Isten szeretete elrejtve a mesterművek hangjai mögé – Beszélgetés Hegedűs Endre zongoraművésszel

Hegedűs Endre zongoraművésszel, a január 18-i Ferences Jótékonysági Est fellépőjével Szerdahelyi Csongor készített interjút a Katolikus Rádió számára. A Reggeli riport című műsorban január 3-án elhangzott beszélgetést egészében adjuk most közre.

– Hogyan kapcsolódsz a ferencesekhez?

– Ha megpróbálom sorrendbe rakni, akkor Barsi Balázs atyával kezdeném, akinek a tanításait egész pontosan 1997 novembere óta hallgatjuk. Elmondhatatlanul nagy tanítást, biztatást, vigasztalást kapunk beszédeiből. Ha hallottuk, hogy lelkigyakorlatot tart, megpróbáltunk elmenni; aztán megtudtuk, hogy hozzáférhetőek a sümegi ferences templom honlapján a beszédei, akkor azokat hallgattuk nagy örömmel, de most már a pesti ferencesek is beléptek a közvetítők sorába, és örömmel nézzük konferenciabeszédeit, még akkor is, ha esetleg ott voltunk azon a vasárnapon, amikor ádventidőben és nagyböjtben a szentmisét elmondván odaáll a mikrofon elé.

Ez egy nagyon-nagyon erős kapocs, de van még egy: Bucsi László atya, nagy egyházzenész, csodálatos ember és pap, aki kénytelen volt elhagyni a pesti ferencesek templomát, és egy idő után Budafokon kötött ki, a Szent Lipót-templomban, ahová mi rendszeresen járunk szentmisére. Feleségem, Katica (Hegedűs Katalin – a szerk.) kicsit az ő idő előtt elvesztett édesapját is vélte felfedezni az atyában, az egyenességében, mindig szeretetteli modorában. Ez is a ferencesekhez kötődik, áttételesen, mégha az atya nem is volt ferences, de ott, a pesti ferenceseknél aratta azokat a „lelki babérokat” a csodálatos zenei produkcióival, amit a hívek ezrei, tízezrei őriznek szívükben.

– Igen, a pesti ferenceseknél volt templomigazgató Bucsi László, amíg vissza nem tértek a ferencesek a ’90-es évek elején.

– Adminisztratív dolog miatt, azért kellett eljönnie, mert nem volt ferences. Mindenesetre ő egy olyan ember, akire mindig fölnézünk: drága szüleinknek páros fényképei vannak kint a nagyszobában a kandalló párkányán – és Bucsi atya, amint egy szentségtartót visz egy réges-régi körmeneten.

Én úgy érzem, katolikus hitünk olyan gazdag és csodálatos ebben a sokféleségben – de ne soroljuk föl a szerzetesrendeket, mert aztán meg kezdhetnénk a katolikus mozgalmakat… és Katicával kettőnek is tagjai vagyunk. Elsősorban a Regnum Christi-mozgalomnak, vagy húsz éve, de még régebben, talán majdnem harminc éve már, hogy a Házas hétvége katolikus mozgalomnak is.

– Mondanál pár szót a koncertről, és arról, van-e személyes kapcsolatod az autizmussal?

– Sokat hallottam rádióműsorokban róla ahhoz, hogy tudjam, ez bizony nagyon kemény dolog… És ők ugyanolyan legszeretettebb teremtményei a Jóistennek, mint az egészségesek, őket még jobban megpróbálja az Isten, vagyis akkor még jobban szereti, ezt szokták mondani… Ezt én nem tudom eldönteni, de az biztos, hogy nagy-nagy törődésre és segítségre van szükségük. Most itt az alkalom: ha a ferences rend pont énrám gondolt, nem utasítottam vissza, sőt, nagy-nagy megtiszteltetésnek tartom, elfogadom, hogy muzsikáljak, és ezzel azoknak, akik ott vannak, örömet okozzak. Én mindig úgy vagyok a zenével, hogy az élet egyik legszebb ajándékának tartom, sőt vallom, amit Szent Ágoston mondott 1600 évvel ezelőtt: hogy Isten éppen azért teremtette és adta a zenét az embernek, hogy emlékeztesse őt szellemi hazájára.

