A február 11-i betegek világnapjához számos templomban a betegek szentségének kiszolgáltatása is kapcsolódik. Kárpáti Kázmér OFM atya elmélkedésében arra hív, hogy ne csupán fizikai gyógyulásért imádkozzunk, hanem lelkünk megerősödéséért is. Szent Ferenc példáján keresztül mutatja meg, hogyan lehet a szenvedés nem csupán teher, hanem kegyelem is, amely közelebb vezet Istenhez. Elmélkedésében arra is rámutat, hogy a betegek szentsége nem csupán az élet végén, hanem minden testi-lelki megpróbáltatás idején forrása lehet a vigasztalásnak és az isteni szeretet megtapasztalásának. A lelkigyakorlatos beszédet szerkesztett formában közöljük.

Könnyű beszélni a szenvedésről addig, amíg az ember életében minden rendben van: az egészsége, a munkahelye, a családja, a kapcsolatai. Amikor azonban valaki megtapasztalja a fájdalom valódi nehézségét, rendkívül sötét dolgok kerülnek felszínre. Ilyenkor hirtelen nem tudunk nagy, magasztos gondolatokat mondani. Mégis, azért elmélkedünk most, amikor a szenvedés sodrása, hullámai még nem borítanak el bennünket teljesen, hogy tudatosítsuk magunkban: ha egyszer mi kerülünk nehéz helyzetbe vagy ha mások szenvednek körülöttünk, ott lehessünk mellettük, talán nem is annyira érvekkel, inkább a puszta jelenlétünkkel.

Sokszor halljuk: „Csak egészség legyen, az a legfontosabb.” Pedig ez nem így van. Az egészség valóban nagy kincs, de látunk olyan egészséges embereket is – akár százévesen –, akiket elutasít a saját családjuk, akik körül folyamatos a háborúskodás; ilyen életet egyikünk sem kívánna magának. Sokkal nagyobb dolog, ha a szeretetet kívánjuk: „Csak szeretet legyen!” Hiszen az még az egészségnél is fontosabb. Micsoda nagy ajándék, ha egy beteg ember mellett ott vannak azok, akik szeretik őt úgy, ahogy van. Nemcsak elviselik, hanem valóban szeretik őt: ez gyógyító erő.

Ebben az elmélkedésben Szent Ferenc atyánkat szeretném kissé elénk állítani, hogy ne csak általánosságban, hanem az ő lelkiségének tükrében beszéljünk a szenvedésről, a derűről, Isten kegyelmének befogadásáról és a gyógyulás ajándékáról.

Idén ünnepeljük a Naphimnusz 800 éves jubileumát, amelyet a Perugiai legenda szavai szerint Szent Ferenc nem akkor énekelt meg, amikor pipacsos mezőn szaladgált örömében, amikor csodálta az élet szépségét és a nap ragyogását, hanem akkor, amikor  állandó sötétségben élt, és nem tudta érzékelni sem a nappal fényét, sem az éjszakai tűz világosságát. A szeme annyira fájt, hogy éjszaka többnyire nem tudott aludni, a kialvatlanság pedig annyira ártalmas volt számára, hogy még tovább súlyosbította a szembaját és egyéb betegségeit. Amikor pedig mégis sikerült volna kicsit pihennie, a cellájában lévő rengeteg egér úgy járkált körülötte és futkározott rajta, hogy nem tudott sem aludni, sem zavartalanul imádkozni. Ilyen körülmények között fogalmazta meg a Naphimnuszt.

A fizikai fájdalom mellett azonban jelen volt a lelki fájdalom is, nagy vívódások közepette komoly kísértéseket élt át: Jól csináltam-e, amit eddig tettem? Ez a kérdés mélyen felvetődött benne: valóban csak egy illúzió volt így követni az Istent, és más testvéreket is erre bátorítani? Jól tettem? Valójában a stigmatizáció alkalmával kapta meg a választ, hogy üdvözülni fog, hiszen még a saját üdvösségében is kételkedett. Nem valamilyen ál-alázatból fakadóan, hanem egészen mélyről újra és újra felszakadt benne az üdvösség kérdése. A válasz pedig végül a vigasztalás lett: „Nekem tehát ezentúl nagyon kell örvendeznem betegségeimben és gyötrelmeimben, vigaszt kell találnom az Úrban, és mindig hálát kell adnom az Atyaistennek és egyszülött Fiának, Urunknak, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek a nekem juttatott nagy kegyelemért és áldásért, hogy tudniillik irgalmasságában engem, méltatlan kis szolgáját, még mint testben élő embert kegyes volt országáról biztosítani.” 

