A Szentföld szívében, Jeruzsálem történelmi falai között él és szolgál Várnai Jakab OFM ferences szerzetes, akivel Somogyi Szilárd készített interjút a MAGYAR7 51–52. karácsonyi duplaszámába. Az interjút szerkesztés nélkül közöljük.
A ferencesek régi központját – az Utolsó Vacsora Termét – ötszáz éve elvette a megszálló Oszmán Birodalom. 1936-ban sikerült a ferenceseknek itt egy kis rendházat létrehozniuk, ahol fogadni tudják szentmisére a zarándokokat. Összesen hatan vannak a rendházban Jeruzsálem óvárosának a külső részén, a Sion-kaputól nem messze.
– Ön a közösség vezetője. Egy magyar szerzetes hogyan kerülhet jeruzsálemi szolgálatra?
– A Szentföldön 270 ferences él, kétharmaduk itt lépett be a rendbe. Kilencvenen vagyunk, akik másutt lettünk ferencesek és hosszabb-rövidebb szentföldi szolgálatra jelentkeztünk. Ez a megoszlás másfél évszázada van így, korábban mindenki máshonnan jött, most viszont már van saját nevelési rendszerünk. A szentföldi a ferencesek központi missziója, ezért a rend szeretné, ha a világ minden tájáról lennének itt ferencesek.
Nőtt például az indonéz zarándokok száma, ezért a Szentföldi Ferences Kusztódia (a ferences rend szentföldi egysége – a szerk. megj.) évek óta szorgalmazza, legyenek a körünkben indonéz ferencesek is, hogy fogadják, vezessék a zarándokokat. A vezetők igyekeznek így is alakítani az összetételt, de a legfontosabb, hogy legyünk elegen. Sajnos a rend létszáma már hatvan éve csökken. Persze vannak a világnak olyan részei, ahol növekedés figyelhető meg, s nyilvánvaló, hogy ezeket a területeket segítenünk kell.
A kusztódia ennek a szolgálatába állt azzal is, hogy 1972-ben megnyitotta a teológiai képzést más provinciák számára, megelőzve ezzel más rendi körzeteket, s vállalja az érkezők költségeit a négy év teológiai képzés idejére. Immár mintegy ötven éve folyik a képzés, amelyben én is részt veszek, és látom, hogy mekkora segítség ez a küldő provinciák számára. Az itt tanulóknak több mint a fele például afrikai”.
– Ön tehát a közösségvezetői munka mellett tanít is.
– A vezetés olyan sok időt nem igényel, és most nincsenek zarándokok sem, az élet leegyszerűsödött. Azt is hozzá kell tennem, hogy a közösségem tagjai vagy velem egykorúak, vagy nálam idősebbek, előttem érkeztek a Szentföldre, úgyhogy sok újat én már nem tudok mondani nekik. Tehát felfoghatjuk úgy is, hogy ez egy fél állás, a másik pedig a teológiai tanítás.
– Ön mióta van a Szentföldön? Általában mennyi ideig tart egy-egy kiküldetés?
Négy éve vagyok itt, s hogy meddig tart, az mindig az elöljárókkal való dialógus során alakul ki.
– A Szentföldhöz való kötődése azért már korábban is megmutatkozott, hiszen könyve jelent meg 800 éve a Szentföldön címmel, ami a ferencesek itteni történetét dolgozza fel. Az érdeklődése tehát adott volt és pár éve jött ez a lehetőség?
– Ezt az élet hozta, 2015-ben ugyanis a rendfőnök, a minister generalis kinevezett engem vizitátornak, amolyan ellenőrnek. Az egyéves szolgálat alatt végigjártam az összes itteni rendházat és elég jól megismertem az életüket. Mindaz, amit láttam és tapasztaltam, nyomot hagyott és dolgozott bennem. Rögzült a kép, hogy szép és méltó ferences élet az, amit itt folytatnak. 2020-ban pedig jelentkeztem, hogy szeretnék ennek az életnek a részese lenni. Ekkor járt le egy szolgálatom (a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora volt – a szerk. megj.), és alkalmas volt az időpont, hogy ezt a lépést megtegyem.
– Amikor megérkezett, gondolom nagyon megérintette a hely szelleme.
