Levelet adott ki Duns Scotus középkori skót skolasztikus filozófus és teológus boldoggá avatásának 30. évfordulója alkalmából fr. Massimo Fusarelli OFM miniszter generális.
„Isten dicsősége ragyog föl boldog Joannes Duns Scotus tanításában és életszentségében, aki a megtestesült Ige hirdetője és Mária szeplőtelen fogantatásának védelmezője volt.” Így mutatta be Szent II. János Pál pápa a legnagyobb ferences hittudóst 1993. március 20-án, amikor ünnepélyesen kihirdette Scotus tiszteletének megerősítését az egész egyházban. A megerősítés 30. évfordulóján kiadott levelében a miniszter generális fr. Massimo Fusarelli OFM felidézi a filozófus néhány lényeges tulajdonságát és azt az üzenetet, amelynek igazsága több évszázaddal később, az igen rövid, de annál intenzívebb szerzetesi működését követően sem szűnik meg. Boldog Duns Scotus mint Isten misztériumának szenvedélyes keresője, a bölcsesség tanítója és tanítványa mutat nekünk példát a Miniszter Generális meglátása szerint.
A szöveget eredeti olasz nyelvről magyarra Thullner Zsuzsanna fordította, lektorálta Dr. Bagyinszki Ágoston OFM és Kámán Veronika. A levelet több nyelven a ferences rendi vezetés központi weboldalán lehet elolvasni a linkre kattintva.
***
A Boldog Joannes Duns Scotus iránti tisztelet jóváhagyásának 30. évfordulóján
Az élet szentségének és a hit ismeretének jegyében
Boldog Joannes Duns Scotus máig aktuális tanúságtételéről
Az egész Rend legfőbb elöljárója
a rend férfi szerzeteseinek
a szemlélődő szerzetesnővéreknek
a világi ferenceseknek
Az Úr adjon nektek békét!
Kedves Testvéreim!
Ezzel a dokumentumként szolgáló írással fordulok hozzátok, amelyben egy fontos évfordulóról emlékezünk meg. Nem szerettem volna, hogy észrevétlenül múljon el, különösen most, amikor nyolcszáz éves évfordulóját ünnepeljük a Megerősített regulának, fogadalmunk alapjának és a grecciói karácsonynak, a helynek, ahol Krisztus, a megtestesült Ige misztériumát szemléljük.
Miközben Szent Ferenc életének utolsó éveit szemléljük, tekintetünket most egy egészen különleges tanítványára fordítjuk, aki ragyogóan kifejezésre juttatta spirituális teológiai elképzeléseit, különösen abban, ahogyan Krisztusra, az Atya első művére tekintett, és az emberi személyre, aki Őbenne és Őérte teremtetett, hogy szerethesse Istent és a teremtményeket, és így érje el igazi boldogságát.
Boldog Joannes Duns Scotusról beszélek, akinek tanúságtételéből szeretnék felidézni néhány lényeges vonást és a szerzőnek azt az üzenetét, amellyel még ma is megszólíthat minket, oly sok évszázaddal rövid és intenzív élete után, amelyet úgy élt, mint kisebb testvér, mint Isten misztériumának szenvedélyes keresője, mint a Megtestesült Bölcsesség tanítványa és tanítója.
Remélem, hogy ezt a dokumentumot a folyamatos és az alapképzéshez is fel lehet használni, találkozók és tanulmányok során, különböző szinteken.
János Pál 1993. március 20-án a vatikáni bazilikában, nagyböjt negyedik vasárnapjának (Laetare vasárnap) első vesperásán jelentette be ünnepélyesen Joannes Duns Scotus tiszteletének ab immemorabili jóváhagyását. Magam is jelen voltam, és emlékszem, hogy szinte el sem hittük, annyira örültünk abban a pillanatban, különösen azok közülünk, akik tanulmányozták és megismertették az új boldogot. Az Isten szolgájának életszentségéről, hősi erényeiről és az őt övező tiszteletről szóló dekrétumot 1991. július 6-án hirdették ki, lezárva ezzel az eljárást, amely 1985-ben, a megelőző évtizedekben beadott számos kérelmet követően kezdődött el.
Ezt a nagy ferences filozófust és teológust, aki 1265 vége és 1266 eleje között született Dunsban (Skócia) és 1308. november 8-án halt meg Kölnben (Németország), kezdettől fogva jelentős tisztelet övezte.