– Ez gyönyörű… Kik lesznek a partnereid és mi lesz a program január 18-án a Zeneakadémián?

– Partnerem lesz feleségem, Katicám, aki tulajdonképpen visszavezetett engem a gyakorló katolikus hithez. Édesanyám megadta az alapokat, de elég sokat kellett bujkálnunk, édesapám katonazenész volt – és ezt a bujkálást, félve, kapucniban, lehajtott fejjel való misejárást én egy idő után megelégeltem, és tinédzserkoromban azt mondtam, hogy ez hazugság, én akkor nem megyek… De jött a szerelem és jött Katica, és az első vasárnap közeledtével, miután úgy éreztük, hogy most már összekötöttük a szívünket, megvolt az első puszi, ő mondta, hogy: Bandi, jössz szentmisére? S olyan természetes volt számomra, hogy mondtam: persze hogy jövök – s azóta is megyek. Katica most már legalább húsz éve minden áldott nap szentmisét hallgat. Barsi Balázs mondta egyszer, hogy egyik látogatásakor édesanyja összecsapta a kezét, és azt mondta: Drága fiam, hát tinálatok ott az egyházban mindennap ünnep van! És ez tényleg így van, és látom Katicán, hogy kivirágzott, és hogy mit jelent neki ez a „civilben” maximális lehetséges kapcsolat a Jóistennel.

A műsorról: én arra gondoltam, hogy igazából a zene sok-sok lehetősége közül a szólistaságot érzem magamhoz a legközelebb, vagyis amikor van egy zongora, és van egy művész, és van a közönség. És akkkor oda kimegyek, és otthon érzem magam a színpadon. És hol érezném magam jobban, mint a csodálatos Zeneakadémia Nagytermében? Ha 150-szer nem léptem már föl ott, akkor egyszer sem. (…) Szoktam beszélni a koncerten a darabok között, ez az, amit a bevezetőben említettél: nem rejtem véka alá a hitemet, hogy én Istenhez tartozom, és Istennek a mondanivalója az a szeretetüzenet, ami olyannyira kell az emberi léleknek, ez el van rejtve a mesterművek hangjai mögé.

Elkezdem egy hatalmas zenei katedrálissal, Beethoven Appassionata-szonátájával. Ez egy majdnem 25 perces mű, benne az ember küzdelme a sorssal, megpróbáltatásokkal, lázadása az elkerülhetetlen iránt – ugye, Beethoven fokozódó süketsége teljes nem hallássá fajult, ez a legnagyobb bajok egyike, ami érhet egy zeneszerzőt. Milyen gyönyörű, hogy van belső hallásunk, a Jóisten ezt is megadta! Beethoven pontosan hallotta, hogy mi fog szólni a 9. szimfóniában, ez az emberiség egyik legnagyobb csúcsteljesítménye.