– A legtöbb ember egy vagy maximum két hétre jön a Szentföldre. Az egy hét alatt az ember végig érzi, hogy a Biblia színfalai között mozog. Ha viszont már hosszabb ideje itt van és a mindennapi élet dolgai foglalkoztatják, hajlamosabb elfelejteni, hogy az ott az Olajfák-hegye, ahol Jézus imádkozott, és inkább arra gondol a megállóban, hogy miért nem jön már a busz?
Nem arra gondol, hogy az apostolok is itt jártak ezeken a köveken, hanem arra, hogy ez most vizes, át fog ázni a cipőm, miért éppen most kellett ezt felönteni vízzel? Szóval, a banalitás jelentkezik egy idő után.
Ez emberi dolog, de ilyenkor kell megállni, odafigyelni az imádságra, amit rendszeresen mondunk, és az embert visszahozza az evangéliumi jelenlétébe.
– Az Eucharisztia ott kezdődött az önök mellett lévő teremben, s azóta elterjedt az egész világon. Elmondható, hogy egy világhálózat epicentrumában él?
– Igen, pontosan így van, ahogy mondja. Szervezetileg, adminisztratív szempontból ennek semmilyen jelentősége nincs, de spirituálisan érezzük, a megilletődött zarándokokon látjuk ezt a hatást. Ez a kápolna befogadja a zarándokokat, hogy misézhessenek az Utolsó Vacsora Terme mellett. Megvan a számítógépes foglalási rendszer, hogy egy órányi időre kié a kápolna. Az embernek ki se kell tennie a lábát, s a kápolnában elvonul a szeme előtt az egész világegyház. Például reggel nyolckor jönnek a lengyelek, kilenckor a kongóiak, tízkor a brazilok, tizenegykor pedig az olaszok, és ez így megy estig. A sokféleség tehát itt van az ember szeme előtt. A zarándokok úgy jönnek ide, hogy kapcsolat alakul ki bennük az itteni esemény és a korábbi életük között, azaz, hogy „most ott vagyok, ahonnan eredt az, amit én minden héten megélek a templomban”. Az idelátogató megtalálja a történelmi és földrajzi kapcsolódást. Megerősödik benne a megváltás művének a történelmi valósága és ezzel együtt a lelki, hittani valóságát is elmélyíti.
– Ha élhetek a profán kifejezéssel, ez a prémium bónusza ennek a helynek egy hívő ember számára.
– Ez így van, és csak azt tudom hozzátenni, hogy ennek van egy éltető ereje is. Valaminek a középpontjában érzi magát az ember, azon a helyen vagyok, amelyre a világon az összes szentmise utal és egy szálon idekötődik. Sőt, amit katolikus hívő ritkán szokott átgondolni, hogy minden úrvacsora is ide kötődik, minden fajta reformáció úrvacsorája is, de említhetem az ortodox vagy keleti egyházat is. Valóban központi ez a hely.
– Ha nem tévedek, akkor a pünkösd, a Szentlélek kiáradása is az utolsó vacsora terméhez kapcsolódik. A Jézus-hívő egyházakban nehezen található még egy ennyire központi hely.
– Így van. A hadi helyzet miatt most nem jönnek zarándokok, a legtöbb légitársaság nem indít járatokat, az utazási irodák nem merik vállalni a biztonsági kockázatot, nagy ritkán egy-egy kisebb csoport elvetődik erre.
Egyébként karácsony környékén a Szentföldön jellemzően csökken a zarándokok száma. Ez talán illúzióromboló, de itt nem karácsony környékén van a legtöbb zarándok, mivel nagyon sok ember szeret otthon ünnepelni, ami teljesen érthető is. Ha jönnek is karácsonykor, inkább a közeli Betlehem felé veszik az útjukat.
– Egyébként a karácsony a maga meghittségével, szépségével és fényeivel más, nem Jézus-hívő emberek számára is jelenthet vonzerőt? Kiválthatja az érdeklődésüket a kereszténység iránt?
– Erről nem állnak rendelkezésemre adatok, de engem még senki nem keresett meg karácsony után, hogy az ünnep láttán feltámadt benne az érdeklődés. Inkább arról az oldalról közelíteném meg, hogy mi folyik itt a Szentföldön. Arra gondolok, hogy minden vallás és felekezet – amelyek a különbözőségeik ellenére együtt kell, hogy éljenek – a maga sajátosságait, néha akár mulatságos sajátosságait is rendkívüli módon hangsúlyozza.
Amellett, hogy a katolikus liturgia szabályait betartjuk, felállítjuk a betlehemeket, a keresztény negyed főutcáján ott van a sok embert vonzó karácsonyi vásár, ahol a piros csúcsos, fehér bojtos Mikulás-sapka főszerepet kap.