A 14. század elején VIII. Bonifác pápa és IV. Szép Fülöp francia király között kirobbant vita csúcspontján Joannes Duns Scotus elhatárolódott az uralkodói követelésektől, amelyek odáig fajultak, hogy a pápa leváltását kérték, és emiatt az 1303. június 25-ét közvetlenül követő napokban el kellett hagynia Franciaországot, ahol tanulmányai befejezése és a teológiai professzori cím megszerzése céljából tartózkodott. Hozzá hasonlóan a párizsi kolostor más diákjai és oktatói is önkéntes száműzetésbe vonultak, köztük a spanyolországi Gonsalvo, aki néhány hónapnyi kasztíliai elöljárói tisztség után 1304-ben a rend legfőbb elöljárója lett. Ebben a minőségében kérte a párizsi kolostor gvardiánjától, hogy az ifjú Duns Scotust fogadják vissza a közösségbe az 1304–1305-ös tanévre (VIII. Bonifác időközben meghalt, így a „pápisták” visszatérhettek anélkül, hogy megtorlástól kellett volna tartaniuk). Sokatmondóak azok a kifejezések, amelyeket Gonsalvo az 1304. november 18-án kelt levelében használt: „Dilectum in Christo Patrem Ioannem Scotum, de cuius vita laudabili, scientia excellenti, ingenioque subtilissimo aliisque insignibus conditionibus suis, partim experientia longa, partim fama, quae ubique divulgata est, informatus sum ad plenum, dilectioni vestrae assigno” (A ti szeretetetekre bízom a Krisztusban szeretett Joannes Duns Scotus atyát, akinek – részben a hosszú közeli ismeretség, részben a mindenütt elterjedt hírneve miatt –dicséretre méltó életét nagyon jól ismerem, kiváló tudományosságát, legkifinomultabb értelmét és egyéb kiváló képességeit) (1).
Ezekhez a szavakhoz, amelyek arról tanúskodnak, hogy milyen nagyra becsülték Scotust életében, hozzátehetünk három tanúságtételt, amelyek közvetlenül a halála után íródtak.
Az első Antonio Andrea aragóniai szerzetesé, aki Scotus tanítványa volt Párizsban, és aki egy írásában (1320 körül) azt mondja mesteréről: „Volo autem scire omnes litteram istam legentes, quod tam sententiando, quam notando secutus sum doctrinam illius subtilissimi et excellentissimi doctoris, cuius fama et memoria in benedictione est” (Azt akarom, hogy mindazok, akik ezt a levelet olvassák, tudják, hogy mind a véleménynyilvánításban, mind a kommentárokban annak a legkifinomultabb és legkiválóbb doktornak a tanítását követem, akinek áldott a hírneve és az emlékezete).
A másik vallomás Landolfo Caracciolo nápolyi szerzetestől származik, aki szintén Párizsban volt Scotus tanítványa, és aki Itáliába visszatérve mariológiai tanszéket alapított Nápolyban, majd Castellamare di Stabia, később Amalfi püspökeként terjesztette Duns Scotus tiszteletét Campaniában, különösen Nolában. Évszázadokkal később Bisignanói Szent Humilis, aki római tartózkodása (1621–1630) idején ismerkedett meg Scotus tanításával, szintén sokat tett Scotus gondolatainak megismertetéséért és tiszteletének terjesztéséért a dél-itáliai tartományokban.
A harmadik tanúságtételt az jelenti, milyen gondosan temették el Duns Scotust Kölnben, a kisebb testvérek templomában, először a Háromkirályok kápolnájában, majd 1320-ban a főoltár előtt. A szerzetesek az egyházi hatóságokkal egyetértésben, beazonosítás és áthelyezés céljából kilenc alkalommal foglalkoztak Scotus földi maradványaival: az ereklyéi iránti gondos, ismétlődő figyelem oka nem lehetett más, mint hogy valódi tisztelet övezte őt azon a helyen, ahol a halál érte 42 éves kora körül.
Nola és Köln az a két város, ahol emberemlékezet óta fohászkodtak az „éles eszű doktorhoz” (doctor subtilis) mint a keresztény élet példaképéhez, a rendi vezetés pedig az évszázadok során többször is előírta „Scotus útjának” tanulmányozását, amit a pápák engedélyeztek és bátorítottak is. A Scotusról elnevezett gondolkodási irányzat, a szkotizmus áthatotta előbb az európai, majd a latin-amerikai kultúrát a filozófia, a teológia és a spiritualitás területén. Scotus tanai ösztönözték többek között Szent Junipero Serra és Boldog Gabriele Maria Allegra missziós lelkületét is.
