A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola oktatási és kutatási rektorhelyettese, a Fundamentális teológia tanszék vezetője; a Ferences Rendtartomány tanulmányi-nevelési titkára. Pappá szentelése 25 éves évfordulója alkalmából kérdeztük Ágoston testvért, akinek ezüstmiséjét május 14-én, a 8.30-as szentmise keretében ünnepeljük a pasaréti plébániatemplomban. 
– Most, hogy közeledik a pappá szentelésed egy kerek évfordulója, beszélnél nekünk arról, hogyan találtál rá erre a hivatásra?
– Nagyon érdekesnek találom, hogy a hivatástörténetem kezdetén egészen másképp meséltem azt, hogy mi történik velem. A pappá szentelésem 25. évfordulójánál vagyunk – más a fontos a hivatásommal kapcsolatban most, mint ami annak idején. Izgalmas kérdés, hogy miben más. Annak idején talán az foglalkoztatott jobban, hogy hogyan találtam rá a hivatásomra, ilyen időtávlatból viszont az a másik kérdés hangsúlyos, hogy miért fontos ez még ma is nekem, úgy, ahogy azt a kezdet kezdetén ajándékként megéltem? Miért ragaszkodom a hivatásomhoz? Mert azért sokféle tapasztalat éri az embert 25 év alatt.
Szent Ferenc mondogatta társainak, hogy az a jó szerzetes, akinek a lelke mélyén ott van a játékosság derűje, akinek komédiásként van humorérzéke a saját nyomorúságainak, korlátainak az elfogadásához, akiben ugyanakkor ott van az a belső zene, aminek a nyomán táncra perdül – én ma azt gondolom, hogy nekem a szerzetesi hivatásomnak ez a komoly-játékossága a legfontosabb. Az a gyermeki egyszerűség, amiben az Istennel való kapcsolat révén benne találom magam. A szerzetes kiváltsága, hogy osztatlan figyelemmel legyen a Jóistené, és hogy a kisgyermek játékosságával fedezze föl maga körül a világot – nekem nagyon fontos ez a belső szabadság.
A kontraszt tehát ott van, hogy annak idején talán néha bonyolultan, máskor túlexponálva a részleteket meséltem el az első istenélményt, amelynek nyomán elindult a szerzetesi, a papi életem, ma pedig sokkal fontosabb számomra, hogy a hitem hogyan színezi a mindennapjaimat; hogyan van velem a leghétköznapibb pillanatokban a Jóisten ilyen felszabadító egyszerűséggel.
– Szerzetes, teológus, tanár hivatásod, identitásod is van tulajdonképpen – egyszerre érvényesül mindhárom?
– Az identitás-nyelvezet nagyon jól kifejez valamit abból, hogy az ember különböző lehetőségek közül választ, és ezzel meghatározza, alakítja a saját útját… De én valahogy úgy élem meg ezt a hármat, amit sorolsz, hogy azért a hitem az, ami az igazán izgalmas döntés mindennek a gyökereinél. Ahogyan alakot ölt az életformámban, ahogy a hitemtől ihletve gondolkodom Istenről, az Ő jelenlétének a módjairól az életemben, aztán ahogy ezt próbálom átadni… Ezek annyira a középpontból jönnek, annyira a központi drámáról szólnak, hogy ezt így egész nehéz lenne szétszálazni. Többféleképpen lehet szerzetesnek lenni – az én utam a gondolkodó, elmélkedő, töprengő módja a hitem megélésének.
– Ha ezt egy egészen prózai szinten nézzük: jelent ez némi zsonglőrködést az idővel? Hogyan lehet nem szétesni, amikor ennyifelé kell teljesítenie az embernek?
– Szerintem jó, hogyha egy szerzetesnek megvannak a feladatai, amelyek kitöltik a napját – de az is jó, ha nem aprózódik el a feladataiban. Az időre rá lehet nézni abban a mélységben is, hogy az az Istennel való kapcsolatunknak a tere. Szent Ágostonnak, a védőszentemnek a nagy fölismerése, hogy az idő maga is teremtmény, ami azt jelenti, hogy valamilyen módon Isten hívja létre azokat a pillanatokat, amelyekből az időt összefűzzük, amiből az idő összeáll – és hogyha így nézem, ebben a mélységben, akkor válik igazán izgalmassá a kérdésed: tehát egy szerzetesnek jó, hogyha pont arra mindig van ideje, ahol Isten őt meg akarja szólítani.
A figyelem kiműveléséről szól a szerzetesség. Úgy gondolom, hogy ez a legfontosabb regiszter a szerzetes életében. A sok szólam között talán ez a főszólam: hogy legyen minden pillanatban megszólítható a Jóisten számára, hogy éljen ebben a fajta éberségben, ami az időt éppen eléggé teszi. Izgalmas élmény, hogyha az ember nem szorong az időszűke miatt, hanem fölfedezi, hogy az épp elég.
