„Et Verbum caro factum est et habitavit in nobis.” (Jn 1,14)
Az őszi szünetben a toscanai Alvernán töltöttem éves lelkigyakorlatomat. Egy hét alatt volt szerencsém a helyet mélyebben megismerni. Sokat időztem Andrea della Robbia terrakotta domborművei előtt, amelyek többek között a megtestesülés titkáról szólnak: az Angyali üdvözletről és Krisztus Urunk születéséről. Egészen biztos, hogy ezek a remekművek nem véletlenül kerültek ide, hanem mély átgondolás és átimádkozás előzte meg a koncepciót. Assisi Szent Ferenc atyánk ezen a szent hegyen kapta meg Urunk szent sebhelyeit, a stigmákat, immár 800 esztendővel ezelőtt. Megtestesülés, szenvedés, önátadás… Titkok, amelyek szorosan összetartoznak, és egyiket nem lehet a másik nélkül megérteni. Mi késztette Istent, hogy elküldje számunkra Szent Fiát a „a halálsötét völgyekbe” (Zsolt 23, 4)? Oda, ahol a bűn következménye, vagyis a békétlenség, az erőszak, a gonosz, a gyűlölet, a félelem és a halál uralkodik?
Most a jubileumi szent év kezdetén álljunk meg egy pillanatra és elmélkedjünk a jászol, a kereszt és az Eukarisztia titkán! Krisztus Urunk immár 2025 évvel ezelőtt jött el közénk! Pusztán jóságból és irgalomból, „mert szeretete örökké megmarad” (Zsolt 135.). Kezdetben az emberiséget szeretetből teremtette. Nagyon jónak. Az egész világmindenséget pedig az emberért. „Az Isten dicsősége az élő ember”, ahogyan mondja Szent Iréneusz egyháztanító. Mindent Ő alkotott tehát az emberért, kivéve a bűnt, amely a teremtményt elszakította Teremtőjétől. De az isteni szeretet olyan hatalmas volt, hogy a Mindenható egy gyermek tehetetlenségében lépett be történelmünkbe azért, hogy jelenlétével felemeljen nyomorúságunkból, és hogy reményt, célt és értelmet adjon életünknek. Istennek ez az utolsó és végső válasza az embernek: szeret, osztozni akar életünkben, és nem képes elviselni az ősbűn szakadékát. A Mindenható megalázkodik. A Gazdag szegénnyé lesz. A Halhatatlan halandóvá.
Neki gondja van ránk, előjön rejtekéből, hogy megmutassa, ki is Ő valójában, és kik vagyunk mi: Ő a szeretet Istene, mi pedig elesett emberek vagyunk, akiken csak az ő irgalmassága és emberszeretete segíthet, semmi más. Még a legnagyobb személyes bűneink sem riasztják el Őt tőlünk. Ellenkezőleg: még jobban megszán bennünket. És ha felismerjük és tökéletes bánattal meggyónjuk vétkeinket, Ő könyörületével átalakít, és ezáltal irgalma eszközeivé válhatunk a bűnbánó Dávid király példájára, aki így imádkozik az 50. zsoltárban: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, új és erős lelket önts belém. Ne taszíts el színed elől, és szent lelkedet ne vond meg tőlem! Add meg újra az üdvösség örömét, a készséges lelkületet erősítsd bennem! A vétkeseknek megmutatom utadat, és a bűnösök hozzád térnek.” Ő a legnagyobb bűnösnek is ugyanúgy a javát akarja. Hogy hozzá térjen, megadja magát szeretetének és letegye gonoszságát előtte. Hogy újra személyes, még mélyebb kapcsolatban lehessenek. Ő fényt jön hozni a bűn sötétjébe. És békét. Amely örök. Isten kiengesztelődik velünk Krisztusban, aki az Isten báránya. Aki elveszi a világ bűneit.