A szkotizmus története a modern korban szorosan összefonódott a Mária szeplőtelen fogantatásáról vallott teológiai nézet védelmével, ami egyszerre volt szerencse és szerencsétlenség Scotust illetően, akinek gondolkodását sokszor kizárólag a szeplőtelen fogantatás elismertetésével hozzák kapcsolatba. Egészen addig, amíg IX. Piusz ki nem hirdette a dogmát (1854), a makulisták támadták Scotust e véleménye miatt; de még ezt követően is voltak, akik továbbra is gyanakodtak, hogy írásai heterodoxiát képviselnek, mivel sok tekintetben eltértek egy másik nagy tudós, Aquinói Tamás gondolkodásától. Tiszteletének elismerése ezért nem volt olyan egyszerű, mint azt a ferencesek és Scotus más hívei remélték. Éppen mivel meg kellett tisztítani emlékezetét az eretnekség gyanújától, alakult meg 1927-ben a quaracchi Szent Bonaventura Kollégiumban a Scotus-szekció, amelynek elnöke Efrem Longpré testvér volt. A kutatók egymástól eltérő módokon képzelték el Scotus írásainak kritikai kiadását, és ez arra vezetett, hogy a szekció 1938-ban kivált a quaracchi Kollégiumból, és megszületett a Scotus-bizottság Rómában, a Nemzetközi Szent Antal Kollégiumban, Karlo Balić´ testvér vezetésével. A kiadással foglalkozó szerzetestestvérek fáradhatatlan munkájának köszönhetően VI. Pál 1972. május 4-én kihirdette, hogy Duns Scotus írásai teljes egészében megfelelnek az ortodoxiának. Ettől kezdve már egyenes út vezetett tisztelete elismeréséhez.
Szintén VI. Pál az Alma parens kezdetű apostoli levéllel – amelyet 1966. július 14-én, az éles eszű doktor születésének hétszáz éves évfordulóján Oxfordban és Edinburghban tartott nemzetközi szkotista kongresszus alkalmából intézett Nagy-Britannia püspökeihez – nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az egész Egyház figyelme ráirányuljon a skót ferences alakjára. Montini pápa közös hivatkozási pontként ajánlotta őt katolikusok és anglikánok figyelmébe, ezekkel a szavakkal méltatva Scotus gondolkodását: „Assisi Szent Ferenc szelleme és eszménye rejtőzik és buzog fel Joannes Duns Scotus munkásságában, amely az assisi pátriárka szeráfi szellemét engedi belélegezni, a tudást a helyes életnek rendelve alá. Kijelenti a szeretet minden tudomány fölötti kiválóságát, Krisztusnak, Isten mesterművének, a Szentháromság megdicsőítőjének és az emberi nem megváltójának, a természetes és természetfeletti rend királyának egyetemes elsőbbségét, akinek oldalán eredendő szépséggel ragyog a Szeplőtelen Szűz, a világmindenség királynője, szárnyalnak általa az evangéliumi kinyilatkoztatás emelkedett eszméi, különösen azok, amelyek Szent János evangélista és Szent Pál apostol szerint az isteni üdvösségtervben magasan kiemelkednek.” (2)
Pál pápa imént említett szavaira hivatkozva szeretném felhívni minden testvér figyelmét arra, hogy mennyire fontos tanulmányozni Joannes Duns Scotus gondolkodását. Ratio Studiorumunk világosan jelzi ezt három, egymással alapvetően összefüggő kontextusban: a folyamatos képzés, az alapképzés és a tudományos képzés terén (3).
A 145. pontban a folyamatos képzéssel kapcsolatosan azt kéri, hogy „minden tartomány vagy konferencia dolgozzon ki tanulmányi programokat, hogy biztosítsa a ferences történelem és lelkiség, valamint a ferences mesterek gondolatainak folyamatos elmélyítését és adekvát szintézisét”. Ezek között kifejezetten megemlíti boldog Joannes Duns Scotust. Őszintén kíváncsi vagyok nemcsak arra, hogy az éles eszű doktort tanítják-e, hanem arra is, hogy általában az egyes entitásaink folyamatos képzési tervei között szerepel-e a ferences gondolkodás elmélyítése. Attól tartok, hogy ennek a gondolatvilágnak az alapvetően fontos elmélyítése többnyire hiányzik a köreinkben!
