Greccióban – azon a helyen, amelyet elsősorban Szent Ferenc karácsonya kapcsán szoktunk emlegetni – találunk Assisi Szentjéről egy kevésbé ismert ábrázolást. A 14. századi másolat eredetijét a hagyomány szerint egy római, nemesi származású özvegyasszony, Jacopa de Settesoli rendelte meg a Ferenc halálát megelőző évben (hiszen a Szent kezén és oldalán már látszanak a stigmák). Jacopa asszony mély barátságban állt Ferenccel és a rendjével: minden bizonnyal egészen közelről ismerte személyes és közösségi nehézségeiket. Miért olyan különleges ez a táblakép? A derűjéről híres Ferencet, Isten új bolondját sírni látjuk: egy kendővel szemét törölgeti. Ferenc szenved, és a barátság – Isten barátsága, Jacopa asszony barátsága, a testvéri közösség – terében megmutatja fájdalmát.
Az életrajzi források tanúsága szerint Ferenc már kora ifjúságától együtt élt különféle betegségekkel. A Perugiai legenda úgy fogalmaz, „ifjúkorától törékeny és gyönge testalkatú volt, s a világban is csak kényeztetetten élhetett volna” (PL 2), A tökéletesség tükre és más források pedig arról számolnak be, hogy betegségei és gyöngesége egyre inkább elhatalmasodott rajta, ahogy halála közeledett.
A gyenge egészségére vonatkozó első feljegyzések még a megtérése előtti periódusra utalnak. 1202-ben Assisi hadba indult az ellenséges Perugia ellen: Ferenc is részt vett a Collestrada mellett zajlott ütközetben, amely a perugiaiak diadalával zárult, Ferenc pedig egy évre hadifogságba került. A börtön tovább gyengítette amúgy sem erős testét: súlyosan megbetegedett, és bár nincs pontos tudásunk arról, hogy milyen kór kínozta, mivel ebben az időszakban a malária elterjedt betegség volt az itáliai területeken, a legendákban olvasott lázas és egyéb tünetek alapján erre gyanakodhatunk.
Az életrajzíró, Celanói Tamás szerint azonban éppen ez a betegség jelentette Ferenc lelki útjának egyik döntő állomását. Segítségére volt abban, hogy megszabaduljon nagyravágyó, világi ambíciókat hajszoló énjétől, és arra ösztönözte, hogy megnyissa magát azok előtt a csodák előtt, amelyeket az Úr a legkisebb és legjelentéktelenebb teremtményekben nyilatkoztat ki. Az első életrajz így számol be a bensőjében végbement változásokról:
„Hosszú ideig tartó betegeskedése után – mert az emberi nyakasság másként, mint csapásokkal nem hajlítható meg – egészen más színben kezdte látni a dolgokat, mint annak előtte. Miután kissé erőre kapott, és felüdülés céljából, egyelőre botra támaszkodva, kisebb-nagyobb sétákat kezdett tenni a ház körül, egy napon kimerészkedett a szabadba, és figyelmesen végighordozta tekintetét az eléje táruló tájon. De sem a szántóföldek megkapó szépsége, sem a szőlőskertek bája, sem általában semmi szemet gyönyörködtető látvány nem szerzett neki élvezetet. Ő maga csodálkozott legjobban a hirtelen változáson, és magában balgáknak minősítette azokat, akik a múló szépségekhez ragaszkodnak.” (CÉ1 3)
Saját betegségei minden bizonnyal érzékennyé tették mások fájdalmaira, és életéből úgy tűnik, mintha Jézus számára ez jelentett volna utat Ferenc lelkéhez. Az, aki korábban elviselni sem tudta a leprások látványát, megtérése után „Isten szerelméért a legnagyobb készséggel szolgált nekik minden szükségükben; mosogatta rothadásnak indult tagjaikat, és sebeikből kinyomta a gennyet” (CÉ1 17) – írja le kendőzetlenül Celanói Tamás legendájában Ferenc megtérésének egészen konkrét, kézzelfogható következményeit. Vajon eltűnt belőle a viszolygás? Aligha. De már képes volt másképp dönteni.
Életrajzi forrásai több helyen közlik, hogy egész élete során küzdött mája, lépe és gyomra betegségeivel, amelyek tünetei egészen haláláig végigkísérték. Ez nem is csoda, hiszen a prédikáló életforma, az önmagával való kíméletlen szigorúság és a szegényes, elégtelen táplálkozás nem segített abban, hogy visszanyerje fizikai erejét: „Gyakori betegeskedése annak a következménye volt, hogy keményen sanyargatta és már sok esztendő óta szolgaságban tartotta testét. Hiszen teljes tizennyolc esztendőn át jóformán semmi pihenést nem engedett neki; különböző, részben nagyon messze eső tartományokat járt be, hogy a benne lakozó készséges, alázatos és lángoló buzgóságú lélek késztetésére mindenütt Isten igéjének a magvait hintegesse.” (CÉ1 97)
Betegségek szegélyezték útját legszentebb terveinek megvalósításakor is. Egy korabeli beszámoló elmondja: a Szentföldre vezető útját is meg kellett szakítania egy betegség miatt, a Perugiai legenda szerint pedig amikor egy gazdag, luccai ember fia be akart lépni a rendbe, az assisi püspök palotájában találta meg Ferencet, „aki akkor éppen beteg volt” (PL 28).
Ugyanakkor a források azt is leírják, hogy „tökéletes volt benne a test és a lélek harmóniája”, s hogy amikor prédikált, „egész testéből nyelvet csinált”: nemcsak szavaival, de egész lényével hirdette Krisztus örömhírét (CÉ1 97).
