Részletek Maureen O’Brien írásából

Az elmúlt évben egy időben talált rám két idézet, amelyek segítettek mélyebben belemerülni Isten szerető ölelésébe. Az első Ferenc pápától származik: „…ha valaki csak egy apró lépést tesz is Jézus felé, felfedezi, hogy ő már tárt karokkal várja érkezését” (Evangelii Gaudium, 3). A pápa egyszerű üzenetének tisztasága megérintett. Majd ezt olvastam egy ferences szerző, Ilia Delio könyvében: „A megfeszített Krisztus szemlélése ölelés; vágy, hogy beengedjük életünkbe Isten szeretetének másságát. (…) …naponta találkozunk az alázatos szeretet Istenével, aki törékeny emberségünkben rejtezett el. (…) A szemlélés a szív jellemzője: szívünk „kitárja karját”, hogy beengedje Isten Lelkét.” (Ilia Delio: A ferences imádság, p. 88.)

Az erő, amelyet a ferences út hordoz, arra ösztönöz bennünket, hogy itt és most jelen legyünk a szeretetben. Bár minden szeretetkapcsolatunkban a teljességet keressük, az esetek többségében az nem érkezik el. Csalódások, félreértések, irigység, fájdalom, harag üti fel a fejét. Talán még árulás is. De a kapcsolódás vágya, az, hogy kifejezzük és befogadjuk a szeretetet, felülkerekedik mindezeken.

Befogadni a „leprásokat”

A tárt karokkal való befogadás útja Assisi Szent Ferenc útja. Nincsen erre jobb példa, mint Ferenc és a leprás találkozása. Ez a jól ismert történet óriási erővel és jelentőséggel bír; örök érvényű, a mi életünkre, korunkra vonatkoztatható tanulságokat hordoz. 

De 2025-ben vajon kit tekintünk „leprásnak”? Először valószínűleg olyan emberekre gondolunk, akik távol állnak személyes világunktól, akiknek élete nem érinti közvetlenül a miénket. De elképzelhető az is, hogy sokkal közelebbi személyek is tartoznak ebbe a „körbe” – egy családtag, egy közeli ismerős, akitől tartunk, akiről azt gondoljuk, fájdalmat okozhat és megsebezhet minket. Ám Ferenc, amikor végre legyőzte félelmét és viszolygását, nem várta meg, hogy a leprás bőre sima, tiszta és egészséges legyen. Egyszerűen kitárta felé a karját és szívét, és átölelte őt.

A leprás képe – bár megrázó – olyan lencseként szolgálhat, amelynek segítségével mindennapi életünket is szemügyre vehetjük. Ahogy a ferences szerző, Murray Bodo OFM egy alkalommal fogalmazott: „A leprásokról szóló történetek tele vannak érzelemmel. Érezzük Isten erejét, amint Ferencen keresztül működésbe lép. De hogyan hív Jézus minket is a kapcsolódásra? Ő már elegyengette előttünk az utat, Ferenc pedig arra bátorít, hogy haladjunk rajta előre.”

Számomra Ferenc legcsodálatosabb ajándéka az, hogy az egész élet felé tárt karokkal fordul, és ugyanebben az ölelésben fogadja el a halált is. „Isten bolondja” teljes szívével néz szembe az elmúlással: „Dicsértessél, én Uram, testi Halál nővérünkért, ki elől élő ember senki el nem szökhet.” (NapH 27) A halálban is áldani Istent! Nem lázadni vagy tiltakozni ellene, mintha csak a tagadás megállíthatná eljövetelét.

Átölelni az életet és a halált

Sokáig azt hittem, ha a halált a háttérbe szorítom, talán több örömöt teremthetek. De Ferenc, aki mindent magához ölelt, más utat mutatott nekem.

A Farmington folyó melletti bicikliútnak van egy szakasza, ahol már három éve nem jártam, pedig éppen csak néhány lépésre található a templomtól, ahova gyakran veszek részt szentmisén. A legutóbbi alkalommal, amikor ott jártam, egy ragyogóan havas téli sétán fájdalmas telefonhívást kaptam egy kollégámtól: arról értesített, hogy egy volt gimnáziumi tanítványom, Nicole meghalt. Összetört a szívem, mert Nicole néhány héttel korábban lelkesen írt nekem egy e-mailt, megosztva, hogy újra tiszta és józan életet kezdett.