Főleg a fiatalok tartják fontosnak, hogy hordják, mert ez az ő megkülönböztető jelük. Szokatlan látvány, hogy az itt dolgozó ázsiai vendégmunkások ilyenkor zarándoklatot tartanak, és több száz férfi Mikulás-sapkával a fején vonul Betlehembe. Hiba lenne azt mondani, hogy ez giccs, vagy rászólni, hogy ne csinálja, hiszen ez egy jel, ami megkülönbözteti őt, és ezért ragaszkodik hozzá.
– Amikor ön megérkezett az új szolgálati helyére, a liturgiában vagy magában a karácsony megünneplésében találkozott a miénktől eltérő szokásokkal?
– Azt mindig is tudtam, hogy a Szentföldön az egyháznak vannak bizonyos sajátosságai, régi, megmaradt hagyományelemei, bár ezek inkább a húsvét ünnepéhez kapcsolódnak. Ami a nagy sokféleséget mutatja, az a zarándokokkal való kapcsolat. Ez hatalmas élmény és olykor rácsodálkozás is, hogy ilyen sokféle az egyházban a kereszténység, és hogy ez még mindig ugyanaz az egy. Például itt van egy nap tíz csoport és mindegyik ugyanazt a szentmisét ünnepelte, de az egyik ült, mint egy kődarab, a másik meg majdnemhogy táncolt és ujjongott. A következő szépen együtt énekelt, az utána jövő csoportnál meg szinte fogtuk a fülünket, mert olyan hamis volt. Tehát rengeteg olyan elem van, ami kulturálisan különböző, mégis ez a sokfajta nép egy egyházat alkot, és ezt átélni egy ilyen központi helyen, rendkívül gazdagító élmény!
– He eltekintünk a zarándokoktól és a katolikus anyaszentegyházat egészében próbáljuk vizsgálni, hogyan látja, milyenek a kilátásai? Ismét profánul fogalmazva, modern manapság hinni Istenben, Jézusban?
– Semmi esetre sem szabad eltúlozni azt a kis látószöget, ami nekünk itt az egyház valóságára nyílik. Annyi bizonyos, hogy látunk jeleket, amelyek elszomorítóak, más jelek viszont bizakodásra adnak okot. Látjuk, hogy például a spanyol, a belga, a német és az észak-amerikai csoportok átlagéletkora jóval magasabb, mint az Európán kívülieké. De Európán belül is van egy érdekes megfigyelésünk, nevezetesen, hogy például a horvát, a lengyel és a szlovák csoportok vegyesek, van bennük fiatal, akár gyerekek is, középkorú és öreg. Az élő egyház képét mutatják.
– A nemzetek felsorolásából csak véletlenül maradt ki a magyar, vagy valamilyen más okból?
– Csak azért maradt ki, mert magyar csoport alig van. Olyan kevés, hogy abból végképp nem lehet következtetést levonni. Úgy vélem egyébként, hogy jönnek a magyarok zarándokolni, csak talán hozzánk nem jutnak el.
– Bízzunk benne, hogy akár ez az interjú is hozzásegítheti, főképpen a felvidéki magyarokat ahhoz, hogy ismertebb legyen a majdani zarándokok előtt ez a lehetőség, ráadásul egy magyar közösségvezető jelenlétével!
Úgy legyen!
– Az önök közössége hogyan ünnepli a karácsonyt?
– Az életkorból adódóan van, aki otthon ünnepel, mások pedig elmennek Betlehembe. Mi itt megtartjuk a szentmisét és a zsolozsmát a közösségnek. A szenteste meghitt, közösségi ünnep, nyilván szerényebb körülmények között, mint ha egy nagy plébániatemplomban lennénk.
– A karácsony a békét vagy legalább a békességet is jelenti. Egy régi tévéműsor címét idézve kérdezem, Lesz-e béke az olajfák alatt?
– Nagyon sok a bizonytalanság. Egyik napról a másikra élünk, nagyon nehéz tervezni bármit is. Jeruzsálemet eddig elkerülte a közvetlen támadás, illetve a vaskupola megvédte. Akik Izraelt támadják, muszlim vallásúak, s talán azért nem akarják Jeruzsálemet tűz alá venni, mert számukra is szent hely. Ilyen szempontból például nem cserélnék azokkal a rendtársaimmal, akik a haifai, vagy a Genezáreti-tó körüli rendházakban élnek, amelyek naponta látják, hallják a rakétákat, azok elfogását, a törmelék becsapódását.
