Előbb hallom a cebui ferences templomot, mint látom. A szük, kanyargós utcán még fel sem tünik a templomtorony, de közelségére máris figyelmeztet a harangszó és a hangszórókból áradó karácsonyi énekek dallama. Az apró, összeépült házakról az egyháztörténetben tanultak jutnak az eszembe: a régi ferencesek nem városközpontokban, a pénz és a hatalom székhelyein települtek le, hanem azok peremén, a szegénynegyedekben.
A sivatag magánya sem vonzotta őket, hanem a szegény és elesett néprétegek közelségét keresték. Igy van ez itt is, a cebui Sabang nevü szegénynegyedben. Szinte fölöttünk tornyosul a centrumot jelző Hotel Crown Regency, a Fülöp-szigetek e legmagasabb, luxus kategóriás szállodaépülete. A környéket lelkipásztorilag ellátó ferences szerzetesek azonban elfordulnak az épületcsodától. Ők inkább a szegényekkel való szolidaritást választották: a viskók között, egészen szük helyen települtek le. Itt, a trópusi világban valóban megszokott dolog a helyszüke, hiszen szedett-vedett anyagokból mindenki ott épitkezik, ahol talál egy falatka helyet, ahonnan nem kergetik el. Persze, a szorosan egymás mellé épitett bódék között gyorsan terjed a tüz, a járvány, a bünözés. De ha a lelkipásztor erőt vesz magán és vállalja szegény hivei fizikai közelségét, akkor könnyebben megnyeri a lelkeket. Ezek a gondolatok foglalkoztatnak, amikor az utca kanyarulatában hirtelen felbukkan a templomtorony és a bejárat. Megérkeztem. Ma Szent Család vasárnapját ünnepli az Egyház. A ferences atya is erről prédikál.
„Milyen tragikus, ha egy anya csak a halott fiát csókolhatja meg! Mégis megtörténik”, idéz fel Marcelo atya egy nemrégiben megtörtént esetet, amikor a fiatalember szeretethiány miatt lett öngyilkos. Édesanyja a búcsúlevélből tudta meg, hogy fia mennyire vágyott egy-egy elismerő, szerető szülői szóra, amelyre már csak a temetésen kerülhetett sor. „Én is kaszárnyában nőttem fel”, veszi személyesre a hangot az atya. „Katonatiszt apám olyan szigorral kezelt engem, a kisgyereket, mint az alá rendelt katonákat. Anyám is igy viselkedett. Amikor aztán beléptem a szemináriumba, a ferences képzés során megértettem, hogy az érzelmeknek igenis van helye Isten tervében. Igy amikor pappászentelésem után hazamentem meglátogatni a szüleimet, köszönés után nagy csókot cuppantottam meghökkent apám homlokára. Nagyon megdöbbent, de azt hiszem, hogy örült neki. Ezzel fejeztem ki a hálámat. Idős korára aztán ő is megenyhült. Az élet több mint fegyelem. Honnan tudhatnák a gyerekeitek, hogy szeretitek őket, ha soha nem mutatjátok?” Marcelo atya szavaira kezdtek egymásra nézegetni a jelenlévő szülők és gyermekek. Való igaz, sok helyen a szegénység megöli az érzelmeket is. De az atya tovább folytatja. „Viszont az sem helyes, amit oly gyakran látunk, hogy az elkényeztetett gyerekek már meg se fogadják a szülők szavait. Amíg a gyerek a szülő kenyerét eszi, köteles engedelmeskedni. Nem jó, ha szegénysorsú szülők úgy próbálják pótolni az éhbérből megvásárolhatatlan javakat, hogy mértéktelen szabadságot engednek a gyerekeknek. Legyen a gyerek a család igazi tagja, jóban és rosszban. Értse meg, hogy a szülők most nem tudják megvenni azt, ami a másik gyerek számára természetes.”