Kérdezel az időről: az örökkévalóságról is beszélünk, amikor az emberi élet és az istenkapcsolatunk beteljesedéséről van szó. Az idő vallási dimenziója fölfedezésre vár egy szerzetes számára. Legyen elég időm arra, amit éppen tennem kell, és amire nincs időm, az valószínűleg ott és akkor éppen nem feladatom.
Fotó: Serly Miklós
– Ha megpróbálom mégiscsak külön kiemelni a teológusi énedet: milyen nagyobb mérföldköveket jelölnél meg a pályádon?
– A teológia egy szerzetes életében az elmélkedés egyik ösvénye. Nem a karrier mérföldköveivel képzelem el a teológia kibontakozását az életemben, ugyanakkor tudom helyszínekhez kötni, ahogy számomra a teológia érdekessé vált, ahogy annak a fogásait igyekeztem elsajátítani. Mindenképpen meghatározó élmény volt számomra a Rómában töltött két és fél év az érettebb tanulmányaim kezdetén. Ott működés közben látja az ember az anyaszentegyház központját, látja, hogy ehhez hogyan tartozik hozzá a jó teológiai kérdések dinamikája.
A teológia akkor válik nagyon unalmassá, hogyha nem az istenkereső kérdéseink felől közelítjük meg, hogyha nem a jó kérdésekért folytatott belső küzdelem felől közelítünk rá, hanem csupán korábbi válaszokat rendszerezünk, leltározunk. A jól működő teológia, az életrevaló teológia a Logosztól ered, így dialógusból fakad, amely párbeszédet például a kulturális környezet is provokálja, amiben benne élünk. A jól működő teológia a rácsodálkozás felől gondolkodik a hitről, és ezáltal segíti a hit érettebb kibontakozását; meg tudom fogalmazni, hogy miben hiszek, mik a motívumai annak, hogy számomra fontos a hit.
A római ösztöndíjas évek a teológia egyik műhelyével hoztak élő kapcsolatba. A Gergely Egyetemen keresztül több olyan tanárt megismertem, akik számára a teológia az istenkeresés ilyen élő útja volt; különböző gondolkodási stílusokkal lehetett megismerkedni, az istenkeresés különböző ösvényeivel, hogy aztán ebből a saját magam katolikus útját megtaláljam.
– A kezdeti fizikusi tanulmányaidat valahogy tetten éred abban, ahogy a teológiához viszonyulsz?
– Feltétlenül. A válasz kapcsán térjünk vissza a figyelem gondolatához. Az első századok keresztény gondolkodói beszéltek a theoria physikéről, arról a fajta figyelemről, amikor az ember megcsodálja a teremtés művét, de olyan módon, hogy az egyúttal át is alakítja a szemlélődő szívét: valami módon az élmény, a csodálat áthajlik imádságba. Azután a skolasztikus egyetemi világ kialakulásával ugyanezt a fajta figyelmet már kontemplációnak hívják. Olyan magasabb formája ez az emberi megismerésnek, amikor a csodálkozás, a szemlélés élményén keresztül egy kapcsolat jön létre és mélyül el: Istennel magával, aki ezzel az élménnyel megajándékozza az embert. Azt gondolom, a modern természettudományok, és konkrétan a fizika is, ha a mélyebb megismerés igényével közelítünk hozzá, mondjuk a természet játékszabályaiként próbálom megérteni a természeti törvényeket, a teremtett világ viselkedését, akkor már közel vagyunk ahhoz, hogy imádság is megszülethet ebben a rácsodálkozásban. És valami módon engem az egyetemi tanulmányaim is előresegítettek az istenkeresésben.
Olyan tudósemberekkel ismerkedhettem meg, akiknek ez a kifinomult figyelme ott volt a mindennapjaik kutatásaiban. Egyébként egy zsidó-keresztény, konvertita gondolkodó, Simone Weil azt mondja: ez a fajta figyelem lelke az imádságnak. Akkor ott a kérdés, hogy ha az ember ezzel az odaszánt érdeklődéssel fordul a teremtett világ felé, végül is hol a határ eközött és a formálisabb imádság között? Talán még akkor is ott van az imádság egy mozzanata az elmélyült kutatásban, hogyha az illető tudós csak csodálkozik, csak örül annak, amit Isten teremtő művének a gazdagságából éppen felfedezett. Esetleg nem talál oda a templomba, hogy hálát adjon ezért, de a szívében azért megszülethet a Teremtő iránti tisztelet.
