Massimo Fusarelli ferences miniszter generális gondolatai a stigmatizáció 800. évfordulóján

Éppen nyolcszáz évvel ezelőtt Ferenc felment Alverna hegyére, hogy az ottani erdők és sziklák között imádságban és visszavonultságban – ahogy ő mondta „nagyböjtöt” tartson – Mária mennybevételének ünnepétől Szent Mihály arkangyal ünnepéig.

Időt adni az Úrral való találkozásnak

Éppen Ferencnek ez a választása az, ami először is megragadja a figyelmünket: szükségesnek tartotta, hogy a munka, a tevékenység és a prédikálás időszakai váltakozzanak a kizárólag az imádságnak és a szemlélődésnek szentelt időszakokkal.

Melyek azok az idők, amelyeket kiemelt vagy akár kizárólagos módon az imádságnak, a visszavonulásnak szentelek, hogy egy kicsit elszigeteljem magam a „normális” kötelezettségektől és kapcsolatoktól (mobiltelefon!), hogy „kizárólag” Istennek szenteljem magam?

Mindenki ismeri a saját őszinte válaszát a lelkiismerete mélyén: meghívást kapunk arra, hogy ezt a választ összevessük azzal a modellel, amelyet Ferenc kínál nekünk, amikor felmegy az Alvernára a „Szent Mihály böjtre”.

Ne gondoljuk, hogy Ferenc egy misztikus lelkesedés hullámán ment fel Alvernára, valami olyan dologtól meghatódva, ami csak a szenteket érinti… Ferenc nehéz időszakot élt át, amit a Compilatio Assisiensis „legsúlyosabb kísértésnek” nevez, és ami több mint két évig tartott: Ez a hosszú idő összefüggésbe hozható azokkal a problémákkal, amelyeket a Rendben tapasztalt, miután visszatért keletről, s amelyek arra késztették, hogy lemondjon a generális miniszteri hivatalról, és ami a Megerősített regula szövegének kidolgozásának nehéz és ellentmondásos útján is kifejeződött, amelyet csak néhány hónappal az Alvernára való felmenetel előtt hagytak jóvá. Alvernára tehát egy fáradt és szenvedő Ferenc ment fel, aki nehézségeket tapasztalt a testvérekkel való kapcsolatában, és aki tisztában volt saját törékenységével. A visszavonulásnak ebben az időszakában mindezt a tapasztalatot magával hozta, és az Úr kezére bízza. Nem kellene-e nekünk is így tennünk, imába foglalva és az Úrra bízva életünket, annak gyarlóságaival és örömeivel, a testvériségben megtapasztalt nehézségekkel és a misszió munkájával együtt? 

Az irgalmas tekintet

Néha feltesszük magunknak a kérdést, hogy miről kellene elmélkednünk: Ferenc tanít minket arra, hogy az imádság első anyaga az életünk, annak minden aspektusával együtt, amelyet az Úr irgalmas tekintete alá kell helyeznünk, aki befogad és meggyógyít minket.

Ez ugyanaz a tekintet, amellyel Ferenc Alvernán találkozott a keresztre feszített szeráf titokzatos látomásában. Az eseményről szóló első beszámolót Celanói Tamás Szent Ferencről írt életrajzában találjuk, ahol a hangsúly a Ferenc által látott alak egyediségén van, aki egyesíti a szenvedés (a megfeszített) és a dicsőség (a szeráf, az angyali hierarchia legmagasabbja) vonásait a halál és a dicsőség egyesülésében, amely a hívő számára a feltámadott Megfeszített húsvéti misztériumát idézi.

Másfelől annak a hatásnak a leírása, amit ez a látomás Ferencre gyakorolt, szintén ragaszkodik ugyanehhez a kettősséghez:

„A Magasságbeli boldogságos szolgája, mikor megpillantotta a látomást, nagy csodálkozással telt el, de semmiképpen sem tudta kihámozni értelmét. Egyrészt módfelett örült a kegyes és szeretetteljes tekintetnek, melyet a kimondhatatlan szépségű Szeráf rávetett, másrészt viszont a kereszt látása, melyre rá volt szegezve, valamint kínszenvedésének keserűsége mély megrendüléssel töltötte el. Miközben tehát felemelkedett térdelő helyzetéből, örült is, meg szomorkodott is. Bízvást mondhatjuk, hogy szívében az öröm és bánat csatáztak egymással.” (1CÉ 94).