A ferences mesterek megismerésének szerves részét kell alkotnia az alapképzésben lévő szerzetesek intellektuális képzésének is, ahogyan azt a 148. pont ajánlja: „Minden tartománynak rendelkeznie kell saját, jól felépített programmal, hogy akik ideigenes fogadalmat tettek, elmélyíthessék a ferences karizmával kapcsolatos ismereteiket, figyelembe véve a következőket: […] A ferences mesterek gondolkodása (Szent Bonaventura, Boldog Joannes Duns Scotus, Roger Bacon, William Ockham): Isten, Krisztus, Ember, Teremtés”. Ez a program annál is inkább fontos, mivel a rendben egyre elterjedtebbé válik az a gyakorlat, hogy a szerzeteseket nem ferences tanulmányi központokba (szemináriumok, egyetemek, teológiai tanulmányok) küldik, ahol gyakran más mesterekről és a középkori gondolkodás más iskoláiról tanulnak.
Figyelembe véve, hogy rendünkben számos olyan akadémiai intézmény (szemináriumok, egyetemek, tanulmányi központok) is múködik, amelyek tanulmányi programjában szerepel a filozófiai és teológiai tudományok oktatása, a Ratio Studiorum, 142. pontja kimondja: „Tanulmányi központjaink számára és az egyes tartományok vagy konferenciák olyan testvérei számára, akik más felsőfokú tanulmányi központokba járnak, az egyházi Ratio és az egyes püspöki konferenciák Ratiója szerinti tanulmányi programon kívül ki kell dolgozni egy részletesen felépített programot a ferencesség következő központi elemeinek alapos tanulmányozására: […] Szent Bonaventura és iskolája, Duns Scotus és iskolája, William Ockham és új iskolája”.
Duns Scotus gondolkodásának tanulmányozása legalább két okból is időszerűbb, mint valaha. Először is azért, hogy kellőképpen megismerjük kulturális hagyományunkat, amely az évszázadok során a Scotus és – talán kisebb mértékben – Bonaventura iskolájában nevelkedettek által kidolgozott tantételeknek köszönhetően formálódott. Karizmatikus identitásunkat nemcsak az alapítóra, Assisi Ferencre való hivatkozás alakítja, hanem az ő fényében a következő nemzedékek testvéreinek története is, akik a rend iskoláiban „Scotus útján” nevelkedtek.
Másodszor, Scotus gondolkodása hasznos eszköz lehet evangelizációs munkánkban. Assisi Ferenc regulánk kilencedik fejezetében ezt mondja nekünk: „Arra is intem és buzdítom ugyanezen testvéreimet, hogy prédikációjukban, amelyet tartanak, legyen kipróbált és tiszta a beszédük, a nép hasznára és épülésére, hirdessék nekik a vétkeket és az erényeket, a büntetést és a dicsőséget, rövid beszéddel, mert rövid szót mondott az Úr a földön.” (4)
Úgy látjuk, hogy létezik egyfajta idegenkedés a tanulmányoktól, különösen a felsőfokú tanulmányoktól, és ez a testvérek új nemzedékeiben – de nem csak bennük – azt az illúziót keltheti, hogy elég jól használni a közösségi médiát ahhoz, hogy közvetlenül elérjük a mai fiatalokat, és hogy az evangelizáció inkább érzelmek, mint tartalom kérdése. Ennek az ellenkezője is ugyanilyen helytelen, ha csak hiú dicsőségvágyból tanulunk, vagy azért, mert azt hisszük, hogy kitartó érveléssel térítünk majd meg valakit. Ferenc emlékeztet arra, hogy „a betű által” halnak meg azok, „akik egyedül csak a szavakat óhajtják tudni, hogy hogy másoknál bölcsebbnek tartsák őket, és így nagy gazdagságot tudjanak szerezni, hogy azt a rokonoknak és barátoknak adják. És azok a szerzetesek halnak meg a betű által, akik nem akarják követni az isteni betű szellemét, hanem inkább csak szavakat óhajtanak tudni, és azokat másoknak értelmezni.” (5).
A két ellentét, a spiritualitásnak vélt tudatlanság és a steril tudományosság között áll a hit szolgálatában álló tanulás, és ez az, amit kérnek a testvérektől, hogy el tudják mondani, „mi az alapja a reményüknek”(vö. 1Pt 3,15).
Ferenc ezt is mondja nekünk: „Hálát adjatok neki, mert jó, és magasztaljátok őt tetteitekkel. Mert azért küldött benneteket az egész világra, hogy szóval és tettel tanúságot tegyetek hangjáról, és tudtára adjátok mindeneknek, hogy kívüle nincsen más mindenható.” (6) A dicséret és a buzdítás határozzák meg a ferences igehirdetést, amely azonban komoly tanulást is igényel.