A napokban nagyon megragadott egy gondolat Tiszteletreméltó Don Tonino Bello püspöktől: „A kereszt ideiglenes hely.” Jézus Krisztus számára is és számunkra is. De át kell rajta haladnunk. Át kell ölelnünk. Nélküle nincs feltámadás. Ezt Szent Ferenc is jól tudta. Ő nem kérte a stigmákat, amelyek nagy fájdalommal jártak, hanem kapta. Ajándékba. Megértette, sőt saját testében élte át, hogy Jézus alázata köti össze a Megtestesülés, a kereszthalál és az Eukarisztia szent titkát. Ezért vált ő is mindenkinél kisebbé. Hogy mindenkivel azonosulhasson. Mint Mestere, Jézus.
Ő földi születésekor mindent vállalt értünk: teljesen szegényen született egy jászolban. Pásztorok jöttek hozzá, akik szintén szegény és megvetett emberek voltak. Kevesek ismerték fel benne a Magasságos Isten Fiát. Mert alázatos volt.
Szenvedéstörténetében is mindent vállalt értünk: teljesen szegényen halt meg, nagy fájdalmak közepette. Lenézték, megalázták, semmibe vették, köntösére sorsot vetettek, kitaszították, istentelennek titulálták. „Olyan dicstelennek látszott és alig volt emberi ábrázata” (Iz 52,14). Ekkor is kevesen ismerték fel benne a Magasságos Isten Fiát. Mert alázatos volt.
Az utolsó vacsorán megígérte tanítványainak, hogy mindig velünk lesz, a világ végéig: teljesen szegényen, pusztán egy egyszerű kenyérdarabban. A maga teljes istenségében. Az Eukarisztiában. Amiben kevesen ismerik fel. Mert alázatos.
Ő azóta is vágyódik utánunk. Velünk szeretne lenni minél több időt. Az ő házában, amely az imádság háza. Szívleljük meg Szent Ferenc atyánk szavait: „És az Úr templomaiban olyan mély hitet öntött belém, hogy ilyen egyszerű szavakkal imádkoztam: Imádunk téged, Urunk Jézus Krisztus, a világon lévő minden templomodban, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot. (…) És igen-igen szívesen időztünk a templomokban” (Végr 4-5; 18). Példájára merjünk betérni gyakran templomainkba, ahol Ő békével és megnyugvással tölt el! Az a Jézus Krisztus vár reánk, aki az ember üdvössége miatt Betlehemben közénk jött. És aki földi élete során annyi embernek visszaadta testi és lelki egészségét. Aki mindenkivel elbeszélgetett és mindenkit meghallgatott. Az Ő csendes jelenlétét csak a hit szemével vagyunk képesek befogadni. Ő vár bennünket ma is, most is. Olyan jó, hogy egyre több templomban nyílik lehetőség egész napos szentségimádásra! Olyan jó látni, hogy a mi kápolnánkat is oly gyakran látogatják a diákok, és szívük csendjében imádják Jézust, és Nála időznek! Ilyenkor eszembe jut a zsoltáros szava: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7).
Megrendít, hogy ezt a titkot mennyire mélyen megértette egy 15 éves teljesen „hétköznapi” olasz fiú, Boldog Carlo Acutis, akit Ferenc pápánk április végén Rómában a szentek közé iktat. Talán nem véletlen, hogy Assisihez és Alvernához is nagyon kötődött. Nem telt el nap, hogy ne ment volna Szentmisére és ne mondta volna el a rózsafüzér imádságot, amelyben szintén központi helyet foglal el a megtestesülés örömteli titka. „Az Eukarisztia az én autópályám a mennyországba” – vallotta. A felgyorsult élet zűrzavarában tanúságtétele ma különösen is erőteljes. Ez a srác szent akart lenni. De nem önmagát állította előtérbe, hanem alázatosan hagyta, hogy Isten szentsége működjön benne. A megtestesülés titkából érthette meg ezt. Mély hitéből fakad ez a gondolat is: „Minél többször járulunk szentáldozáshoz, annál inkább hasonlatossá válunk Jézushoz, és már itt a földön megízleljük a mennyországot. Nélküle semmire sem vagyok képes.” Szívügye volt, hogy ezt a tapasztalatát mással is megossza. Ezért gyűjtötte össze a világ különböző pontjain történt eukarisztikus csodákat is, hogy az embereket visszavezesse az életadó forráshoz, Krisztushoz.
