November másodikán a katolikus egyház a megholtakra, a tisztító tűzben szenvedő lelkekre emlékezik. E napon gondolatainkban és imádságainkban hordozzuk elhunyt barátainkat, családtagjainkat, ellátogathatunk a sírhelyeikhez, a temetőket világító mécsesek fénye tölti be.
Az ünnephez közeledve Szász Zsombor ferences testvér osztotta meg velünk a halálról szóló gondolatait:

Zsombor testvér: Napjainkban sokunkat talán szorongás és félelem fog el, ha földi életünk végére gondolunk. Különös azonban, hogy az imakönyvekben, még a közelmúltban is találhatunk imádságokat a jó halál kegyeleméért. Ma ez az imaszándék idegen lehet a fülünknek, mégsem kevésbé fontos. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mit is jelent a jó halál? Egyáltalán, hogyan is lehetne a halál jó?
Manapság inkább szép halálról szokás beszélni, mintsem jó halálról. Biztosan hallottuk már, hogy “az elhunytnak szép halála volt, nem szenvedett sokat, egyszerűen csak megállt a szíve”. A köznyelvben arra érthetjük a szép halál kifejezést, hogy hirtelen történt, fájdalom nélkül. Ugyanakkor másik oldalról szemlélve a halál egy olyan nagy esemény, amelyre jó felkészülni. Keresztényként törekedünk arra, hogy mi magunk is “Krisztusban haljunk meg”.
De éppen ezért fontos, hogy teljes létünk “Krisztusban való élet legyen”.
Halálunkhoz közeledve bűnbánattal (bűnbocsánat szentsége) imádsággal (betegek szentsége) és az Oltáriszentség vételével készülünk az Istennel való találkozásra.

A váratlan halál alkalmával nincs időnk lélekben felkészülni arra, hogy hamarosan Isten színe elé állunk és a Szentírás szerint számot adunk életünkről. A súlyos szenvedés azonban – amelyben szinte már földi életünkben is elszakadhatunk ettől a világtól – megérlelheti lelkünket az Istenhez költözésre. Természetesen a hosszú és gyakran fájdalmas betegség önmagában nehéz és a szenvedő ember reményét próbára teheti. Ezért nagyon fontos, hogy a családtagok és/vagy a hívő testvérek imádsággal és empatikus szeretettel vegyék körül az útra készülőt. Azt is megfigyeltem, hogy sok súlyos beteg számára mekkora vigasztalás a rózsafüzér vagy az Isteni irgalmasság rózsafüzérének imádkozása.
A temetési szertartásban található egy könyörgés, amelyben valamennyi élő hívőért, de különösen azért a testvérünkért imádkozunk, aki a jelenlevők közül elsőként fogja követni az elhunytat: „Könyörgünk: hogy minket szent szolgálatodban megtarts és megerősíts, hogy szívünk vágyát a mennyország felé irányítsd, hogy minket a Te Békédben hazahívj és hogy minket a hirtelen és készületlen haláltól megőrizz.”
E könyörgés utolsó mondatával az egyház bátorít minket, hogy merjünk időt kérni. Időt kérni arra, hogy felismerjük, tudatosítsuk, elfogadjuk: életünk végéhez értünk. Halottak napján arra hívom a kedves testvéreket, hogy imádságunkkal forduljunk bizalommal Isten felé. Kérjük Urunkat, hogy szívünk a maradandókhoz ragaszkodjon és soha ne feledkezzünk meg eredeti rendeltetésünkről: az üdvösségre való eljutásról.

Mindenható örök Isten, élők és holtak Ura! Irgalmas jóságodban te azt akarod, hogy minden ember üdvözüljön. Hozzád könyörgünk most mindazokért, akik még a földön élnek és azokért is, akik már a másvilágra jutottak.
Add meg nekik bűneik bocsánatát és az örök boldogságot!

Fotó: Mike Sándor

Varga Mónika – Ferences Sajtóközpont