Mint mindig, kisebb testvéri tanúságtételünk ma is annál ékesszólóbb lesz, minél inkább az evangéliumi modellhez kötődik, amely az egyetlen „könyv”, amelyet kívülről kell megtanulni: Jézus Krisztust keresztre feszítették és feltámadt. Ezzel együtt tanúságtételünk megerősítésére tanulhatunk múltunk nagy teológusaitól, hogy – amint azt a regula kéri tőlünk – „megfontolt”, „tiszta” és „rövid”, azaz igaz és lényeges szavakat mondjunk, amelyek erősebben hatnak hallgatóink elméjére és szívére, és következetes életünkkel együtt örömhírré válnak az Istenre szomjazó emberek számára.
Ezekkel a kifejezetten ferences vonatkozásokkal teljesen összhangban úgy érzem, elmondhatom, hogy a Duns Scotus, valamint kora skolasztikájának más – nem csak ferences – mesterei által gyakorolt kutatási és tanulási módszer segítette őt abban, hogy igyekezzen pontos és lényegre törő lenni. Napjaink teológiája joggal tette félre a zsinat előtti kézikönyvek elavult sémáit, de nem mondhat le arról az erőfeszítésről, hogy kellő intellektuális tisztánlátással éljen, amire mindig is törekedett, hogy a rá jellemző tudományossággal álljon meg a többi tudományág előtt. A skolasztikus módszertől a teológia továbbra is megtanulhatja annak szigorú gyakorlatát, ahogyan gondolkodik, vitatkozva érvel, saját téziseit a mások gondolataival való szembesítés révén dolgozza ki, ahogyan azt már a középkori előadótermekben tették a nyilvános megvitatások során.
Scotustól ezen túl megtanulhatjuk tanításának néhány alapvető tézisét, amelyek hét évszázad után is igazán érvényesnek tűnnek számomra, mert bizonyos értelemben örökérvényűek.
Mindenekelőtt itt van Jézus Krisztus elsőbbségének tézise, akinek megtestesülése „summum opus Dei” (Isten legfőbb műve) (7), mert Isten öröktől fogva akarta, hogy legyenek mások is rajta kívül, akikkel megoszthatja határtalan szeretetét (8). Ezért nem Ádám bűne kényszerítette ki Isten Fiának megtestesülését, hanem Isten szerető akaratából lett emberré, hogy bevezessen minket az Ő szeretetébe. Nyilvánvaló, hogy mivel az ember vétkezett, a megtestesülésnek megváltó értéke is van, de a ratio praecipua incarnationis (a megtestesülés fő oka) nem az üdvösségünk, hanem az átistenülésünk, amely nem következett volna be, hacsak nem egy Isten-ember által. Ez a tézis, amely a ferences iskolába is bekerült, és így a hippói (Szent Ágoston-i) teológiai kincsestárból átkerült Scotus gondolkodásába, hangsúlyozza Krisztus központi szerepét Isten teremtő tervében, és a korabeli teológiával összhangban elkerüli, hogy egyfajta „bűnközpontúságba” (amartiocentrizmusba), valamint a teremtés és a megváltás között fennálló egyfajta diszkontinuitás hibájába (9) essen, ahogyan más teológiai elméletek hajlamosak erre.
A második nagyon fontos tézis a teológiai kutatás gyakorlati jellege. Összhangban azzal, amiről úgy tartjuk, hogy Assisi Ferenc mondta: „az ember annyit tud, amennyit tesz” (10), Joannes Duns Scotus osztja a ferences mesterek közös nézetét, miszerint az igazi teológia a tudásnak inkább gyakorlati, mint elméleti formája, mert az embert Isten szeretetére hajlamosítja és helyes életre tanítja, nem pedig egyszerűen arra, hogy intellektuálisan megismerje őt (11). Másrészt „a törvény tökéletes teljesítése a szeretet” (Róm 13,10) (12). A teológiának ebből a gyakorlati jellegéből természetes módon fakad egyfajta elméleti hozzáállás is, amely a tanulmányokban és a kutatásban nem a másoktól való elhatárolódás vagy a másokon való uralkodás elitista módját látja, hanem inkább a képességeink kimunkálását, hogy jobban szolgáljunk velük. Ha igaz, hogy „a tudás hatalom”, akkor ferences módon ezt a hatalmat szolgálattá, Isten és testvéreink szolgálatává tudjuk alakítani.
