Az Assisi Szent Ferenc életéről készült játékfilmek és nyomukban a közvélekedés gyakran egyfajta romantikával közelít egy valójában nagyon is húsbavágó epizódhoz: Ferenc szakításához apjával, Pietro Bernardonéval. Arról keveset tudunk, hogyan alakult kapcsolatuk ezt a drámai gesztust követően, azt azonban tetten érhetjük, hogy ez a – valószínűleg egész földi életére megmaradó – seb hogyan formálta Assisi Ferenc lelkiségét annak a Krisztusnak a követésében, akinek legfőbb küldetése ez volt: megmutatni az Atyát.
Egy amerikai ferences szerző, Murray Bodo OFM Francis: The Journey and the Dream című könyvében így ír Pietro Bernardone, a dúsgazdag assisi kelmekereskedő és fia kapcsolatáról: „Bizonyos értelemben egyformák voltak: makacsul ragaszkodtak ahhoz, ami szerintük a legfontosabb volt az életben. Pietro számára ezt a hatalom és a befolyás, valamint az üzleti és kereskedelmi életben elért eredményekkel való megelégedés jelentette. Ferenc számára a gyengeség, a kicsinység és a lélek szegénysége lett az, ami paradox módon hatalmat, befolyást és lelke megelégedettségét adta.” Érthető tehát, hogy Pietro Bernardone miért nézte egyre nagyobb gyanakvással fia megtérésének útját. Keményen, minden eszközt latba vetve próbálta kigyógyítani őt „ostoba elképzeléseiből”: „több napra egy sötét helyre zárta, a bántó szavakhoz botokat, és bilincseket a botokhoz adva” – tudjuk meg a Celanói Tamás-féle Rövidebb életrajzból (CRÉ 6). Ám amikor Ferenc eladott néhány vég textilt és a lovát is, hogy az árát San Damiano szegény papjának adja, majd nem volt hajlandó hazamenni, az már sok volt Pietrónak. Murray Bodo OFM szerint a végső megsemmisülést az jelentette az apa számára, amikor Ferenc koldulni indult Assisi utcáin. Rongyos volt és ápolatlan, Szent Bonaventura szavaival élve: „külseje piszkos, bensőleg pedig megváltozott”. Assisi lakói „őrültnek vélték, és az utca sarával meg kavicsokkal dobálták, és mint eszement bolondot, hangosan kiáltozva gúnyolták” (LM 2,2) a város leggazdagabb emberének fiát, aki kövekért koldult, hogy romos templomokat újíthasson fel.
Egy napon Pietrót végleg elöntötte a szégyen és a kétségbeesés: galléron ragadta fiát, hogy Assisi püspöke elé vonszolja. Ebben a gesztusban mintegy a tékozló fiú történetének fordítottja jelenik meg: az volt a célja, hogy hivatalosan is megfossza Ferencet minden jogtól, amely fiúként járt neki, kinyilvánítva ezzel: „Nem vagy többé a fiam.” Olyan mély elutasítás volt ez, amely szinte ezt fejezte ki: „Számomra halott vagy.”
Ebben a kontextusban mélyebb értelmet nyer Ferenc jól ismert gesztusa: békésen levette ruháit, és tisztelettel apja lába elé helyezte azokat, majd erős hangon kijelentette: „Mostanáig téged hívtalak atyámnak a földön, ezentúl viszont gondtalanul tudom mondani: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, akinél ismét minden kincsem, és reményem teljes bizonyossága.” (LM 2,4) Murray Bodo OFM megjegyzi: Pietro Bernardone rájött, hogy ezúttal túl messzire ment a fiúval, s bár legbelül megszakadt a szíve miatta, mégsem akarta megtenni a kiengesztelődés felé vezető első lépést. Ferencnek pedig, miután maga a püspök takarta be palástjával, egy földműves szolgájának tunikáját ajánlották fel – ebben indult a mezítelenül keresztre feszített Úr követésére. Földi apjától azonban olyan sebet kapott, amely valószínűleg egész életében végigkísérte.
José Antonio Merino OFM, a Pápai Szent Antal Egyetem tanára az Assisi, città simbolo című könyvében megállapítja: a szakítás Pietro Bernardone és Ferenc között mindkettőjük számára rendkívül fájdalmas lehetett. Ferenc testi apja távollétében mennyei Atyja oltalmába menekült, s e menekülésében egy új ég és egy új föld tárult a szeme elé: új küldetésének horizontja.