Én viszont odataláltam a templomba ebben a történetben, és ezért hálás vagyok. A szerzetességem már erről szól, hogy ez a két ösvény valahol összetalálkozott. S talán a tanári identitásom, ahogy kérdezed, abból táplálkozik, hogy megjelent bennem az igény: ebből valamit szeretnék továbbadni. Nagy öröm az, amikor az ember a vele szemben ülő tanítványai szemében meglátja a fölcsillanó érdeklődést, hogy sikerült nekik megmutatni valamit, ami azután megérdemli a figyelmüket. Sokszor mintha a szekularizáció, a hit kortárs válsága egyszerűen abból fakadna, hogy unalmasnak találják a világot… Unalmasnak látja az az ember, akinek szórt figyelme van, és látótere egyetlen szeletében sem éri el a csodálkozás olyan módon, hogy aztán ez hasson a szívére, lelkére, a döntéseire. Ha a tanári identitásomról van szó, én ezt érzem küldetésemnek, hogy az istenkereséssel kapcsolatban egy-egy ponton átadjam a csodálkozás szenvedélyét a tanítványaimnak. Az egyházias teológia nem szól másról, minthogy az istenélmény közösségként ér el minket. Erről évszázadok óta próbálunk hol dadogva, hol közérthetőbben beszélni. Aki teológiát tanul, az ennek a tanúságtételnek a nyelvét próbálja elsajátítani, hogy azután ő maga is tudjon a saját vallási élményéről hitelesen szólni.
Fotó: Serly Miklós
– Hány éve tanítasz a Sapientián?
– Várnai Jakab atyának köszönhetem, hogy a kezdet kezdetén bevont a Sapientián a fundamentális teológia művelésébe. Igazából 2001-től, amint hazajöttem Rómából és a Sapientia élete elindult, jelen voltam mellette. Kisebb megszakításokkal, tömbösített hazautazásokkal, de az alapítástól kezdve ott vagyok, ami 23 év, ha kerekítünk.
– A szerzetesi életed állomásairól, fordulópontjairól mondanál pár szót?
– A római időszakról már beszéltem. A feladataimmal összefonódott, hogy mik is az állomásai a szerzetesi életemnek. Utána következett néhány év Budapesten, ahol a Ferenciek terén voltam az ottani templom vezetője. Ekkor a lelkipásztori feladatok kerültek túlsúlyba, de a rendtartományomban központi és növendéknevelői feladataim is voltak, s mindezt kísérte folyamatosan a tanítás. Utána következett New York-ban két év, majd egy ösztöndíj a washingtoni Katolikus Egyetemen (CUA), így megint átrendeződtek a feladatok. Washingtonban ferences növendékházban laktam, tehát a rendi neveléssel napi kapcsolatban voltam. Ahogy 2015-ben visszajöttem Magyarországra, megint átrendeződtek a súlypontok, ám továbbra is jelen van az említett három terület. A Sapientián a szívem közepe továbbra is a tanítás, de ott vannak mellette a rektorhelyettesi, tanszékvezetői teendők. Nem érzékelek mérföldköveket ebben a történetben, hanem inkább ritmusváltásokkal, hangsúlyáthelyezésekkel tudom tagolni a 25 évet.
– Meglehetősen sokoldalú a tevékenységed, melyik az a téma vagy terület, amelyiket jelenleg legérdekesebbnek találod?
– Azt, hogy hogyan alakulnak az érdeklődésem fő csapásirányai, jelentős mértékben formálja az, hogy milyen tárgyakat kell éppen oktatnom a fundamentális teológián belül. Hozzátartozik a vallási sokféleség áttekintése, az interdiszciplináris területek, például a teológia természettudományokhoz fűződő kapcsolatrendszere. Ezek mind olyan kapukat nyitnak, ahol izgalmas lehetőség kínálkozik társszerzőkkel való együttműködésre; például a természettudomány területén, amely Mészáros Lukács barátommal egy ELTÉ-s kurzus alapjául szolgáló ötleteket hozott.
Az is természetes, hogy szerzetesként érdekel a saját lelkiségi családom szellemi öröksége, amitől nem idegen a játékos derű. Eugen Fink a játékról mint világszimbólumról gondolkozik és ír: ahogy már a kisgyerekkel is együtt növekszik, fejlődik a játékainak a világa, amelyen keresztül befogadja azokat a nagy, számára átfoghatatlan jelenségeit a világnak, amelyeket mégis szeretne leképezni a maga szintjére, hogy azt megragadja. Végül is a játékon keresztül nő bele a felnőttek világába. Egészen odáig vezet ez, hogy a liturgiát magát is megközelíthetjük úgy, mint Isten népének a szent játékát, mert ugye Isten országának a mennyei kibontakozását sem vagyunk képesek átfogni, de eljátszhatjuk, a gyermek módján közelítve a valósághoz – ez is egy olyan ösvénye az érdeklődésemnek, ami újra meg újra visszaköszön.