A másodikhoz közel álló harmadik tézis az akarat elsőbbsége az értelemmel szemben. Míg értelmünk, amely érzékeinkhez hasonlóan szükségszerűségből cselekszik, és mintegy kénytelen alkalmazkodni a tárgyához, amikor megismeri azt, addig az akarat teljesen szabadon dönt: „Voluntas libera est…” (Az akarat szabad…) (13). Olyannyira szabad, hogy amikor már eldöntötte, hogy akar valamit, még akkor is fenntartja a lehetőségét, hogy az ellenkezőjét akarja: „In eodem instanti in quo voluntas habet unum actum volendi, in eodem et pro eodem potest habere oppositum actum volendi” (Ugyanabban a pillanatban, amelyben az akarat kifejezi egy akarását, éppen ugyanabban a pillanatban és ugyanarra a pillanatra vonatkozóan az akaratnak lehet egy ellentétes akarása is) (14). Vagyis a szabad akarat révén hasonlítunk Istenhez, jobban, mint az értelem által, hiszen akaratunk éppen Isten abszolút szabad akaratából ölt alakot, aki nem azért teremtette a világot, mert meg kellett tennie, hanem mert meg akarta tenni: „Et ideo ista voluntas Dei – quae vult hoc et pro nunc – est immediata et prima causa, cuius non est aliqua alia causa quaerenda […]. …non est ratio quare hoc voluit nunc et non tunc, sed tantum ’quia voluit hoc esse, ideo bonum fuit illud esse’”. (Ezért Isten ezen akarata – aki ezt és most akarja – a közvetlen és első ok, amelyen túl nincs más ok, amit keresni kellene […]. Nincs oka annak, hogy miért akarta most és miért nem máskor, hanem csak „mert akarta, hogy ez legyen, és ezért jó, hogy az legyen”.) (15) A világ, amely a teremtő Isten szavából fakad, nem datum, hanem volitum (16)!
Végezetül szeretnék felidézni egy negyedik tézist, amelyet Scotus tanítványai tettek ismertté, és amely a haecceitas tanaként vonult be a filozófiatörténetbe. A éles eszű doktor akkor beszél róla, amikor azt a kérdést teszi fel, hogy mi alapján olyan az egyén amilyen, vagyis minek köszönhetően éppen az az egyén és nem egy másik. Ez az a kérdés, amelyet a középkorban az „egyediesítés” vagy individuáció elvének neveztek, és amelynek okát egyesek az anyagban, mások a formában vélték felfedezni. Duns Scotus meg van győződve arról, hogy az individuáció nem lehet semmi olyanban, amely minden individuumnak másokkal közösen megvan (az anyag vagy a forma): ezért az individuáció elvét „ultima realitas entis”-nek (az entitás végső valóságának) (17) nevezi, amelynek köszönhetően egy bizonyos egyén pontosan az aki, és nem más. Ez a Scotus érvelésében sem teljességgel definiált valóság olyasmi, amely alig-alig érhető fel intellektusunk számára, mint például azok a matematikai valóságok, amelyekről csupán „aszimptotikus módon” van tudásunk. Mindez azonbonban elég volt ahhoz, hogy új lépést jelöljön ki a nyugati kultúra történetében. Az individuációra való összpontosítás nem pusztán a filozófiai tisztánlátás gyakorlata volt. A filozófia és a teológia mindig is elgondolkodott azon a kérdésen, hogy miként lehet az egyént a maga egyediségében szemlélni, de az egyéni jellemzőkkel való foglalkozás nehézségével szembesülve úgy gondolták, hogy a tudományos ismeret csak az egyetemes jellemzők ismeretét jelenti: „De universalibus, non de singularibus, est scientia” (A tudomány az egyetemes, nem az egyéni valóságokkal foglalkozik) (18). Duns Scotus a metafizika történetében először hangsúlyozza annak lehetőségét, hogy az egyént meg lehet ismerni egyénként, és nem csak mint egyet a sok közül, akik egy bizonyos osztályhoz vagy fajhoz tartoznak Minden egyén, tehát minden ember különleges és egyedi figyelmet érdemel!
Ez a négy tézis, amelyet Scotus skolasztikus tanításából kiemeltünk, a fent említett kutatási módszerrel együtt megmutatja, hogy kifinomult gondolkodásának még mindig mondanivalója van a mai világ számára, mert képesnek bizonyult megragadni a posztmodernitás néhány elemét, mint például a különbözőség értékelése; a személyes szabadságjogok védelme; a közös otthon gondozása, amely nem csak egy adott, hanem egy szeretett tér is; az az elgondolás, hogy a kultúra a társadalom szolgálatát jelenti; valamint a világot szerető és nem a világgal szemben álló kereszténység fontossága.
