Újult erővel, megerősödve kezdik mindenhol a 2018/19-es tanévet. Így van ez az esztergomi ferences gimnáziumban is, ahol a kollégiumi beköltözés már vasárnap déltől elkezdődött. Ezen a napon volt az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégiumban, a „Frankában” az ünnepi Veni Sancte.
Az iskola udvarán az autók egymást váltották, hogy a szülők erre a tanévre is átadják gyermekeiket nevelőiknek, prefektusaiknak. A gimnáziumban összesen tíz osztály van, egy-egy 7. és 8. osztály, majd 9–12. osztályig évfolyamonként két-két osztály. A 7. és a 9.b osztály számára új a kollégium, új az egész „frankás” életvitel. De leolvasható az arcokon, ezt az újat nagy örömmel várták. Örömmel jöttek be az iskola portáján a régebb óta idejáró diákok is, hogy találkozhassanak osztálytársaikkal. Igen. Valahogy ez a Franka, egy nagy család: diákoktól a tanárokon és szerzeteseken át az öregdiákságig.
Amíg a szülők részt vettek a szülői értekezleteken, addig a diákok otthonosabbá tették a kollégiumot, ahol egy újabb tanéven át lakni fognak, hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Szépen lassan, miután mindenki elfoglalta helyét, öltönybe öltözve következett az ünnepi szentmise. Jó volt látni, ahogy a diákok a hagyományokhoz híven „stokival” (diákebédlői, négy vaslábon álló szék) a kezükben sorakoznak az udvaron, hogy prefektusuk vezetésével bevonuljanak a Veni Sanctéra.
Az iskolában ebben az évben több újdonsággal is találkozhattak a diákok. Ilyen az iskola új vezetése. Először van az intézmény életében civil igazgató Szánthó Gellért tanár úr, ferences öregdiák személyében. Mellette nagy segítséget jelent a kollégiumi igazgatóhelyettes, Zarándy Kleofás OFM és a lelkiigazgató-helyettes, Varga Kapisztrán OFM, ők is mindketten ferences öregdiákok. Ez mindenki számára egy új helyzet, új lehetőség.
A bevonulás a templomba katonás rendben indult el. A közel kétszázötven fiú székkel való bevonulása és a tapsra való térdhajtás mind hagyományokat képeznek az iskola életében. Most először nem az intézmény igazgatója – aki nem klerikus –, hanem Kapisztrán atya, a lelkiigazgató-helyettes celebrálta a szentmisét. A szentmisén végig a gimnázium fiúkórusa adott zenei szolgálatot. Végzős diákok ministráltak és olvastak.
A misére való bevonulásnál csengőszóra legelöl az iskola – öregdiákok által nemrég restauráltatott – közel kilencvenéves zászlaja indult el, ezt követte az asszisztencia, majd az iskolában szolgálatot teljesítő papság. A tanári kar túlnyomó része a szentélyben lévő stallumokban foglalt helyet az énekkarral együtt. A szülők és az öregdiákok, hozzátartozók nagy részének csak állóhely jutott, hiszen zsúfolásig megtelt a templom.
Az iskolai év során négy ilyen kiemelkedő alkalom van: a Veni Sancte; Assisi Szent Ferenc ünnepe (október 4.); a ballagás (május első vasárnapja); és a Te Deum.
Kapisztrán atya prédikációját teljes terjedelmében közreadjuk.
* * *
Kedves Testvéreim!
Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit! Elsősorban a diákokat, köztük is különösen a hetedikeseket, kilencedikeseket, akik az első éveiket kezdik. Szülőket, különösen a hetedikesek és kilencedikesek szüleit, akik azért figyelemmel és aggodalommal várják, mi is lesz majd itt gyermekükkel; és akik azért a legdrágább kincsüket: titeket, gyermekeiket bízták ránk. Aztán köszöntöm az öregdiákokat, azok között is azokat, akik nem olyan rég érettségiztek, akikre most már ezután a Veni Sancte után nem fog vonatkozni ez a napirend; meg azokat is, akik már nem most érettségiztek, és mondjuk szülőként vannak itt. Valamennyi tanárkollégát, különösen az újakat, akikkel már meglehetősen régóta készülünk ennek a tanévnek a kezdetére, hogy minél eredményesebben segítsünk benneteket, diákokat, kitűzött céljaitok, álmaitok eléréséhez. S végül valamennyi szerzetestestvéremet, különösen az újakat: Kornél atyát, akit már mellettem láttok; Nándor testvért, aki a hetedikesekkel van; és két egyszerű fogadalmas testvért, Atanázt és Benjamin testvért, akik ezt a félévüket a ferences képzés részeként itt töltik az iskolában. A szerzeteseket, akikkel együtt az a feladatunk, hogy Lelket, lelkületet adjunk az itteniekhez: az itteni életnek, az itteni munkának, amely mindenféle változás közepette sem lehet más, és nem lehet benne más célunk, minthogy Titeket, diákjainkat segítő, előrehaladástokat szolgáló jó iskola legyen. És a kollégium is töltse be szerepét, hogy értékes, értelmes, keresztény emberekké váljatok.
Talán két dolgot említenék meg: az első az, hogy most itt vagyunk együtt: itt a templomban, itt kezdjük ezt az évet. Ennek mindig jelentősége van. Ezt nem lehet tudattalanul csinálni. A másik, hogy ugyanaz a célunk.
