Egy alkalommal egy gazdag fiatalember lépett oda Jézushoz, és megkérdezte tőle: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Jézus a tízparancsolat betartására utalt, majd ezt mondta neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” Az evangéliumi történetben azt olvassuk, hogy ennek hallatára „az ifjú szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt” (Mt 16–22).
Ezzel szemben Giovanni di Pietro di Bernardone (1181–1226), egy jómódú olasz kelmekereskedő gazdag fia meghallotta a Mester szavát, és boldogan távozott, mert olyan ember volt, aki hallgatott Isten szavára, és tettekre is váltotta azt (vö. Lk 8,21). Ráébredt, hogy az evangélium történetére csak saját életével adhat választ. Ezen az úton vált azzá a Szent Ferenccé, akit ismerünk. Ennek az útnak pedig fontos része, éltető ereje, karizmájának meghatározó sajátossága a szent szegénység, amelyhez a végsőkig ragaszkodott, ahogyan ő maga is megfogalmazza:
„Én, kicsiny Ferenc testvér, követni akarom a mi legfölségesebb Urunknak, Jézus Krisztusnak és az ő legszentebb Anyjának életét és szegénységét, s ebben mindvégig ki akarok tartani.” (A Szent Klárához írt végakarat)
Ebben az idézetben megmutatkozik Ferenc legfőbb motivációja a szegénységgel kapcsolatban: ez mélységesen hasonlóvá tesz bennünket Krisztushoz, aki értünk szegénnyé lett.
Ferenc számára a szegénység – lovagi nyelvezettel – Úrnő, akinek lovagjául szegődött testvéreivel együtt. A gazdagságot rongyokra cserélte, hogy így hódítsa meg a Szegénység Úrnőt, és bekapcsolódjon abba a lakomába, ahol a bor soha nem apad el (vö. Jn 4,1–41). Amikor egy barátja egyszer arról kérdezte, házasságról ábrándozik-e, Ferenc így válaszolt: „arra gondolok, hogy előkelőbb, gazdagabb és szebb jegyest válasszak magamnak, mint amilyet ti életetekben láttatok” (3Társ 7). A szeretett Szegénység Úrnőről beszélt. Amikor ezt az egyszerű zarándokot elbűvölte a Szegénység Úrnő, egész teste élő evangéliummá vált, amely már puszta jelenléte által is meggyőző erővel hatott.
Sokan ismerik Ferenc életében megtérése sorsfordító pillanatait: megrendítő találkozását a leprással; tapasztalatát a San Damiano-kápolna keresztjéről hozzá szóló Krisztus-ikonról; a grecciói betlehem történetét; a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén kapott stigmákat; sőt: missziós útjait és az egyiptomi szultánnal, Melek al-Kámillal történt találkozását. Ezeken a jeleneteken túl el tudjuk-e fogadni e különös koldus meghívását arra is, hogy szemléljük azt a már-már riasztó szegénységet, amely Ferenc és az első testvérek forradalmi tanítványságát jellemezte? Vizsgáljunk meg néhány sajátos részletet a Szent Ferenc által a kisebb testvérek közössége számára írt regulából.
A Meg nem erősített regulának már a kezdőmondata magában foglalja annak egész tartalmát. A testvérek „éljenek engedelmességben, tisztaságban és tulajdon nélkül, és kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását és nyomdokait” (RnB 1,1). Nyilvánvaló, hogy az Isten-ember szerette a szegénységet, és Szent Ferenc felismerte ezt benne. Attól, aki be akart lépni a Kisebb Testvérek Rendjébe, ezt kérte: „adja el mindenét, és igyekezzék mindazt a szegények közt szétosztani” (RnB 2,4), valamint: „ne keressék a drága ruhákat ezen a világon, hogy öltözetük lehessen majd a mennyek országában” (RnB 2,15). Ahogy Szent Pál ragaszkodik ahhoz, hogy „minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás” (1Tim 6,10), úgy Szent Ferenc is megerősíti ezt, amikor meghagyja a regulában: „Mert a pénznek és a dénároknak nem szabad nagyobb értéket tulajdonítanunk, mint egy kődarabnak. Az ördög vaksággal igyekszik megverni azokat, akik sóvárognak a pénz után, és értékesebbnek tartják azt egy kődarabnál. Óvakodjunk tehát, hogy mi, akik mindent elhagytunk, ilyen csekélységért el ne veszítsük a mennyek országát. És ha valahol dénárokat találnánk, még annyit se törődjünk vele, mint a porral, amelyet lábunkkal taposunk, mert igen nagy hiábavalóság, és minden hiábavalóság.” (RnB 8,3–6)
Habár a kisebb testvéreknek teljes szegénységben kellett élniük, alapítójuk arra bátorította őket, hogy „óvakodjanak attól, hogy kifelé szomorúak és komor tekintetű képmutatók legyenek, inkább mutassák meg, hogy az Úrban örvendeznek, vidámak és illően kedvesek” (RnB 7,16). Ferenc életrajzai nem egy szegény és szomorú ember képét tárják elénk, hanem sokkal inkább Krisztus és az evangélium derűs tanújáét, akit szegénysége még inkább felszabadított arra, hogy örvendezzen. Amikor múló örömökkel, kényelmes élettel és önmagunkat másoktól elszigetelő életmóddal bástyázzuk körül magunkat, elszalasztjuk azt a titkot, amely „Isten bolondjának” életében megnyilvánult: az önkéntes szegénység kitágítja a lelket, és eljuttatja az önátadás és az igazi, alázatos nagylelkűség magaslataira, mert kizárja azt, ami Szent Ferenc számára a bűn lényege: a kisajátítást. A birtoklás elvesz valamit Istentől, ami az övé. Minden, amink van, valójában Isten kezéből származó jó, ingyenes ajándék, amit neki kell viszaadnunk, magunknak semmit sem kisajátítva abból. Ferenc az élet ingyenességére és ajándék voltára irányítja a figyelmünket. A Szent Szegénység Úrnő szolgálata pedig ezt a hálás visszaadást valósítja meg életünkben.
A liturgia szelleme című könyvében Joseph Ratzinger így fogalmaz, amikor a szentek szerepét vizsgálja a hűséges tanítványi létben: „a szentek – mondhatni – a keresztény mennybolt olyan csillagai, amelyekben Isten jóságának gazdagsága tükröződik. Az ő Istentől származó fényük jobban felismerhetővé teszi számunkra Isten nagy fényének belső gazdagságát, amelyet tiszta dicsőségében egyedül nem lennénk képesek felismerni.” E gazdag mennybolt ferences csillagképe leginkább mint a Szegénység Úrnő jelenik meg.
Ennek fényében halljuk meg Szent Ferenc végső buzdítását:
„Az áldásomra és a végrendeletemre való emlékezés jeléül (a testvérek) mindig szeressék egymást, mindig szeressék és becsüljék Úrnőnket, a szent Szegénységet…” (PL 59)
Forrás: Unleash the Gospel
Kép: Giotto: Szent Ferenc eljegyzése a Szegénység Úrnővel
Ferences Média 2024