A róla írt néhány tanúságtételen kívül Scotus életszentségének hírét különleges módon támasztja alá írásainak mélysége is, mert „a fát a gyümölcséről lehet megismerni” (vö. Lk 6,44). Azt hiszem, ugyanígy kijelenthetem azt is, hogy írásainak olvasásása által táplálhatjuk hivatásunkat, és – miért is ne – táplálhatjuk életszentségünket is. Természetesen nem minden szerzetestestvér és szerzetesnővér hivatott arra, hogy közvetlenül olvassák az éles eszű doktor eredeti szövegeit, mert ahhoz előbb el kell mélyülni a filozófiában és a teológiában, és bejárásunk kell legyen ebbe a kultúrába, a középkori skolasztika világába, amely hajlamos a sajátos nyelvi kifejezések használatára és a túlzottan szakmai nyelvezetre. Nem lehet egyik napról a másikra Scotus olvasójává válni, már csak azért sem, mert egyelőre kevés fordítás készült modern nyelvekre, ezért jó latin nyelvtudás szükséges hozzá. De ezek az objektív nehézségek nem válhatnak leküzdhetetlen akadályokká vagy kifogásokká, amelyekkel igazolhatjuk, hogy nem ismerjük az éles eszű doktort, különösen nem a tanulmányi és képzési központjainkban!
Annak érdekében, hogy jobban és biztosabban tudjuk terjeszteni gondolatait, mindenekelőtt azt remélem, hogy a Scotus szövegeinek kritikai kiadásán évtizedek óta dolgozó Szkotista Bizottságunk nem túl hosszú időn belül be tudja fejezni munkáját. Ehhez szükséges lesz növelni azoknak a tagoknak a számát, akik főállásban ennek a nélkülözhetetlen és dicséretes kutatómunkának szentelik magukat, és szükség esetén célszerű lesz bővíteni az együttműködést olyan, a bizottságon kívüli tudósokkal, akik jelentős mértékben hozzájárulhatnak a kiadás létrejöttéhez. Ezért felhívással fordulok Rendünkben azokhoz, akik már rendelkeznek a kritikai kiadás elkészítéséhez szükséges készségekkel, illetve azokhoz, akik érdeklődnek ezek elsajátítása iránt, és szeretnének többet megtudni az éles eszű doktor gondolkodásáról: kérem, hogy vegyék fel a kapcsolatot a Képzési és Tanulmányi Titkársággal, hogy fontolóra vegyék a Szkotikus Bizottságba való esetleges felvételük lépéseit.
Egy második felhívással azokhoz fordulok, akik tudnak latinul: több fordításra van szükségünk Scotus szövegeiből, legalább olasz, spanyol és angol nyelvre, a Rend hivatalos nyelveire. Nem tudjuk jelentős mértékben megvalósítani mindazt, ami le van írva a Ratio Studiorumban, ha nem áll rendelkezésünkre a helyesen lefordított és mindenki számára használható szövegek bőséges választéka. A Képzési és Tanulmányi Titkárság rendelkezésre áll, hogy koordinálja az egyéni kezdeményezéseket, hogy a fent említett nyelveken elkezdődhessenek a fordítási munkálatok.
Végezetül kérem, hogy tanulmányi központjainkban – mindenekelőtt a Pápai Szent Antal Egyetemen – készítsünk fel a filozófia, teológia és kánonjogi tudományok területén oktatókat arra, hogy hivatalosan is építsék be kurzusaikba Scotus gondolkodásának legalább fő téziseit. Nincs olyan filozófiai ág, amelyben Scotusnak ne lenne valami érdekes mondanivalója. Ugyanez vonatkozik az egyházjogra és az összes teológiai diszciplínára: a tanárok vegyék kellőképpen figyelembe az éles eszű doktor tanítását, ismertessék meg hallgatóikkal, azáltal is, hogy szkotista témákat választanak és javasolnak doktori értekezésükhöz.
Konklúzió
Kedves Testvéreim, remélem, hogy azok, akiknek volt türelmük és kitartásuk e levél végéig eljutni, többet megtudhattak az éles eszű doktor személyiségéről és munkásságáról, vagy felfedezhettek egy új világot, amely megérdemli, hogy feltárjuk, nagyra értékeljük és – ki merem mondani – szeressük. Ehhez persze türelemre és odaadásra van szükség. Nem olyan gondolatvilág az övé, amelyet néhány mondatban letudhatunk. Olyan koncentrációt és elmélyülést igényel, amelyet rohanó korunk már nem ad meg nekünk. Talán éppen ezért még fontosabb, hogy művein keresztül újra megismerjük őt, és ezáltal a mi korunk számára is olvashatóvá és ékesszólóvá tegyük Scotus oly „modern” üzenetét.