Nézzük tehát az elsőt: a templom nem egy szokásos hely. Nem olyan, mint egy ház, nem olyan, mint egy szoba, egészen másként néz ki. S mindig itt gyűlünk össze először is, meg utoljára is. Miben áll ennek a különlegessége? Hát sok minden van itt, a nagyobbak, már azt lehet mondani, hogy birtokba vették, belakták. A kicsiknek meg még minden új benne. De én egyetlen dologra szeretném a figyelmeteket fölhívni: ha előre néztek, és fölnéztek a főoltár legtetejére. Látjátok ott azt az ívet? Az egy stilizált betű. Az ott egy nagy Ómega betű. Stilizálva, kicsit meglapítva, ahogyan egy barokk építményen ez elképzelhető és lehetséges. Ez van legfölül, ennek a közepén van a ferences címer. Az Ómega, a görög ábécé utolsó betűje, s ahogyan a Jelenések könyvében is olvassuk, Jézus így mutatkozik be: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég” (Jel 21,6). A vég azonban nem azt jelenti, hogy csak úgy vége van, mint a botnak. A vég, a latin szó, a finis nem csak a véget jelenti. Célt is jelent. Egészen más az, ha valaki életének vége van, és egészen más az, ha valaki életének célja van. Amikor tehát bejövünk ide, és előre nézünk, mindig a célt látjuk. Célja pedig minden öntudatos, értelmes embernek van.
Vannak rövidtávú céljaink és hosszabb távú céljaink is. Például kicsiknek, hetedikeseknek, kilencedikeseknek is vannak elvárásaik, céljaik, amit el szeretnének érni, amilyenek szeretnének lenni – mondjuk egy év múlva. Ennek a célnak a nyomása már talán erősebben érződik a tizenkettedikesek lelkében. Föl-fölsejlik a tizenegyedikesek lelkében is, mert ez az év már számít. De egészen biztosan ott van a nem kezdők lelkében is. Noha lehet, hogy úgy gondolják: „Á! Mi már nem vagyunk kezdők, mi még ráérünk.” És jó, ha ebben ott van az, hogy érettségizők lettünk, de azért ez mégis – noha az életeteknek nem egy jelentős szakasza – később azért úgy fog tűnni, hogy ennél vannak nagyobb távú célok is, például legyen megélhetésetek, végezzetek egyetemet, tudjatok családot alapítani. S végül ezzel együtt az életnek a teljessége: hogy mindenben boldogok legyetek, hogy beteljesedjenek a várakozásaitok. Azok is, amelyek nem tudnak beteljesedni ebben a földi életben: az örök életre való várakozásaitok, amit mi üdvösségnek nevezünk. Nektek, szüleiteknek, bizonyos értelemben nekünk is ezt jelenti az Ómega. Nekünk, tanároknak, oktatóknak, prefektusoknak is vannak céljaink. A magánéletünkben is megvannak, rövid és hosszabb távra egyaránt. És a szerzeteseknek, nekünk is megvannak. Ez a mi Ómegánk. S akkor, amikor az Ómegára pillantunk, a célunkra – ha valaki ezt megteszi rendszeresen és többször –, az elkezdi Őt vonzani. Hiszen ez a szívünk vágya. S ez a vonzás nagyobb távlatokba helyezi mindennapi életünket, annak cselekedeteit: a rutint, a szűk nehézséget, az élet örömeit. Távlatosan élni azonban az életnek minőséget is ad. A távlatot látó élet többé már nem sodródás. Ha a célomra pillantok, az megóv attól, hogy a célommal ellentétesen cselekedjek, hogy olyan legyek, ami nem abba az irányba visz. Úgy nyit távlatot, hogy képes legyek ellenállni minden olyan csábító ellenség lelkiségnek, ami eltávolítja a célomat.
Most arra kérek mindenkit, hogy fogalmazzon meg magában egy-egy pozitív célt: kicsik, nagyok, szülők, tanárok és szerzetesek egyaránt. Csak fél évnyire, vagy öt évnyire. Tudjátok, a templom azért garancia erre, mert itt folyik a kultusz, az istentisztelet. Az a kultusz, ami az európai kultúrát létrehozta. Kultusz és kultúra összetartozik. Ha a kultúrának nincs kultusza, mint gyökere, elpusztul. Mi úgy akarunk nektek keresztény kultúrát átadni, hogy a kultuszhoz kapcsoljuk. Hetente közösen fogunk ide bejönni, lesz alkalmunk megvizsgálni a céljainkat, tetteinket, szavainkat, hogy távlatainknak megfelelően élünk-e. S ha ezt megvizsgáljuk hétről hétre, s igennel tudunk rá válaszolni, boldogok lehetünk és elégedettek, mert ez azt jelenti, hogy azok vagyunk, akik szeretnénk lenni; azok vagyunk, akiknek Isten megálmodott bennünket.
* * *
A gimnázium kórusa több különleges darabot adott elő; Marco Frisina gyönyörű szerzeményét énekelték el áldozásra, az Anima Christit. És a nagy ünnepeken – így volt ez most is – a szentmisére való kivonulásnál Tamás Alajos ferences szerzetes szerzeményét énekli mindenki, a Szent Ferenc-himnuszt – ez felteszi a koronát az egész ünnepre, hiszen az énektől ilyenkor zeng a templom.
Forrás és fotó: Alpek Gergely öregdiák
Magyar Kurír
