A 16. században Németalföldön előbb a luteranizmus, majd az erőszakosabb és türelmetlenebb kálvinizmus hódított teret. Amikor a tartomány II. Fülöp spanyol király uralma alá került (1556) s a király, hogy uralmát biztosítsa, erőszakot is alkalmazott, 1566-ban nyílt felkelés robbant ki. Ezt a király leverte, de hadvezére, Alba herceg rémuralma ellen — külföldi támogatással — újabb felkelés támadt. Ennek során a kálvinisták 1572-ben elfoglalták Gorkum városát. A város azzal a föltétellel adta meg magát, hogy senkinek nem esik bántódása. A győzteseknek azonban első dolga volt, hogy összefogdosták és börtönbe vetették a város papságát: tizenegy ferencest, (9 pap és 2 laikus testvér), négy világi papot, két premontrei, egy ágostonos kanonokot és egy domonkos atyát. Kezdettől fogva azt követelték tőlük, hogy tagadják meg hitüket az Oltáriszentségben és a római pápa főségében. A legkegyetlenebbül Miklós atyát kínozták meg, az ajtófélfára akasztották, verték, fáklyákkal égették, nyelvét kihúzták és sütögették. Látták, hogy buzdító szavaival ő a többiek lelkesítője. A kínzás több napon át tartott. De, jóllehet volt köztük 60, 70, sőt 90 éves (Wilhaldus), hitükhöz mind hűek maradtak. Aztán ruháiktól megfosztva és kezüket összekötözve elhurcolták őket Breille városába. Itt vezérük, Lumey kimondta fölöttük a halálos ítéletet.

A fanatikus kálvinisták a városon kívül alkalmas helyet kerestek a kivégzésre: egy monostor pajtáját választották ki, ahol két gerendára, egy hosszabbra és egy rövidebb keresztgerendára akasztották föl a bátor hitvallókat. Ők imádkozva s egymást bátorítva fogadták a gyötrelmes halált, mert az akasztást úgy hajtották végre, hogy kínjaikat meghosszabbítsák. A véres művelet éjszaka 2 és 4 óra között történt július 9-én. A holttestekről levágott tagokat, orrot, fület sapkájukra tűzve diadalordítással járták be egész nap a várost. Katolikus férfiak kijárták, hogy tisztességgel, csendben eltemethessék őket. A későbbi években katolikusok lakta területre vitték a vértanúk földi maradványait, sírjuknál csodák történtek. X. Kelemen (1670 körül) avatta őket boldoggá, IX. Piusz pedig szentté.

Kortárs által írt vértanúságuk történetéből:
„Miklós atya a kivégzés előtt szavaival buzdította társait, és kérte őket, hogy a katolikus hitért bátran, kitartóan, utolsó leheletükig küzdjenek; a testvéri szeretetben, melyet éltükben gyakoroltak, egyazon hittel és lelkülettel halálukig kitartsanak. Már közel van, hogy Isten kezéből elnyerjék küzdelmeik hőn óhajtott jutalmát, az örök boldogság koronáját.”

Forrás: Kovács Kalliszt OFM: Ferences szentek, boldogok – 2009, Budapest, Magyarok Nagyasszonyáról Nevezett Rendtartomány
Kép: wikipedia

Ferences Média