Az is fontos, hogy mi, kisebb testvérek és családunk kontemplatív ágának nővérei, merítsünk Scotus spirituális tapasztalataiból, hogy teljes egészében megértsük azt a bölcsességet és „gyakorlati” spirituális teológiát, amelyet a legelevenebb hagyományunk magában hordoz. Nagy szükségünk van arra, hogy megújult és erőteljes akarattal és értelemmel forduljunk felé. Folytassuk tehát a ferences centenárium megünneplését a regula és a grecciói karácsony évében ezzel az inspirációval is, amelyet Szent Ferenc e tanítványának és testvérének szenvedélyes odaadása jelent számunkra, aki „tudatlannak és műveletlennek” vallotta magát, és akinek alkotása mégis oly nagy erővel hatott a művészetre, az irodalomra, a tudományra, a filozófiára és a teológiára, bizonyítva, hogy az Isten misztériumára vetett pillantás által élesebben látjuk a világ és az emberi személy misztériumát.
Testvéri jókívánságaimat küldöm minden szerzetestestvérnek és -nővérnek, hogy legyen bátorságuk elolvasni néhány oldalt Scotus műveiből, imáimmal és Szent Ferenc, valamint tudós fia áldásával együtt ebben az évben, amelyben mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy hagyományunk, a ferences gondolkodás és élet három fontos évfordulóját ünnepeljük.
Massimo Fusarelli
miniszter generális
Prot. 111983
Róma, 2023. március 12.
***
Jegyzetek
1. Erre és a későbbi tanúságtételekre vonatkozóan lásd: Confirmationis cultus Servi Dei Ioannis Duns Scoti […] relatio et vota a történelmi tanácsadók 1989. április 11-én tartott üléséről, Congregatio de Causis Sanctorum (Szentek Ügyei Kongregáció). Officium Historicum, n. 183, Romae, 1989; Canonizationis Servi Dei Ioannis Duns Scoti […] relatio et vota Congressus peculiaris super fama sanctitatis et virtutibus et super cultu ab immemorabili praestito die 23 Novembris an. 1990 habiti, Congregatio de Causis Sanctorum, Roma 1990.
2. VI. Pál, Alma parens, n. 9.
3. Vö. Ratio Studiorum Ordinis Fratrum Minorum, Romae, 2001.
4. Megerősített regula, 9. fejezet.
5. Assisi Szent Ferenc, Intelmek, 7. fejezet.
6. Assisi Szent Ferenc, Az egész rendhez írt levél, 8–9.
7. IOANNES DUNS SCOTUS, Reportatio Parisiensis, III, d. 7, q. 4; cf. Lectura, III. d. 7, n. 78, appendix.
8. Vö. Ordinatio, III, d. 32, n. 21
9. „Fuit enim et alius modus redemptionis nostrae possibilis […] quam per incarnationem et passionem, sed nullus nostrae miseriae sanandae convenientior” (Mert volt egy másik lehetséges módja a megváltásunknak… mint a megtestesülésen és a passión keresztüli, de nem volt olyan, amelyik alkalmasabb lett volna nyomorúságunk meggyógyítására) (Ordinatio, IV, d. 15, n. 24).
10. Angelus Clarenus, Historia septem tribulationum ordinis Minorum, II, 7.v
11. Vö. IOANNES DUNS SCOTUS, Ordinatio, prol., n. 314
12. Ibid., prol. n. 222.
13. IOANNES DUNS SCOTUS, Lectura, I, d. 17, n. 87.
14. Ibid., d. 39, n. 50.
15. IOANNES DUNS SCOTUS, Ordinatio, II, d. 1, n. 91.
16. E témában vö. Orlando Todisco OFMConv. számos tanulmánya, amelyek Giovanni Lauriola, José Antonio Merino és Kenan Bernard Osborne testvéreink publikációival együtt hozzájárultak Duns Scotus gondolatainak elterjedéséhez az elmúlt évtizedekben.
17. IOANNES DUNS SCOTUS, Ordinatio, II, d. 3, p. 1, q. 5–6, n. 188.
18. GUILLELMUS DE OCKHAM, Expositio in libros Physicorum Aristotelis, I, c. 12, n. 7
Ferences Média, 2023