Tájékozódni az itteni újságok angol nyelvű portáljairól tudunk. Azt látjuk, hogy több fronton folyik a háborúskodás a különböző arab csoportok és Izrael között, de az izraeli társadalom is mélységesen megosztott.
– A mély társadalmi megosztottság sajnos egyre jellemzőbb az egykori keleti blokk országaiban is. Az egyház és az ima tud valamilyen megoldást kínálni erre?
– Az imának mindig vannak távlatai. Az imával a keresztények minden korban hozzájárultak a társadalom békéjéhez függetlenül attól, hogy a konkrét kérdésekben mi lenne a megoldás. Azt azért tudni kell, hogy itt a Szentföldön az összes keresztény felekezetű együttvéve sem teszi ki az egész társadalom 2 százalékát.
Számomra meghatározó élmény, hogy itt a társadalmat a zsidók alakítják, de van egy domináns muszlim vallású arab tömb is, s ezek mellett a kereszténységnek nem jut semmiféle beleszólás a közügyekbe. Mi a turisták számára vonzóvá tesszük a Szentföldet, ennek ők örülnek is, de hogy a társadalom hogyan működjön, nem kérik ki a véleményünket. Ha van valamilyen társadalmi esemény, senki sem fordul az egyházhoz, hogy mi erről a véleménye.
– Az egyes vallások között van egyébként élő kapcsolat? Például a nagyobb ünnepeken megtisztelik egymást jelenléttel, üdvözlettel?
– Ez főleg a keresztény közösségek között működik, amelyeket az Ordináriusok Tanácsa fog össze. Mivel különböző időpontban van a latin, az ortodox és az örmény karácsony, fogadják egymás jókívánságait. Mi megyünk hozzájuk, ők jönnek hozzánk, ennek megvan a rendje. Ez a zsidósággal és muszlimokkal azért nehezebb, vannak viszont mindkét vallásban jó szándékú, jó érzésű emberek, akikkel lehetséges a párbeszéd. Erre vannak konkrét példák, de hagyományról nem nagyon tudnék beszélni.
– Végül egy kérés. Olvasóink számára megfogalmazna egy szentföldi karácsonyi üzenetet?
– A Szentföld karácsonyi üzenete Jézus emberré válásának a valósága. Ő azon a bizonyos ponton valóban belépett a történelembe. Szoktuk mondani, milyen nagy dolog, hogy Isten emberré lett. Ez igaz, de elvont, nagyon általános kijelentés. Milyen hihetetlen, de így történt: Isten egy adott kor társadalmában, egy adott családban lett emberré, vállalta, hogy része legyen egy nyelvi és kulturális hagyománynak, abban nőjön fel, és abban mondja ki azt az üzenetet, ami aztán nem ismer már korlátokat és nem kötődik egy-egy kultúrához vagy nyelvhez. Ez tisztelet a megtestesülés eredeti környezetét jelentő zsidó vallás iránt, másrészt pedig annak a megvallása a háromkirályok látogatásával, hogy az üzenet az egész emberiségnek szól.
CV:
Várnai Jakab (1958) 1979-ben végzett a budapesti Külkereskedelmi Főiskolán, majd 1982-ben belépett a ferences rendbe. 1988-ban licenciátust szerzett teológiából a budapesti Hittudományi Akadémián, és ugyanebben az évben vette át angoltanári diplomáját az ELTE-n. 1991-ben teológiából doktorált a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. A Ferences Rend Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett Rendtartományának provinciálisa volt 1994 és 2003 között. A ferences rend római központjában is dolgozott 2003-tól 2009-ig, a központi vezetőség tagjaként a francia, a belga, a holland, a német, az osztrák, a svájci, a magyar és az erdélyi rendtartományokat képviselve. 2009 után a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára, 2012-től rektora. 2020-tól a Ferences Rend Szentföldi Kusztódiájában a jeruzsálemi Sion hegyén található, „kis Cená-kulum” (Az Utolsó Vacsora Terme – a szerk. megj.) néven ismert ferences rendháznak a házfőnöke.
Megjelent a MAGYAR7 51-52. duplaszámában.
***
Fottás: MA7.sk
Fotó: Lambert Attila / Magyar Kurír
Ferences Média, 2024
