A „Teremtmények éneke” születésének 800. évfordulója alkalmából Ferenc pápa jókívánságainak és mély örömének ad hangot a dicséretes kezdeményezés miatt. Ferenc pápa – miközben továbbra is a teremtett világ védelmének érzékenyítésére buzdít a fenntartható és átfogó fejlődés érdekében – arra emlékeztet, hogy nagy tanítás rejlik ebben az imádságban, mely nyolc százada töretlenül dobogó szívvel él. A „Nap fivér, Hold nővér” költeményben – melyet Szent Ferenc élete végén szerzett – Istent dicséri mindenért, a teremtés minden ajándékáért, még a haláért is, melyet bátran „nővérének” nevez. A Szentatya – miközben arra buzdít, hogy a remény és örvendezés eszköze legyünk a számos kihívástól sújtott mai társadalomban – mindenkit imádságos megemlékezéséről biztosít és a Szeráfi Atya közbenjárására szívesen küldi minden résztvevőnek apostoli áldását – szól Ferenc pápa üzenete.
A Teremtmények énekét Szent Ferenc élete utolsó éveiben írta, vélhetőleg 1224 októberétől kezdve, amikor nagy lelki és testi szenvedéssel tapasztalta, hogy követői közül sokan eltántorodtak attól az úttól, melyet ő a „Szegénység Nagyasszonya” alakjában követett. Pár éve zarándokként megjárta Szentföldet, melynek során ugyanazzal a szelíd és egyszerű názáreti Jézussal találkozott, mint akit életében addig megismert. Szembetegség is gyötri, alig lát, de a szíve ennek ellenére, még pontosabban, meglehet, talán éppen ezért, dalolni kezd. Ajkára veszi a neki oly kedves, a Teremtés műveit dicsérő 148. zsoltárt, és a maga módján újra újrakölti és kiegészíti. Istennek hála, Szent Ferenc „Perugiai legendájának” szövege alapján ismerjük a motivációit: „Nekem tehát ezentúl nagyon kell örvendeznem betegségeimben és gyötrelmeimben, vigaszt kell találnom az Úrban, és mindig hálát kell adnom az Atyaistennek és egyszülött Fiának, Urunknak, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek a nekem juttatott nagy kegyelemért és áldásért, hogy tudniillik irgalmasságában engem, méltatlan kis szolgáját, még mint testben élő embert kegyes volt országáról biztosítani. Ezért az Úr dicséretére, a mi vigasztalásunkra és szomszédaink – felebarátaink – épülésére új dicsőítő éneket akarok szerezni az Úr teremtményeiről, melyeket nap mint nap használunk, és amelyek nélkül nem élhetünk, de melyek által az emberi nem súlyosan vét Teremtője ellen. Naponta hálátlanok vagyunk ekkora kegyelemért, mert nem dicsérjük úgy Teremtőnket és minden jó adományozóját, ahogy illenék.”
Aki ismeri a latin nyelvet és Ferenc imakölteményét olvassa, egy gyermek születésénél asszisztál, hiszen a vulgáris latin, az olasz líra első gyermekének a hangját hallja. És ez a költemény egy ima, egy szenvedő ember örömtől duzzadó imája, ami egyúttal megváltó gyógyszer saját sajgó sebeire és persze a mieinkre is. Így dalol az eredeti még latin, de már olasz szöveg első sora: „Altissimu, onnipotente, bon Signore, tue so’ le laude, la gloria e l’honore et onne benedictione”. Sík Sándor így magyarítja: „Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás”. És akkor jöjjön most a feledhetetlen utolsó sor: „Laudate et benedicete mi’ Signore et ringratiate et serviateli cum grande humilitate”, magyarul: „Dicsérjétek az Urat és áldjátok, És mondjatok hálát neki. És nagy alázatosan szolgáljátok!”.