Azért válaszolok ilyen szerpentinezve a kérdésre, mert paradox módon ami engem legjobban érdekel, arról el tudom képzelni, hogy a legunalmasabb téma az engem itt olvasók, hallgatók számára. Egyetemi környezetben, hosszabb rendelkezésre álló idő alatt könnyebb érdekesen kibontani a mélyebb vagy elvontabb témákat. Valójában legjobban talán a teológiai episztemológia területe érdekel: az, hogy milyen módon épül be az ismereteinkbe és világlátásunkba az istenkapcsolatunk, miért olyan nehezen közelíthető meg a mai ember számára a szakrális ismeretek világa. Fontos értékekkel úgy kerülhet kapcsolatba az ember, ha maga is elindul feléjük, ha elköteleződik a megismerés útján. Semleges pozícióból az isteni misztérium megközelíthetetlen.
Van egy megfelelési kényszer bennünk: akkor gondoljuk objektívebbnek, tárgyilagosabbnak a megismerést, ha távolságot veszünk föl. Pedig az emberi kapcsolatok logikájában is magától értetődő az, hogy a másik ember gondolatait nem egy MR-vizsgálaton keresztül fogom megismerni, a neuronjai kisüléseit föltérképezve, hanem a bizalom légkörét kialakítva, amiben a másik föltárja a gondolatait, ahol szép lassan – önmagunkra is reflektálva – ismerhetjük meg a másik ember belső világát. Ez teljesebb odafordulást és figyelmet követel. Ha ezt megértjük, könnyebb arról az Istenről is gondolkodni, aki szabadon, szuverén módon ajándékozza nekünk önmagát… Visszatérő refrén a lelki irodalomban, hogy az az Isten, akit reggel ugyanott szeretnél elővenni, ahol este hagytad, az nem az élő Isten. Nem szeretjük odaadni magunkat még a figyelem dimenziójában sem, aminek megvan az ára. Számomra az ismeretelmélet roppant izgalmas terület, és ebben az életszakaszomban egyre intenzívebben foglalkoztat, hogyan lehetne ezt a lelkesedésemet élményszerűen, stand-uposan, közérthetően átadni, mert ezek a gondolatok a lényeget érintik, mégis nehezen alakítható ki az ügyes marketingjük.
Fotó: Serly Miklós
– Így, ahogy te beszéltél róla, egész érdekesnek tűnt… Még egy utolsó kérdés lenne hátra: nemrég jelent meg, először a Magyar Kuríron egy nagy sikerű írásod Thomas Mertonról. Régóta foglalkozol az ő személyével?
– Azt hiszem, hogy még a noviciátusban Barsi Balázs atya adta kezünkbe Thomas Merton fontos írásait. Az ő olvasgatása azután évről évre elkísért engem, mígnem az amerikai évek alatt döbbentem rá arra, hogy én most azon a terepen vagyok, amiből Merton írásai táplálkoznak. Annyira föllelkesedtem, hogy egy pályázatnak köszönhetően a Fordham Egyetemen elvégeztem egy olyan online kurzust, ami komoly, értő bevezetést adott Thomas Merton gondolatvilágába és a róla szóló irodalomba. Ha az ember tudatosítja, hogy Merton személyében nemcsak hogy a 20. század legolvasottabb keresztény írójáról van szó, hanem talán a 11. századi Clairvaux-i Szent Bernát óta a világszerte legolvasottabb lelki szerzőről, akkor azért érdemes elgondolkodni azon, miben is rejlik a varázsa.
Nekem erre az egyik válaszom Mertonnak a zsoltárokról szóló elmélkedéseiben van. A zsoltározást, a zsolozsmát a szerzetesi hagyomány úgy tartja számon, mint a lelki életben való éberség alapgyakorlatát. Azért imádkozzuk, hogy átjárjanak minket ezek a sugalmazott imádságok, és Isten Igéje számára megszólíthatóak legyünk, nemcsak abban a félórában, hanem egész nap és az életünk tágasságában. Hogy fölismerjük azokat a pillanatokat, amikor Isten érint minket, szól hozzánk, valamit szeretne alkotni bennünk, körülöttünk szavai által. Merton csodálatosan beszél erről. Nemcsak a szerzeteseknek kell megküzdeniük az imádság ilyen mélységéért, hanem ha igaz az, hogy a korunk figyelemzavaros, és ez ebben a mélységben már az imádságot zavarja, akkor Merton valami nagyon fontosat üzen, amikor azt mondja: az egyház tanítása szerint a zsoltárimádság a tökéletes imádság modellje. Ez az, ami bevezethet minket abba, hogyan kell Isten számára rendelkezésre állnunk, szeretetben ott lenni a legkülönbözőbb élethelyzetekben felebarátaink mellett.
Verestói Nárcisz
Fotó: Serly Miklós
Ferences Média, 2023