Annyira nagy ajándék, amikor ferences fogadalmunk alkalmával a tartományfőnök kimondja, hogy ha a testvéri közösség segítségével megtartjuk azt, akkor ígéri nekünk az örök életet. Ez olyan felszabadító! Persze, csak akkor, ha valóban megtartjuk fogadalmainkat. Nem csupán látszólag, hanem teljes odaadottsággal, osztatlan szívvel – ahogyan egy házasságban is újra és újra fel kell szítani a kezdeti szeretetet. Nem olyan egyszerű, mint amikor az oltár előtt a két fiatal kimondja az igent, de lehetséges. A mi fogadalmunkban ez az ajándék rejlik: nem kell aggódnunk. „Ígérem neked az örök életet.” Nekünk csak az a feladatunk, hogy teljes szívvel megtartsuk.

Ilyen körülmények között fogalmazza meg tehát Ferenc testvér is a Naphimnuszt. Nem csupán saját maga örömére, hanem azért is, hogy ezt az örömöt másokhoz is elvigye. Hiszen Jézus is ezt mondja az apostolainak: vigyétek, hirdessétek az Örömhírt, az Evangéliumot! Ne csak a tanításokat, a parancsokat, hanem magát az Örömhírt. Az Úr komédiásaiként mindenfelé menni – nemcsak azt hirdetni, hogy mennyi baj, mennyi veszély, mennyi probléma és betegség van a világban, hanem azt is, hogy Isten szeret minket, és megajándékoz bennünket.

Ferenc testvér így írja társainak: mielőtt valamelyikük prédikálna a népnek, a prédikáció előtt és után énekeljék el az Úr dicséretét, mint az Úr komédiásai – derűvel és szeretettel. A végén pedig így szóljanak: „Mi az Úr komédiásai vagyunk, és azzal jutalmaztok meg bennünket, hogy igaz bűnbánatot tartotok.” (PL 43)

Ferenc testvér ezért énekli meg a Naphimnuszt, hogy ezzel hirdesse Isten szeretetét – az egyszerű embereknek és a nagy embereknek egyaránt. Nem parancsolja közvetlenül, hogy „bocsáss meg!”, hanem arra hív, hogy lásd meg Isten irántunk való nagy-nagy, mértéktelen, túláradó szeretetét. És ha ezt felismeri az ember, akkor már képes lesz arra, hogy ő is – ha csak egy kicsit is – hasonlóan szeresse a másikat.

Szintén a Perugiai legenda írja le néhány sorral később, hogy amikor Ferenc testvérnek  tudomására jut, hogy Assisi városának püspöke és a podeszta – ma úgy mondanánk, a polgármester – nemcsak haragban állnak egymással, hanem kimondottan ellenségessé vált a kapcsolatuk, a helyzetre válaszul megfogalmazza a Naphimnusz megbocsátásról szóló a sorait:

„Dicsértessél, én Uram, azokért,
kik megbocsátanak szerelmedért,
és elviselnek betegséget, üldöztetést.
Boldogok, kik békében kitartanak,
tőled, Legfölségesebb, majd koronát kapnak.”

Amikor mindezt megfogalmazta – a békességért, a bűnbocsánatért, a másik emberért hálát adva –, a podeszta letérdelt a püspök előtt, és bocsánatát kérte. A püspök pedig fölkelt, és ezt mondta: „Hivatalomnál fogva úgy illenék, hogy alázatos legyek, de mivel természetemnél fogva haragra hajló vagyok, meg kell bocsátanod.” Majd nagy kedvességgel és szeretettel megölelték és megcsókolták egymást – írja a Perugiai legenda (PL 44). Ferenc testvér még betegen is gondolt rájuk, és tenni akart a békéjükért, a kiengesztelődésükért. Ez pedig különösen fontos, mert a betegségek súlyát nemcsak a testi fájdalmak adják, hanem a lelki terhek is, amelyek legalább annyira nyomasztanak bennünket.

Lássuk meg a mai napon, hogy Szent Ferenc hogyan élte meg a legnagyobb szenvedései közepette is Isten közelségét. Már nem a saját fájdalmára figyelt, nem arra gondolt, hogy mennyire nem aludta ki magát, vagy hogy mennyi minden nem volt optimális körülötte, hanem a betegségében is felismerte a küldetését. Ferenc testvér derűjét úgy tudjuk egyre jobban megélni, és Istenre való tekintetét egyre inkább befogadni, ha az embertársainktól elszenvedett sérelmeket is meg tudjuk bocsátani. Szent Ferenc nem felejtésről beszél, és nem is arról, hogy legyintsünk rá, és azt mondjuk: nem is fájt annyira. Dehogynem, nagyon is fájt! Hanem ezt mondja: neked is van helyed itt a Földön. Téged is szeret az Isten. Te is az Ő gyermeke vagy. Milyen nagy dolog az, ha valakinek legalább a betegágya körül megtörténik a teljes kiengesztelődés! 

