December 22-én Esztergomban eltemették sok hajdani frankás diák kedves tanárát, Halmai László P. Vilmos ferences szerzetest. A tartományfőnök, Berhidai Piusz végezte a temetési szertartást, Berta Tibor tábori püspök, frankás öregdiák celebrálta a szentmisét, búcsúbeszédet Barsi Balázs mondott. Vilmos atyára emlékezve lejegyezve közreadjuk az interjút, amelyet december 12-én, a gyászhír érkezésekor készített Szerdahelyi Csongor a tartományfőnökkel – két órával azután érte el őket a hír, hogy befejezték a Katolikus Rádióban elhangzó évértékelő beszélgetést.
– Hogyan emlékezik Piusz atya tanítványként, rendtársként, testvérként Vilmos atyára?
– Nagyon friss még… Első, ami eszembe jut róla a nagyvonalúság – a laza és közvetlen stílusa és az állandó derűje mögött, vagy abba csomagolva egy nagyon nagy, elfogadó, a másik iránt nyitott, és a másikra figyelő szív volt.
És azt hiszem, amilyen nagyvonalúan és közvetlenül mindenkit meg tudott szólítani, és mindenki megszólíthatta őt – ez a nagyvonalúság, én abban remélek, megmarad ezután is, és azzal a nagyvonalúsággal fog közbenjárni értünk, letekinteni ránk és nevetni ránk, ahogy igazából eddig is tette.
– A nagy generációnak volt a tagja, akik átvezették a korlátok közötti lét, a kommunista évtizedek alatt a rendet a szabadsághoz… Egy évvel élte túl Kolos atyát, akivel nagyon jó barátok voltak. És ami érdekes benne, hogy mint egy bencés legalább négy és fél évtizedig az esztergomi közösségnek volt a tagja és a gimnáziumnak volt a tanára.
– Igen, ez a stabilitás az ő életében ott volt, hogy végig Esztergomban élt és szolgált… Ugyanakkor, hogyha rá gondolok, vagy felidézem az ő személyét, akkor nem az a fajta stabilitás, hogy folyton bent ül a szobájában, vagy egy helyben van, hanem pont ő az, akiben az elmúlt másfél hónapban az volt a legmeglepőbb, hogy bent volt a szobájában és nem jött ki… Merthogy folyton járt-kelt közöttünk, akkor is, amikor már nem tanított és nyugdíjasként lakott a rendházban; folyton úgy volt jelen, hogy megszólított mindenkit, diákokat, tanárokat, munkatársakat, rendtársakat, és az öregdiákoknak is egy olyan személyt jelentett, akit bármikor megtaláltak. Ha valaki felkereste az alma matert, nyilván nemcsak a falakra volt kíváncsi, hogy állnak-e még, és nagy ajándék volt, hogy talál egy olyan ferencest, aki ott van, aki ismeri, aki érdeklődik iránta… Vilmos atyát ez az érdeklődő figyelem, ez a szeretetteli figyelem nagyon szerethetővé tette.
– És ami még érdekes az ő életútjában: az egyik öregdiák úgy reagált az interneten a halálhírre, hogy „a rossz gyerekeknek most már van egy védőszentje”. Vajon miért írta ezt?
– Azért, mert Vilmos eddig is ez volt… A „rosszakat”, akik valami miatt megérik a pénzüket, akikkel más tanárok nem bírnak, vagy csak nehezen – őket is nagy szeretettel valahogy meg tudta fogni, meg tudta szólítani, és pártfogójuk volt. De ezt ugyanakkor mindig úgy tette, hogy egyenes volt, és szókimondó; nem adott dicséretet azért, amiért nem járt dicséret, mégis az egész embert nézte, az egész személyt fogadta be – és ezért mentsvára volt sokaknak.
Az interjút Szerdahelyi Csongor készítette; elhangzott a Katolikus Rádió Reggeli riport című műsorában december 16-án.
A Halmai Vilmos atyával készült beszélgetéseket többek között ITT és ITT olvashatják.
Szerdahelyi Csongor
Fotó: Gieszer Richárd
Ferences Média, 2022
