Massimo Fusarelli miniszter generális húsvéti üzenete 2025-ben

Róma, 2025. április 10.

Kedves Testvérek és Nővérek!

Az Úr adjon nektek békét!

Ahogy közeledünk a Nagyhét felé, szeretnék elidőzni az Úr Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának egyik alapvető eleménél: az Ő imádságánál.

Az evangéliumok tanúsítják, hogy Jézus egész élete során imádkozott, keresve az Atyával való bensőséges együttlét alkalmait. Imádkozott a templomban az apostolokkal, és imádkozott a jelentős események előtt is. Az imádság létezésének természetes közege volt, és meghív bennünket is, hogy vele együtt belépjünk ebbe a misztériumba.

Jézus mindig imádkozott, még szenvedésének sötét órájában is. Virágvasárnap a tömeggel együtt áldja az Atyát. Az utolsó vacsorán hálát ad a kenyér és a bor ajándékáért. A Getszemáni-kertben imája olyan intenzívvé válik, hogy vért verejtékezik, hogy alávesse magát az Atya akaratának. A kereszten úgy imádkozik, hogy az Atyára bízza magát, és megbocsát üldözőinek. Nagyszombat csendjében teljesen az Atyára hagyatkozik.

„Feltámadtam, és újból veled vagyok. Reám tetted a kezedet.” A húsvét reggeli antifóna úgy mutatja meg nekünk Jézust, mint aki a feltámadás órájában is az Atyához imádkozik, egy olyan ember hangján, aki szenvedett, és akire ránehezedtek a passió napjai. És most „örökké él, hogy közbenjárjon értük” (Zsid 7,25).

Jézusra emelt tekintettel emlékezzünk arra, hogy az ima forrása megelőz minket: a Keresztrefeszített és Feltámadott Lelke és az Ő szent munkálkodása (vö. RB 10,8). Őbenne tudunk válaszolni arra az irányultságunkra, amely a bennünk lakó Istenre mutat, és amely a csendben nyilvánul meg a legvilágosabban.

Istentől indulva kell újrakezdenünk, újrakezdeni Tőle, aki bennünk van, és ehhez az úthoz szükséges az imádság. Nem könnyű hűségesnek maradni, különösen a történelemnek ebben a bonyolult órájában. Gyakran válik imádságunk gépiessé, elveszítve az eleven kapcsolatot a mindennapi élettel. Elsősorban a személyes imádság – az elmélkedés, a csend, az Ige imádságos olvasása – az, ami a leginkább megsínyli ezt. Nem kísért-e meg bennünket, hogy felhagyjunk vele a sokféle elfoglaltság ürügyén? Pedig ha a személyes ima meggyengül, akkor a zsolozsma és az Eucharisztia ünneplése is elszegényedik, szívünk érzései nem rezdülnek, és Isten emlékezete elhalványul.

Hívlak benneteket, hogy személyes elmélkedésetekben reflektáljatok a következő kérdésekre:

Mi az, amit egyszerűnek találok az imádságomban?

Milyen mértékben érzékelem az imát problémának, vagy éppenséggel nincs vele problémám, mert nem veszem komolyan?

Hogyan érzékelem a vágyat a személyes imára? Jelen van bennem, vagy hiányzik?

Nehezemre esik, hogy keressem az imában azt, ami az Úrnak tetszik, ízlelgetve az ő akaratát jelenlegi életemben? Milyen ellenállásokat érzékelek magamban?

Mint szemlélődő testvérek és nővérek a küldetésben, arra kaptunk meghívást, hogy állandó bensőséges kapcsolatot ápoljunk az Úrral: hogy találkozzunk vele, szeressük őt és engedjük átalakítani magunkat Őbenne, hogy túllépjünk önmagunkon a teljesség élete felé a világban. Nincsenek egyszerű receptjeim, amelyeket felajánlhatnék. Saját tapasztalataimból tanultam meg, hogy mindennap újrakezdésre van szükség, elfogadva az Úr meghívását, hogy vele legyünk. Ahogyan Ferenc emlékeztet minket: óvakodnunk kell a sátán gonoszságától, aki a világi gondok által el akarja fordítani szívünket az Úrtól (vö. RnB 22,9–25).

