vakon és szenvedéstől gyötörten San Damianóban – Klára és nővérei közelségében – megírta A teremtmények énekét, a Naphimnuszt. Ez a dicséret abból a hitből forrásozik, amely a törékenységet és a fájdalmat hálává alakítja át. A teremtett világ szemlélésében Ferenc megpillantja a Teremtő életadó jelenlétét. Nem áll meg a puszta megfigyelésnél: a teremtményeket testvérekként, az isteni tökéletesség tükreiként énekli meg, s arra hívja őket, hogy csatlakozzanak „a nagy Alamizsnaosztó”, a végtelen jóságában adakozó Isten dicséretének nagy kórusához (vö. CÉ2 77).

A Naphimnusz, amely nem sokkal Ferenc halála előtt született, csúcspontját jelenti a Poverello Krisztus követésében élt életének. A fizikai szenvedés tapasztalata összefonódik a Krisztushoz való mélységes hasonulással, és a testvériség, valamint a szépség szemlélésének egyetemes énekévé válik. Ahogy a Legenda maior felidézi, Ferenc „a szépségben a Legszebbet” látta, és minden teremtményben megtalálta a Teremtő lenyomatát, „aki egészen kívánatos” (LM 9,1).

A Naphimnusz ereje

Lényegretörő és költői nyelvezetével a Naphimnusz – amelyet a világirodalom is számon tart – Istent, minden jó forrását ünnepli, dicsőítő táncba hívva a teremtést. A teremtményeket – a Napot és a Holdat a csillagokkal, a szelet és a vizet, a tüzet és a földet – férfi-női párokba rendezi, fivérekként és nővérekként jeleníti meg őket, kifejezve ezzel az ember és a teremtett világ közötti mélységes köteléket. 

Ferenc idejében ez a látásmód felülírta a dualista világképet és az aktuális spirituális irányzatokat, és teljes értéket tulajdonított a teremtményi valóságnak, amelyet az isteni dicsőség jeleként láttak.

Ám a Naphimnusz nem pusztán a teremtett világ szépségében ünnepli a „jó Úr” jelenlétét. A „testi Halál nővérünknek” szentelt strófa feltárja a szöveg teológiai mélységét: Ferenc köszönti a halált, amelyet paradox módon mint „nővért” énekel meg.

Mit üzen nekünk, huszonegyedik századi embereknek a halálnak ez a látomása, akik szembesülnek a korlátokkal, amelyeket betegségek, szorongások, megannyi reményünk kudarca és végül az egyre inkább szabad önrendelkezésként megidézett halál állít elénk?

A Naphimnusz aktualitása: Laudato si’ és béke

A Naphimnusz nyolcszáz év elmúltával is sok jóakaratú embert inspirál, olvassák azt akár költeményként, akár keresztény dicséretként, akár ökumenikus vagy vallásközi imádságként. Ferenc pápa tíz évvel ezelőtt megjelent Laudato si’ kezdetű enciklikája a Naphimnusz első szavait választja címeként, és az „átfogó ökológia” vízióját bontja ki. Látásmódja összekapcsolja a környezet, a társadalom és a lelkiség aspektusát, felismerve, hogy a teremtés olyan ajándék, amely Isten szeretetéről beszél, és az emberi felelősséghez folyamodik, arra hívva, hogy „a világgal való kapcsolatában” köteleződjön el „a testvériség és a szépség nyelve” mellett (vö. LS 11).

A jelenlegi környezeti válság rávilágít arra, hogy „az emberi környezet és a természeti környezet együtt megy tönkre” (LS 48). „Földanya nővérünk” gondozása nem választható el szívünk gondozásától: olyan megtérésre van szükségünk, amely egyszerre ökológiai és átfogó. Csak azok válhatnak a kiengesztelődés és a testvériség próféciájának eszközeivé, akik a megbocsátás révén képesek megállítani a gyűlölet és a bosszú logikáját, akárcsak Ferenc, aki „csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a természettel és önmagával” (LS 10).

A Naphimnusz által hirdetett testvériség ma sürgető feladattá válik egy olyan világban, amelyet megsebzett Isten háttérbe szorulása, az egyre növekvő és felháborító egyenlőtlenségek, az éghajlati válság és a biológiai sokféleség pusztulása. Ferenc pápa szívünk, életformánk és gazdasági modelljeink  mélyreható megtérésére szólít fel, mert a teremtéssel való kapcsolat magában foglalja a szolidaritást a legsebezhetőbbekkel.

A Naphimnusz felhívásai közül kiemelkedik a béke témája, amely nem csupán lelki eszmény, hanem az Istennel, a másokkal és a teremtett világgal harmóniában élt élet konkrét feltétele. A Laudato si’ átfogó ökológiája összekapcsolja a környezetvédelmet a társadalmi igazságossággal és az erőszakmentességgel, rámutatva arra, hogy egy konfliktusok által szétszabdalt világ sem az emberekről, sem a teremtésről nem képes gondoskodni. A Naphimnusz ebben az értelemben felhívás a hídépítésre és az erőszakmentesség kultúrájának előmozdítására. Számos, a világban zajló háború és konfliktus „Istenre” hivatkozik, hogy legitimálja magát, ám Ferenc Naphimnuszában a Legfölségesebb delegitimál minden, az emberek és a közös otthon ellen irányuló erőszakos cselekedetet.

Túl a ferences családon

Assisi Szent Ferenc üzenete már régóta túlmutat a ferences család határain, és egész kultúrákat, mozgalmakat és vallásokat ihlet meg. A Naphimnusz egyetemes testvériségről szóló ideálját világi és vallásközi mozgalmak is magukévá tették. A társadalmi igazságosságért és a környezetvédelemért küzdő szervezetek, továbbá a különböző vallások közötti párbeszédet előmozdító kezdeményezések értékes vonatkoztatási pontra lelnek a ferences lelkiségben. Az igazságosságért, a békéért és a teremtés épségéért dolgozó ferences mozgalom a konkrét példa erre, csakúgy, mint a párbeszéd a különféle lelkiségi hagyományokkal – a hinduizmustól kezdve a buddhizmuson át a szúfizmusig –, amelyek osztoznak az összekapcsolódó világ ideáljában. Az Úr Lelke megnyit bennünket gondoskodásra és a befogadásra személyközi és társadalmi kapcsolatainkban (Fratelli tutti); az ökumenizmusban és a vallásközi párbeszédben; közös otthonunk előmozdításában, valamint az elvándorlókhoz és menekültekhez való hozzáállásunkban.

A remény kapuja

A teremtmények éneke, amely a grecciói karácsony (1223), a stigmák alvernai adománya (1224) és Ferenc utolsó húsvétja (1226) között keletkezett, a reménység távlatait nyitja meg számunkra. Ebben a nyolcszázadik évben üzenete erőteljesen visszhangzik. Ferenc dicsérő lelkülete által megtanuljuk, hogy új szemmel nézzünk a világra és embertársainkra, a hit fényétől megvilágosítva, hálaadásra készen és az igazi béke közvetítőiként, amely Isten ajándéka az emberiség számára. Még ebben a küzdelmes időben is, amely gyötrően szomjazik arra a reményre, amely nem okoz csalódást.

Massimo Fusarelli OFM
a Kisebb Testvérek Rendjének miniszter generálisa

***

Fordította: Kámán Veronika
Kép: ofm.org, Wikipedia
Ferences Média, 2025