Legmélyebb és első hivatásunk közös: Isten szeretetéből lettünk, Ő hívott életre bennünket. Alapvető hivatásunk tehát magából a létünkből fakad. Abból ered, hogy vagyunk, mert Isten akart bennünket: Isten Jézus Krisztusban „választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által gyermekeivé legyünk.” (vö. Ef 1,4-5)
Első válaszunk Isten hívására az, ha elfogadjuk, hogy Ő életet ajándékozott nekünk, és ebben önmagát akarja nekünk adni. Meghív, hogy Ővele legyünk, hogy párbeszédben, közösségben legyünk vele, aki maga is közösség.
Ahogyan Szent Ferenc atyánk mondja: „Ó, mily dicsőséges és szent és felemelő dolog, hogy Atyánk van a mennyben! Ó, mily szent, vigasztaló, szép és csodálatra méltó, hogy jegyesünk van! Ó, mily szent és mily kedves, jóleső, alázatos, békét árasztó, édes és szeretetre indító és mindenekfölött kívánatos, hogy ilyen testvérünk és fiunk van, aki életét adta juhaiért, és aki Atyjához imádkozott értünk…” (Szent Ferenc levele a hívőkhöz, 11-13)
Első válaszom a hívásra, ha döntök Isten mellett, ha Őt helyezem életem középpontjába, ha életemet az Ő segítségével, akaratát keresve alakítom: azaz ha elkötelezett keresztényként élek.
Ez a döntés felszabadít engem – felszabadít a megfelelés kényszere alól, a teljesítmény kényszere alól, nem kell másnak látszanom, mint amilyen vagyok, nem kell szerepeket játszanom, hogy elfogadjanak. Tudom, hogy Isten olyannak szeret és akar, amilyen vagyok.
Keresztény élethivatásunkat különböző utakon élhetjük meg. Ezek mindegyikében a lényeg, hogy személyes istenkapcsolatom megnyíljon mások felé, szeretőbb emberré váljak. Hivatásom az Istennel történő élő kapcsolatból, párbeszédből fakad, felismerni akkor tudom, ha figyelek rá, ha ő élettörténetem részévé válik, ha élő, mély és személyes az imaéletem. A szerzetesség ennek az alapvető keresztény hivatásnak egy sajátos, radikális formája.
Isten akarata nem egy kívülről-felülről rám erőltetett fátum, előre megírt forgatókönyv, amit vagy felismerek és elfogadok, vagy eltévesztem a szemem elől, esetleg rejtve marad, és akkor elveszett leszek. Isten nem akar tőlem függetlenül dönteni rólam, együtt akar működni velem, partnernek tekint. Történetem vele együtt születik, az Ő és az én közös művem. Ahogy egy hivatását kereső fiatal felismerte, ezen az úton „csak jó és jó között választhatok!”
Ha Jézusra figyelek, vele együtt járom életem útját, kikristályosodik előttem, mire hív: ez az életforma életet ad nekem, gazdagít és kiteljesít, növekedést ad, segít, hogy jobban megnyíljak mások felé, hogy használjam adottságaimat, választ ad legmélyebb vágyaimra. De ehhez el kell indulnom. A döntés nem korlát, nem zsákutca, hanem a szabadság távlatát nyitja meg előttem. Aki megragad az állandó keresésben, talán fél, hogy találni fog valamit, ami mellett el kellene köteleződnie. Minden döntés természetéből fakadóan lemondással is jár, de ez a lemondás egy nagyobb jó miatt történik, ami gyümölcsözővé válhat.
Válaszom nem születhet „nem”-ekből: nem születhet abból, ha elnyomom egyéniségemnek egy részét, nem születhet félelemből, menekülésből, hanem csak örömből. „Örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt” – mondja Jézus az emberről, aki kincset talált a szántóföldben. Igazi hivatásom, ha oda akarom ajándékozni magamat. A hivatásom melletti döntés és elköteleződés megnyit engem mások felé és szabaddá tesz. Döntés az élet útja mellett, amit ha nem is látok be előre teljesen, bizalommal elindulok rajta, annak tudatában, hogy ez az üdvösség útja a számomra, de egyben Isten ajándéka is általam a világnak.
A szerzetesi hivatás összhangban van azzal, aki vagyok, amilyen a természetem és ami a szívem legmélyebb vágya. Nem önmagam megtagadásából vagy megnyomorításából származik, hanem egy nagy Istenre kimondott Igen-ből. A szerzetesi hivatás mélyén is öröm van, annak öröme, hogy tudom és megélem azt az egyszerű igazságot, hogy Isten szeret engem, és a vele való kapcsolatból élet fakad számomra és mások számára. Isten a teljességre vezet ezen az úton.
Szerzetesnek lenni prófétai lét, ami kihívás elé állít: mindent elhagyva követni Jézus Krisztust, rámutatni, hogy Ő a legfontosabb – nemcsak nekem, hanem mindenkinek. Ez az életforma egészen Jézus személyéhez és életformájához kötődik, kifejezi, hogy „Isten mindenek felett áll, és otthonunk nem ebben a világban van” (Josef Maureder SJ). „A Kisebb Testvérek Regulája és életmódja ez: tartsák meg a mi Urunk Jézus Krisztus szent Evangéliumát, élvén engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban.” (Megerősített Regula 1)
Szent Ferenc atyánk számára a hivatásunk olyan életforma, amiben mindent visszaadunk annak, akitől kaptuk: életünket, adottságainkat, minden jót, amivel rendelkezünk, amiben részünk lehetett. Szerzetesnek lenni önajándékozást jelent, hálát, életünkkel való istendicséretet. Mindez a szabadság a fogadalmakban nyilvánul meg: tisztaságban, a tulajdon nélküliségben és az engedelmességben. Mindezek következményei egy nagy Istennek szóló Igen-nek, amelyben mellette döntünk, „visszaadjuk” neki önmagunkat hálával telt szívvel. Ez a visszaadás megmutatkozik konkrétan is mások szolgálatában, a világért végzett imádságban, az Istennel töltött személyes időben és sok más egyébben, ami életformánk sajátossága.„Áldjátok őt, mert jó, és magasztaljátok őt tetteitekkel, mert azért küldött benneteket az egész világra, hogy szóval és cselekedettel tanúságot tegyetek hangjáról, és tudtára adjátok mindenkinek, hogy nincs más mindenható rajta kívül. Maradjatok állhatatosak a fegyelemben és a szent engedelmességben, s amit jó és szilárd elhatározással megígértetek neki, tartsátok meg. Mint fiaknak, kínálja magát nektek az Úristen.” (Szent Ferenc levele az egész rendhez 8-11)