Mind a megfeszített szeráf egyedülálló látomása, mind ennek a látomásnak a Ferencre való hatása a húsvéti misztériumról beszél nekünk, amely soha nem csak halál vagy csak feltámadás, hanem a halál és az élet, a fájdalom és a dicsőség elválaszthatatlan összefonódása.

Ferenc Alvernán kiteszi magát örömeivel és gyarlóságaival együtt a Feltámadott Keresztrefeszített tekintetének, és ebben az őszinte kapcsolatban „valami” történik: Krisztus cselekszik, és az ő üzenete az, hogy „én veled vagyok”. A stigmák Jézusnak a Ferenchez való szoros közelségének jelei, melyek követelményeket támasztanak, és megmutatják, „a keresztény bölcsesség e jelét, amely húsod porhüvelyébe mélyedt” – ahogyan Bonaventura mondja (LM 13,10).

A Stigmatizálttól a mai stigmatizáltakig

A Krisztussal való találkozás átalakítja Ferencet: Alvernáról a kereszt és a történelemben megnyilvánuló dicsőség misztériumának felismerésére való megújult képességgel száll alá. Egyrészt megújítja közelségét és kapcsolatát a történelem megbélyegzettjeivel, a szegényekkel és a leprásokkal, akikhez továbbra is közel áll, másrészt felismeri a kozmosz dicsőségét a Naphimnusz énekében, amelyet néhány hónappal az Alvernáról való leereszkedése után komponál majd.

A megfeszített és feltámadt Krisztussal való igazi találkozás bennünk is hat, mint Ferencben, és arra késztet, hogy felismerjük korunk megbélyegzettjeit, akikhez közel kell lépni, vigasztalni és gondozni kell őket. Ez a találkozás arra is meghív, hogy tekintsünk a kozmoszra, amelyben ma a halál és az élet vívódását ismerjük fel: egy olyan kozmoszra, amely magán viseli az erőszakos kizsákmányolás stigmáit, de mégis az élet erejét tárja fel, amelyet a Teremtő helyezett bele.

Mindannyian meghívást kapunk, hogy néven nevezzük történelmünk e stigmáit, és felismerjük a halál és az élet jeleit a teremtésben, amelyek elkötelezettségünket kérik: az Úr árasztja belénk, szívünkbe, kezünkbe és lábunkba a készséget, hogy felismerjük a konkrét felhívásokat, hogy az Ő országáért dolgozzunk. Ahogy Ferenc pápa mondta, amikor az alvernai testvérek közösségét fogadta ebben a centenáriumi évben: „a keresztény arra hivatott, hogy különleges módon forduljon a »megbélyegzettekhez«, akikkel találkozik: az élet által »megjelöltekhez«, akik az elszenvedett szenvedés és igazságtalanság vagy az elkövetett hibák hegeit viselik. És ebben a küldetésben Alverna Szentje útitársuk, aki támogatja és segíti őket, hogy ne hagyják magukat összezúzni a saját maguk és mások nehézségei, félelmei és ellentmondásai által. Ezt tette Ferenc minden nap, a leprással való találkozástól kezdve, elfeledkezve önmagáról az ajándékozásban és a szolgálatban.”

Hogyan ápoljuk annak tudatát, hogy küldetésünk nem más, mint hogy a mai megbélyegzetteknek ugyanazt az üzenetet vigyük el, amelyet Jézus Ferencnek címzett, és amelyet mindannyiunknak címez: „Én veletek vagyok”? Életünkkel és szavainkkal hirdetjük a bizonyosságot, hogy Krisztus velünk és azokkal van, akikkel találkozunk, különösen a szenvedőkkel: ez a keresztény reménység alapja, amely élteti az utat.

(Massimo Fusarelli miniszter generális Szent Ferenc ünnepére írt levelének szerkesztett változata.)

Forrás: ofm.org
Ferences Média 2024