Éppen ezért az imádság a lelki küzdelem lényegi része. Minden valódi kapcsolatnak megvannak a maga küzdelmei, az Istennel való kapcsolatnak is. Az imádság összekapcsol bennünket önmagunkkal és a bennünk lakó Lélekkel, segít felfedezni Isten valódi arcát mint Abbát, és ezzel egyidejűleg a mi valódi arcunkat is.

Az ima nem választható lehetőség, hanem létfontosságú szükséglet. Ettől függ emberi, keresztény és ferences életünk „ökológiai” minősége, amely képes megőrizni Máriához hasonlóan az Úr szavait és tetteit. Nem lesz hiteles és tartós megújulás, csak ha határozottan visszatérünk Istenhez a hűséges imádság által, amely érinti a tényleges életünket.

Szent Ferenc arra buzdított minket, hogy imádkozzunk együtt: „Készítsünk számára mindig lakóhelyet és szállást, mert ő a mindenható Úristen” (RnB 22,27). A testvéri közösség, amely imádkozik, valóban lakott hellyé válik, nem pedig lelki sivataggá; olyan hellyé, ahol az evangéliumi szeretetet és reményt begyakorolják, és nem csupán egy funkcionális megálló a lelkipásztori vagy szociális tevékenységek között.

Lépjünk be a Nagyhét kapuján imádságos lélekkel, túllépve fáradtságunkon, amelyet talán érzünk magunkban. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az imát helyettesítheti bármilyen tevékenység, legyen az akár a legnemesebb. Az Úrral való személyes kapcsolatunk továbbra is központi marad abban a választásunkban, hogy kövessük Jézust Szent Ferenc, Szent Klára, Beatrix da Silva és Szent Erzsébet lelkületében, akik maguk váltak élő imádsággá.

Éljük meg a húsvétot virrasztó közösségként: Az imádság lehetővé teszi számunkra, hogy égre emelt tekintettel és az emberek kiáltására figyelő szívvel éljünk a földön. Ily módon Isten mosolyát vihetjük egy olyan világba, amelyet átszőnek a remény fényei a halál túl sok jele között, mint amilyen a háború és a fegyverkezés, az igazságtalanság, a környezeti válság, a kicsinyek, a menekültek és a migránsok elutasítása, a gazdag kevesek zsarnokoskodása, akik közömbösek a szegények sorsa iránt.

Vágyunk-e még rá, hogy beleszeressünk az imádság ajándékába, olyan közeget teremtve testvéri közösségeinkben, amely elősegíti azt? Ezen a húsvéton, amikor a bűnbánat szentségéhez járulunk, valljuk meg azokat az akadályokat, amelyek utunkban állnak imádságos életünkben, és kezdjük újra megújult lendülettel. Hagyjunk teret az Úrnak, és meg fogjuk tapasztalni arcának szépségét, így választ találunk sokak kiáltására.

Az az öröm, amelyet Ferenc megélt, érett gyümölcse ennek az útnak. Akkor válhatunk még inkább olyan békességes emberekké, akik arra figyelnek, ami igazán számít, akik képesek hiteles kapcsolatokra a másokról való gondoskodásban, a mindennapok fáradozásában is, ha kitartunk az Úr arcának keresésében.

Ez az én kívánságom, miközben megemlékezünk a Naphimnusz születésének 800. évfordulójáról, amely Szent Ferenc imádságának egyik legmagasabb rendű megnyilvánulása a dicséretben és az áldásban. Ezen a húsvéton mi is így szeretnénk szólni az Úrhoz:

Te, aki szent és alázatos vagy, dicsérünk Téged minden teremtményeddel! Dicsérünk Téged azokért is, amelyek félelmet keltenek bennünk, mint a betegség és a halál. Dicsérünk Téged azokért, akik a megbocsátással átkelnek a sötétségen. Dicsérünk Téged minden élővel együtt, és mindent visszaadunk Neked, Urunk, az élet forrásának.

E gondolatokkal kívánok mindenkinek szent és békés húsvétot!

Testvéri szeretettel:

Fr. Massimo Fusarelli OFM

miniszter generális

***

Forrás: ofm.org