Az Appassionata elhangzása után jön Chopin – az emberek mindig azt mondják, te Bandi, neked Chopin áll a legjobban, játsszál Chopint. Én ugyan Lisztet tekintem példaképemnek, de  a két ember még jó barát is volt egy darabig, mindketten a korai romantikában kezdték működésüket. Chopin elég gyorsan eltávozott, de mit hagyott ránk, milyen csodát azokban a művekben, amelyeket lejegyzett, publikált! Eljátszom a két első noktürnt – ez tíz perc varázslat, léleksimogatás és csoda. Aztán következik a g-moll ballada, egy megrázó mű. Szóról szóra nem állítható párba Chopin egy-egy balladája Adam Mickiewicz lengyel költő balladáival, de sokat olvasta őket Chopin, és merített belőlük. Ez egy nagyon komor és tragikus mű, amely azonban még soha senkit el nem szomorított, soha senki nem mondta rá azt, hogy unja, hanem azt mondták: Istenem, milyen csodálatos ez is, hogy leveszi a szívünkről, a vállainkról a stresszeinket, a bánatainkat, bajainkat, és elvisz egy varázslatos világba… A Jóistennek ez a másként szinte fölfoghatatlan szeretetüzenete, léleksimogatása van még ebben a tragikus műben is. Mitől tragikus? Lengyelországot, hazáját elvesztette Chopin kétszeresen is: egyszer elhagyta, hogy na majd visszatérek, csak még előtte meghódítom Európa zenei fővárosait a zongorázásommal… Ki játszik még úgy, mint én? – gondolta a fiatal titán, és ebben teljesen igaza is volt, csak közben megszállták az országát, és a szülei bátorították, hogy jaj, kisfiam, haza ne gyere. Ott is ragadt Párizsban élete legnagyobb részében.

A szünet után pedig következik feleségem legkedvencebb szerzője, akit úgy hívnak, hogy Franz Schubert. Schubertnek nagyon sok négykezese van, és érdekes módon keveset játsszák őket. Mi elég sokat fölvállaltunk, hiszen, ugye, egy zongorista házaspár lettünk, és koncertezünk már diákkorunk óta. Én túl vagyok a 3700. hangversenyemen, ami egészen elképesztő szám, és annak olyan 30 százalékában Katicával is kiálltam, esetleg vegyes programmal, négykezes is volt, meg szóló is. Az A-dúr rondó négy kézre fog elhangozni szünet után, ez tíz perc csodálatos madárcsicsergés, patakcsobogás, mintha mennénk a patak mellett a kis ösvényen, látnánk a kövek között cikázó halacskákat, és a fák lombjai közt átsütne a napsugár. Hát van-e ennél szebb kép, a Jóisten ajándéka a természetben való élés, lélegzés… Ilyenkor kitágul az ember tüdeje, és csakúgy, mint fölérve egy domb vagy hegy tetejére, széttekint, teleszívja a tüdejét, és azt mondja: Istenem, de jó élni! Hát ezt adja ez az A-dúr rondó…

Utána négy további művésztárs jelenik meg a színpadon: öten, jómagam és a Somogyi Vonósnégyes előadjuk Schumann Esz-dúr zongoraötösét. Ez egy sláger, nagyon szeretik. Csupa dallam, csupa szépség, csupa ragyogás ez is, és a tragikus hangvételű második tételt leszámítva van három igen vidám, fickándozó és életigenlő tétele. Schumannál megintcsak előjön a zseni: a lehangolt lelkiállapotában megérzett, megszerzett zenéje mégis fölemeli a lelket.

– Kedves Endre, nagyon nagy kedvet csináltál a koncerthez, nagyon várjuk. Még egy utolsó kérdés, kicsit vicces: nem akartál-e vezetéknevet változtatni, Zongorista Endrére?

– Igen, ez nagyon jó, magam is el szoktam sütni ezt a viccet, hogy miért nem Zongorás Endre hegedűs, vagy Hegedűs Endre hegedűs… Nem tudjuk, hogy a családban kinek volt hegedűje vagy ki volt hegedűkészítő – de maga a név nagyon szép. És ha az embereknek azt mondom, Hegedűs Endre zongoraművész vagyok, akkor megakadnak annyira a gondolataikban, hogy nem felejtik el.

Szerdahelyi Csongor (szerkesztette: Verestói Nárcisz)
Fotó: Zeneakadémia
Ferences Média, 2023

Oszd meg a barátaiddal:
Ferencesek pecsét
Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány
© 2024 Ferencesek - Pax et bonum
Ferencesek
Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány
© 2024 Ferencesek - Pax et bonum