Marcelo atya igazi meglepetésben részesit engem ezen a vasárnapi nagymisén: zenei kisérettel végigénekli az egész átváltoztatási szentmiseszöveget. Jól be van minden gyakorolva, hiszen a harmónium mögött ülő fiatalember nagy figyelemmel követi a liturgikus cselekményt. A hivek aktivan vesznek részt a szentmisén. A templom középső és a hátsó része egészen megtelt, az első sorokban azonban nagyon kevesen ülnek. A szentmise után Marcelo atya ezt is elmagyarázza. „Ott ülnének az egyetemisták. Őket mindig arra biztatjuk, hogy jöjjenek az oltár közelébe. Most nincsenek itt, mert hazamentek a karácsonyi és újévi szünetre.” A közeli magánegyetem hallgatóira gondol, akik nagy kollégiumokban laknak tanitási idő alatt. A szegénynegyed képét ezek a kollégiumok teszik kissé változatossá. „Sokat foglalkozunk ezekkel a vidékről felkerült fiatalokkal. Sokan közülük idegennek érzik a nagyvárost, különösen ennek a szegénynegyednek a légkörét, hiszen falun több a hely és nem egymás hegyén-hátán laknak az emberek.” Mit tesznek a nyomorúságos bódék lakóiért, a munkanélküliekért, az egészen egyszerü betegségeket anyagiak hiányában gyógyíthatatlannak érzőkért? „Minden téren igyekszünk nekik segiteni. De talán a legfontosabb, hogy plébániai klinikát tartunk fenn, ahol a hét három napján ingyenes kezelésben és gyógyszerellátásban részesülnek a rászorulók:”
Ebben a rendházban hat ferences szerzetes lakik. Marcelo atyától megtudom, hogy a Fülöp-szigetek középső részén, az úgynevezett Visayas szigetcsoporton 56 ferences él. Köztük vannak még külföldiek is, főleg amerikaiak, akiket Marcelo atya „oldtimer”-eknek nevez, ahogyan a régiségük miatt nagy becsben tartott, értékes autókat szokás. Az itteni ferencesek nem alkotnak saját rendtartományt, hanem csak kusztódiát, melynek székhelye szintén Cebuban van, egy másik városrészben. Rendi utánpótlás? Hét jelölt készül szent hivatásra a Cebu közelében lévő Minglanilla városkában. Innen a fiatalok a noviciátusba kerülnek, a Leyte szigeten található Ormoc nevezetü városba, mely sokat szenvedett az októberi szupertájfun idején. A teológiai tanulmányokat az ország déli részén lévő Davao városban, Mindanao szigetén végzik a ferences kispapok. Igy a képzés szépen el van osztva a környék nagyobb szigetei között: Minden jelölt legalább egyszer úgy érezheti, hogy most az ő vidékére jött mindenki.
Külön emlitést érdemel az, ahogyan a rendház épülete reagál a helyhiány problémájára. Ugyanazt az elvet alkalmazták, amit a legszegényebbek bádogviskóiban is láthatunk, vagyis, hogy minden egybenyílik. A cebui ferences templom eleje a szentély, mintegy 200 férőhellyel, melytől leválasztható a csarnok rész, ahol további 500 ember foglalhat helyet mise alatt – de ez bármilyen világi célra, például sporteseményre, vagy plébániai bálra is használható. A szentély és a csarnok csak az egyik utcafront felől néz ki szakrális épületnek. A többi oldalról a plébánia és a rendház helyiségei veszik körül. Az atyák lakrésze a templom és a csarnok felett található, a redház folyosóablakai a templomtérbe nyilnak. Minden mindennel összefügg, mint egy szerény lakóházban, pedig nagy épületegyüttesről van szó. „Verbita atya tervezte” – magyarázza Marcelo atya. Ezt én is tudtam, hiszen Winand Klassen atya, verbita egyetemünk egykori épitészprofesszora egyik könyvében emlitette ezt a tervét is. Bár német és verbita, jól átérezte a környéken szűkösen együtt élni kényszerülő nép gondolkodását, és az itt élőkkel szolidaritást vállaló koldulórendi barátok életstilusát. Örülök, hogy Szent Család vasárnapján belepillanthattam ennek plébániai és rendi családnak a sorsába.
Lányi Béla svd