Amikor 1219-ben a Szentföldről visszatért Itáliába, újabb betegségeket hozott magával: a viszontagságos út alatt egy különösen fájdalmas szembetegség alakult ki nála. Annyira erős fájdalmai voltak, hogy ezek pihenésében is akadályozták. Hosszú ideig nem akarta kezeltetni magát, míg végül Illés testvér a szent engedelmességre hivatkozva rávette, hogy elfogadja az orvosi kezelést. Ugyanerre kérte pártfogója, Hugolino bíboros is. A 13. században azonban ezek a kezelések, amelyeket a legendák szerint Ferenc majdnem két éven át viselt, sem kíméletesnek, sem hatásosnak nem bizonyultak. Celanói Tamás Vita breviorja megjegyzi: „De szembetegsége már annyira előrehaladt, hogy fejének több helyen történt megégetése, az érvágások, a tapaszok felrakása és a szemorvosságok bejuttatása semmit sem használt egészségének, hanem szinte mindig csak növelte a bajt.” (CRÉ 81)
Ferenc életrajzai különös emberséggel írják le, mi történt a Szent testében és lelkében a kezelések során. Nem hősként mutatják be őt, hanem rettegő emberként, aki azonban félelmében is odafordította figyelmét a Legfölségesebb felé, és így imádkozott: „Tűz testvérem! Előkelő és hasznos vagy a Fölséges teremtményei között, légy hozzám udvarias ebben az órában; régente is szerettelek, és ezután is szeretni foglak az Úr szerelméért, aki téged teremtett. Teremtőnket is kérem, aki alkotott: mérsékelje annyira hevedet, hogy el bírjam viselni.” (PL 48) A testvérek, akik körülötte álltak, rémülten szaladtak el, „egyedül az orvos maradt vele” – tudjuk meg a legendából. Majd amikor a testvérek visszatértek, Ferenc így szólt hozzájuk a sokat látott orvos legnagyobb csodálkozására: „Gyávák és kicsinyhitűek, miért futottatok el? Igazán mondom nektek, semmi fájdalmat nem éreztem, se a tűz hevét.” (PL 48)
Ferenc szenvedései közepette is felismerte Isten irgalmas szeretetének vigasztalását.
A legendákból tudjuk, hogy Ferenc betegségei idején is rendkívül szigorú volt testével. Hogyan kell értenünk ezt? Önsanyargatás? Depresszió?
Raoul Manselli így ír Nos qui cum eo fuimus. Contributo alla questione francescana (Mi, akik vele voltunk. Adalékok a ferences kérdéshez) című könyvében: „Ferenc mély hitéből fakadóan, amely Isten jóságát hirdeti, nem érzékeli a világban azt, amit Szent Ágoston nyomán »metafizikai rossznak« neveznek. Számára a csúf, a hibás nem létezik. A teremtés – mivel Isten műve – jó. De nem filozófiai elmélkedés révén jut erre a következtetésre, hanem inkább egy ösztönös és átfogó intuíció által, amely a teljes valóságot mint isteni művet látja, és ezért jónak tartja.” Ettől azonban még nem szűnik meg a fájdalom. Ferenc maga előtt látja a megfeszített Krisztust, az emberek és a saját szenvedését, amelyet kizárólag Krisztussal egyesülve és az Ő szeretetében lehetséges legyőzni. Ferenc alapállásában ez a legnehezebb és egyben a legforradalmibb – fogalmaz Raoul Manselli. – „Ferenc számára a keresztre feszítés nem egy olyan esemény, amely a történelmi múlt távolába vész, hanem örökké jelenlevő valóság. Míg 1216–1220 körül még vágyott arra, hogy vértanúhalált haljon a Szentföldön, apránként felismerte, hogy a vértanúság nemcsak a szaracénok keze által következhet be, hanem azzal is, ha valaki békésen elfogadja az éhséget, a betegséget és a szenvedést.” Ebből a mélységes kiengesztelődöttségből, a szinte teljesen vak és fájdalmaktól szenvedő Ferenctől született meg nyolcszáz éve a Naphimnusz, A teremtmények dicsérete.
Így válik érthetővé, miért jelentette Ferenc belső életének csúcspontját a stigmatizáció: Krisztus sebeit elfogadva egészen hasonlóvá lett hozzá, aki szenvedett értünk, és harmadnapra feltámadt.
***
A fájdalmat, a betegséget napjainkban is tabuk övezik. Nehezen szólítunk meg egy olyan embert, akiről tudjuk, hogy betegséggel küzd, nehezen lépünk túl a „szólj, ha segíthetek valamiben” gesztusán, amelyet magunk is jobbára közhelynek, lelkiismeretünk töredékes megnyugtatásának érzünk. Gyakran félelmet, ösztönös távolságvételt tapasztalunk magunkban még úgy is (vagy éppen azért?), ha tudjuk, a betegség, a szenvedés az élet szerves része: mi is elfutnánk, ahogy Ferenc társai tették. Ha Ferenc életrajzait és a betegséghez, fájdalomhoz való viszonyát vizsgáljuk, nyolcszáz év távolából is egy friss és felszabadítóan őszinte kapcsolatra találunk. A betegek világnapján kérjünk segítséget Szent Ferenctől – aki Naphimnuszában nővérének nevezte a testi halált –, hogy ebben a kapcsolatban nekünk is részünk legyen.
***
Szöveg: Kámán Veronika
Kép: Wikipedia
Ferences Média, 2025