Ferenc evangéliumi életének egyik alapvető eleme a radikális szegénység volt, amely azt jelentette, hogy egészen konkrét kézzelfogható módon az Atya gondoskodására bízta magát az élet leghétköznapibb területeitől a legjelentősebbekig. A seb, amelyet apja elutasítása okozott, paradox módon küldetésének forrásává vált: arra hívta, hogy egészen Isten atyaságában találja meg biztonságát. Így az elutasításból fakadó sebzettség nem csupán a fájdalom forrása volt, hanem az életé is: hiszen mindazt, amit nem kapott meg földi apjától, bőségesen megkapta a mennyei Atyától. Ferencnek ez a radikális bizalma és ráhagyatkozása tette vonzóvá őt és az evangéliumi életet mások számára. Láthatóvá vált rajta, hogy a gondviselés valóban működik, és az, hogy az Atya képes arra, hogy a legmélyebb hiányosságokban, a rászorultságban mutassa meg dicsőségét.
Az Atyáról alkotott képünket gyakran befolyásolják földi szüleinkről szerzett tapasztalataink. A földi apák – még a legjobbak is – törékenyek, sebzettek: a tőlük elszenvedett fájdalmak, hiányok megsebzik a mennyei Atyáról alkotott képünket is. Jézus azért jött, hogy gyógyítsa bennünk ezt az eltorzult képet az Atyáról. Ő, aki gyengéd és elérhető volt mindenki számára, azt mondta magáról Fülöp apostolnak: „Aki engem látott, látta az Atyát.” (Jn 14,9) Amikor Jézust imádkozni látjuk, az Atyával való kapcsolata tárul fel, gyógyító és tanító tevékenysége az Atyából forrásozik, a szenvedés és a kereszthalál vállalása ugyancsak az Atyával való kapcsolatában nyer értelmet. Az Atyáról szóló vágyaink valójában nem csupán vágyak, hanem olyan ígéretek, amelyeket maga Isten írt a szívünkbe, Jézus pedig azért jött, hogy beteljesítse ezeket.
Sokak számára elképzelhetetlen, hogy imádságukban az Atyához forduljanak, mert a földi apa emléke, amely a mennyei Atya képére vetül, annyira sok fájdalmat, elhagyottság-tapasztalatot idéz fel bennük. Ha így érzünk, Fülöphöz hasonlóan mi is kérhetjük Jézust, hogy Ő maga mutassa meg nekünk az Atyát (vö. Jn 14,8). Számunkra is lehetséges, hogy ahogy Ferenc, úgy mi is Jézuson keresztül fedezzük fel azt az Atyát, aki mindig elérhető, mindig jelen van, mindig megszólítható.
Ferenc Isten szívét Jézuson keresztül ismerte meg, aki arra tanította az embereket, hogy az Atyát „mi Atyánk”-ként szólítsák meg. Ez számunkra is meghívás. Ferenc életéből megtanulhatjuk, hogy a legnagyobb sebek lehetőséget nyújtanak Istennek, hogy szeretete éppen ezeken a fájdalmas pontokon nyilvánuljon meg gyógyító módon. Ferencnek ez a tapasztalata egyúttal valóságossá is teszi az ő alakját: nem „készre gyártott” szent volt, hanem hozzánk hasonlóan küzdő ember. Szentté az tette, hogy mindig képes volt figyelmével az Atya gyógyító szeretete felé fordulni, s valójában Tőle tanulta meg, mit jelent Isten gyermekének lenni.
Az élet meglepő: tele van ellentétekkel és ellentmondásokkal – fogalmaz José Antonio Merino OFM. Ferenc életrajzait olvasva azt láthatjuk, hogy megtérésétől kezdve egész életében a békéért dolgozott. A békét akarta előmozdítani egyes társadalmi csoportok között, városok között, személyek között, minden teremtménnyel – ám úgy tűnik, éppen saját családjával soha nem sikerült békét kötnie. Talán éppen ez a metsző hiány késztette sürgetően arra, hogy béketeremtővé váljon.
„Az evangélium olyan üzenetet ad nekünk, amelyet nehéz megérteni, és még nehezebb elsajátítani és tettekre váltani. Üzenete feszültséget teremt apa és fia, testvérek és rokonok, sógorok és vejek vagy menyek között – fogalmaz José Antonio Merino. – A vér hatalma és ereje nem olyan erős és kötelező erejű, mint a szív késztetései és a lélek követelései. A választás mindig azzal jár, hogy valamiről le kell mondani. És a választott és a lemondott dolog között teljes összeférhetetlenség van. Nem lehet valami fontosat létrehozni anélkül, hogy ne áldoznánk fel valamit vagy sokat és néha mindent.”
***
Angolul tudó olvasóinknak ajánljuk a témában a Poco a Poco című, amerikai ferencesek által indított podcastsorozat The Father and The Father Wound című epizódját, amely elérhető a YouTube-on (https://www.youtube.com/watch?v=svxtEevL4Rw) és a Spotifyon (https://open.spotify.com/episode/11Z8s6GLTxmIjBEAdVhuG3?si=OFvaHIFLSCSQl1L8qg2voQ&nd=1&dlsi=64a4381fce1340c7), és amely ezt az írást is ihlette.
***
Szöveg: Kámán Veronika
Kép: Giotto – Szent Ferenc szakít az apjával (Wikipédia)
Ferences Média, 2025