Ugyanabban az évben, egy héten át tartó szakadatlan esőzések után a folyó minden korábbinál vadabbul hömpölygött. A vízesésnél, ahol a kamaszok a forró nyári napokon szeretnek a vízbe ugrálni, őrült sebességgel zúdult alá a áradat. Két fiú eltűnt – a telefonjuk és a kulcscsomójuk ott maradt a közeli ösvényen. Az unokaöcsém ezt mondta: „Én is ugráltam és úsztam ott. Ennyire magas vízállásnál nincs esélyük a túlélésre.” A fiúk holttestét három nappal később találták meg. A folyó, amelyet mindig is annyira szerettem, hirtelen egy tragédia részévé vált, amely engem is megváltoztatott. Továbbra is kerestem a szépségét, de távolabb, keletebbre, egy olyan ösvényen, amely nem viselte magán a halál emlékét.

Valami mégis vonzott oda, és egy mámorítóan szép nyári reggelen visszatértem. Egy hatalmas tölgyfa mögött sétálva felfedeztem két pompás kerti széket a folyó partján. Nem volt semmi sürgős dolgom, így egészen átadhattam magam a pillanatnak. Ahogy Ferenc írta, „Dicsértessél, én Uram, Víz nővérért” (NapH 15). Leültem, vettem egy mély levegőt, és felnéztem. Egy sas szárnyalt a magasban, alakja tükröződött a folyó vizén.

Ahogy továbbsétáltam a kerékpárúton, meghallottam a vízesés zúgását, és éreztem a felszálló párát. Ahogy közeledtem a kilátóponthoz, megpillantottam a fiúknak állított emlékműveket. Egy új padon ez a felirat állt: „Szeretett fiú, testvér és barát. Soha nem feledjük el a szeretetet és a boldogságot, amelyet adtál.” A paddal szemben egy piros fémkereszt állt a másik fiú nevével: Luke és Anthony unokatestvérek voltak. Imádkoztam értük. Imádkoztam mindkettőjük édesanyjáért.

Az emlékezésnek ez a szent helye ma pihenőhely a biciklitúrázó családok számára, akik itt állnak meg, hogy igyanak egy hűsítő kortyot vagy egyenek egy falatot. A halált nem lehet háttérbe szorítani – és ez így van jól. Ez nem csökkenti vagy törli el a gyászt, hanem úgy tekint rá, mint az élet részére. Ha úgy akarunk szeretni, mint Ferenc, nem választhatjuk el egymástól az élet különféle részeit. Tudom követni a példáját? Tudom-e szélesre tárni a karomat, amely magába fogadja a halál valóságát, miközben Ferenchez hasonlóan mégis túláradóan szeretek? Elfogadhatok-e mindent, ami az utamba kerül, és szembe tudok-e nézni mindazzal, ami még rám vár?

Ferenc az 1221-ben írt Meg nem erősített regula 23. fejezetében a boldogság egyfajta tervrajzát tárja elénk: „Mindnyájan teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből, minden erőnkkel és bátorságunkkal, teljes értelmünkkel és minden erőfeszítésünkkel, minden fáradozásunkkal, minden érzésünkkel, egész bensőnkkel, minden vágyunkkal és akarásunkkal szeressük az Úristent” (RnB 23,8). Ebben minden benne van – talán egy kicsit soknak is tűnik, de könnyebben megélhető, ha bízunk abban, hogy az életünk útján haladva a szeretet sokféle belépési pontjával találkozunk majd. Murray Bodo OFM így fogalmaz: „Isten felé haladni egyben visszafelé haladás is az ősi ártatlanság felé, amelyet soha nem nyerünk vissza teljesen, de beléphetünk egyfajta félig paradicsomi létállapotba, amikor a szeretetünk irgalommá alakul át.”  (Murray Bodo OFM: Surrounded by Love: Seven Teachings from Saint Francis, p. 106.)

***

Kámán Veronika
Forrás: Maureen O’Brien: St. Francis and the Gift of Love
Ferences Média, 2025