Egyik kedves ismerősöm családjában az édesapa annyira megharagudott a gyermekére, hogy évtizedek óta semmilyen kapcsolatot nem ápoltak egymással, sőt kimondottan kerülték egymást. Aztán Béla bácsi haldoklott. Volt mellette egy jámbor asszony, aki nemcsak az orvosokat kereste meg, nemcsak a gyógykezeléseket próbálta intézni, hogy minél tovább élhessen, hanem meggyőzte őt, hogy találkoznia kell egyetlen fiával. Akkor is, ha több mint harminc éve nem látták egymást. Elment a fiához is, és meggyőzte őt is, hogy sérelmei  sorolása helyett látogassa meg az apját. Magam hallottam, ismertem ezeket az embereket, és láttam megbékélésüket: egymást szinte megelőzve tudtak bocsánatot kérni. Ez nagy ajándék, amiért tényleg imádkoznunk kell. 

Amikor a betegek szentségének vételére készülünk, nem csupán azt kérjük Istentől, hogy legyünk újra olyanok, mint húszévesen. Talán már megértünk mindannyian annyira, hogy nem ezt kérjük. De milyen nagy ajándék, ha Isten kegyelméből megadja, hogy kiengesztelődhetünk azokkal, akikkel kapcsolatban jogos vagy vélt sérelmeink vannak.

Milyen szép mozzanat ez Szent Ferenc atyánk Naphimnuszában! Nem azt mondja: „Áldott légy, Uram, tűz bátyánkért és a napért, de a sötét éjszakában, ha csak a holdacska világít, már nem tudok igazán hálát adni.” Nem mondja azt sem, hogy nem adok hálát a vízért, mert kioltja a tüzet. Látjuk, hogy ezek teljesen ellentétes dolgok: tűz és víz. És mégsem azt mondja, hogy az egyikért köszönetet mondok, a másikat pedig csak megtűröm. Mindkettőért hálát tud adni. Minden emberért hálát tud adni. Pedig jól tudjuk, hogy a rendi közösségében is hirtelen annyira megszaporodtak a rendtársak, hogy olyanok is bekerültek közéjük, akik nem ismerték Ferenc teljes odaadottságát. Másképp, inkább intézményes formában látták Krisztus követésének útját, és ez fájt Ferencnek. Fájt, hogy talán más irányba terelődik az a közösség, amelyet ő végtelen egyszerűséggel indított el. 

Olyan jó volt értesülni éppen ehhez a templomhoz kötődő súlyosan beteg testvérünkről, aki január 6-án került reménytelen állapotban kórházba. Két héten keresztül az intenzív osztályon, mélyaltatásban volt. A felesége, gyermeke mindig ott volt mellette, amikor csak lehetett, fogták a kezét, és riasztottak mindenkit, akit csak lehetett, hogy imádkozzanak érte. Két hét után kikerült az intenzív osztályról, és már egy hete otthon van a családja körében. Igen, ma is szabad és érdemes imádkozni – még a legnagyobb dolgokért is. De látjuk, hogy nemcsak a gyógyulás ajándék. Csoda az is, hogy a saját közösségünkben, családunkban ma is megtapasztalhatjuk Isten jelenlétét. Mégis, sokan így imádkoznak: „Uram, jöhet az öröm, talicskával is hozhatod! De a szenvedést? Azt add másnak, nekem nem kell!” Pedig nem így kell imádkoznunk. Nem válogathatunk, hogy mit kérünk és mit utasítunk vissza Istentől. Nemcsak kifilézve a szépet és a jót kell kérnünk, hanem el kell fogadnunk, hogy Ő a szenvedésben is velünk van. Nem biztos, hogy értjük, hogy miért van szenvedés, és nem is kell mindenestül értenünk. De a legnagyobb tapasztalat az, hogy ott is, akkor is szeret engem az Isten, velem van az Isten. Ez az óriási ajándék. A szenvedés vállalása tehát nemcsak próbatétel, hanem a fejlődésünk útja, a szeretetünk valódi mértékegysége. 

Így kell nekünk is imádkoznunk – nemcsak a betegeinkért, hanem minden felebarátunkért, hogy testileg és lelkileg is megerősödjenek. Ne csupán rövidlátó módon a gyógyulást kérjük, hanem Szent Ferenchez hasonlóan azt a nagy ajándékot is, hogy megértsük: Isten akkor is szeret bennünket, amikor szenvedünk, és megajándékoz minket az üdvösséggel. És az üdvösség útja éppen a szentségek útja és kegyelme. Amikor le tudjuk tenni bűneinket, az Oltáriszentségben egészen találkozhatunk Vele, és a betegek szentsége révén erőt kapunk a kitartáshoz is. Így imádkozzunk ezekben a napokban, hogy a szentségek ereje valóban hatékony legyen mindannyiunk életében.

***

Ferences Média, 2025