Istent ma is a kicsi, az alázatos, egyszerű és a mindennapi kötelességekben hűséges emberek értik meg, csakúgy, mint Mária és József, a pásztorok, Assisi Szent Ferenc vagy éppen Boldog Carlo Acutis. Akik nem rohannak vagy éppen menekülnek, hanem meg tudnak állni, mernek időt hagyni a csendes imádásra és szemlélődésre. Mernek jelen lenni az örök Isten előtt, aki a Tabernákulumban olyan közel van hozzánk. Ezeket az embereket az élő hit alakítja át, és így vállnak tanúságtevővé. Szent VI. Pál pápa is így buzdított: „ma nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szüksége a világnak.” Életük, szavaik a megtestesült Istenről szólnak. Így válhatunk „a remény zarándokaivá”, ahogyan a szent év mottójában is olvassuk. Bárcsak megértenénk, hogy az aktivitás ugyan lényeges, de a kontempláció, a szemlélődés nélkül nincs értelme és nem hiteles! Tudni kell „offline módban” létezni, és a Jóisten számára elérhetőnek lenni.
Manapság is megtörténik, hogy a szenteket mellőzik, el akarják őket felejteni. Ez a hit válságának az egyik jele. Merjünk velük barátkozni és róluk beszélni, és merjünk életük példájából erőt meríteni, hiszen ők már a megdicsőült egyház tagjai, akik közbenjárásukkal irányt és célt mutatnak. Nem hallgathatunk róluk. Különös lehet, hogy december 25-étől karácsony nyolcadában szentek sorát ünnepeljük. De ez sem véletlen. Szent István diakónus és első vértanú, Szent János apostol, az Aprószentek. Életük a megtestesült Krisztusról szólt, aki maga az Igazság. Állást kellett foglalniuk mellette, még ha utóbbiak esetében ez kevésbé is volt tudatos. Ők már az égben uralkodnak Krisztussal együtt. Mert a jobbik részt választották (vö. Lk 10,42).
Karácsony az újrateremtés ünnepe is. Éva, az ősszülő vétkezett. De Mária igenjének köszönhetően – akit az angyal „Avé”-val köszöntött – minden megváltozott! Krisztus azért jön, hogy visszaadja az élet szépségét. Hogy megtanulhassuk Tőle, mit jelent a béke. Az angyalok éneke ezen a szent éjszakán annak az örömnek a kifejezése, hogy az ég és a föld ismét egyesül, helyreáll a harmónia. Ember és angyal együtt énekel, együtt dicsőíti Istent, a mindenek Teremtőjét. Legbensőbb vágyunk ma beteljesül: Isten emberré lesz.
A Naphimnusz, amely megírásának 800 éves évfordulójára készülünk, ezt a kiengesztelődött életet tükrözi: a keresztek, problémák, nehézségek megmaradnak, de a lelkület már új. Ferenc teljesen máshogyan áll a körülötte lévő világhoz. Minden a helyére kerül. Elfogad mindent. Karácsony ünnepe erre tanít: Isten közénk érkezik, látható módon is egészen közel jön hozzánk, belép az életünkbe, és beragyog mindent. Új fényben látjuk magunkat – múltunkat, jelenünket, jövőnket – és a világot is. Tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy van egy Társunk, aki soha sem hagy el bennünket. Aki vár minket az Eukarisztiában. És akit földi életünk után, színről-színre szemlélhetünk majd, és aki ott mindennel elhalmoz. Ennek a felismerése a legnagyobb ajándék. A megtestesülés a kereszten át az Eukarisztiában folytatódik. Ferenc gondolataival: „Íme, mindennap megalázza magát, mint akkor, amikor a királyi trónról jött a Szűz méhébe; mindennap ő maga jön hozzánk alázatos külsőben; mindennap leszáll az Atya kebléről az oltárra a pap kezében. És miként a szent apostoloknak valódi testben, azonképpen most nekünk a megszentelt kenyérben mutatja meg magát.” (1Int 16-19) Ha gyakran betérünk Hozzá a templomokba, és tiszta szívvel egyesülünk Vele, akkor már most ennek a boldogságnak az előízében részesülünk.
Pió testvér
