Urunk mekgeresztelkedése (C év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Lk 3,15–16.21–22

Az Epifánia [Urunk megjelenésének] ünnepe, amit kicsivel ezelőtt ünnepeltünk, elmond valami alapvető dolgot a hitünkre vonatkozóan.

Azt mondja, hogy Isten kinyilatkoztatja magát, nem marad elrejtve: szeretetének misztériuma, amely évszázadokon át rejtve maradt, most feltárult, és teljes egészében megmutatkozott. Jézus, az Ige, aki testet öltött, feltárja előttünk ezt a titkot, felfedi előttünk az Atya Arcát.

Az egész üdvösségtörténet tele van kis és nagy teofániákkal. Most minden Jézus történetébe sűrűsödik: amikor Őrá nézünk, amennyire csak lehet, az Atya Arcát, vagyis az Ő lényegét, az Ő létmódját látjuk.

Urunk megjelenésében láttuk, hogy Isten önkinyilatkoztatásának módja paradox. Általában, aki ki akarja magát nyilatkoztatni, az megmutatja magát. Isten azonban azért, hogy kinyilatkoztassa magát, elrejtőzik. Nem azért rejtőzik el, hogy keressék, hanem azért, mert a szeretet ilyen, olyasmi, ami titokban, nagy felhajtás nélkül történik.

Urunk megkeresztelkedése, amit ma ünneplünk, megerősít ebben minket.

Jézus lemegy a Jordánhoz, ahol János keresztel, és a többiek között rejtőzve, mindenki máshoz hasonlóan részesül a keresztségben: „És íme, amikor az egész nép megkeresztelkedett, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég” (Lk 3,21). Lukács beszámolójából úgy tűnik, hogy senki sem veszi ezt észre, senki sem reagál erre, még Keresztelő János sem. Lényegében az történik, amit János evangéliumának prológusában hallottunk: az övéi közé jött, de övéi nem ismerték fel (Jn 1,11).

Csak egyvalaki látja, mi történik: az Atya. Csak Ő veszi észre, hogy a Fiú azáltal, hogy alávetette magát ennek a bűnbánati gesztusnak, egészen magára vette megsebzett emberségünket.

Észrevette és ujjongott: „leszállt rá a Szentlélek testi alakban, mint egy galamb, és hang hallatszott az égből: »Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködtem«.” (Lk 3,22). Örült, mert az embert, aki az idők kezdetén elveszett, és akit az Atya szüntelenül keresett, most végre megtalálta. Az Atya éppen itt találja meg őt, a Jordánba merülve.

A helyhez és a pillanathoz sokféle jelentés kapcsolódik. Jézus például úgy is megjelenik itt, mint az új Mózes, aki a Jordánból újra elindul a szabadulás útján. Ma azonban egy másik szempontra figyelünk, ami szintén a helyhez kapcsolódik.

A Jordán a legnyomorúságosabb folyó.

A tenger szintje alatt folyik, és a Holt-tengerbe torkollik, oda, ahol, mint mindenki tudja, nem lehet élet. Éppen a most olvasott harmadik fejezetet követő fejezetben említi Jézus a szíriai Námánt (Lk 4,27). Námán egy arámi tisztviselő, aki leprában szenved: Izraelbe jön, hogy meggyógyuljon, és Elizeus próféta elküldi őt, hogy fürödjön meg hétszer a Jordán folyóban (2Kir 5,1–19). Ezzel a javaslattal szembesülve Námán megdöbben, mert még Damaszkusz legismeretlenebb folyói is jobbak, mint Izrael összes vize, a Jordán és annak nyomorúságos mellékfolyói.

Jézus viszont nem szégyell alámerülni ebbe a folyóba: beleveti magát a mi törékeny, szegényes emberségünk mélységébe, és odaviszi gyermeki életének minden szépségét, olyannyira, hogy ez a kettő egymástól elválaszthatatlan és elszakíthatatlan lesz. Emberségünk Isten életének helyévé válik.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk ezt: Jézus azáltal, hogy belemerül a mi emberségünkbe, átalakítja azt, teljessé teszi, végső célja felé fordítja.

Van egy zsoltár, a 114. zsoltár, amely jól kifejezi ezt a változást, ezt az átalakulást: ez a zsoltár a kivonulást, az Egyiptomból való szabadulást idézi fel, amelyet szimbolikus költői képekkel ír le.

Az egyik ilyen kép éppen a Jordán folyóra vonatkozik, amely, ahogy az Úr átvonul, visszafordul, megváltoztatja irányát: „Mi lelt téged, tenger, hogy elfutottál, és téged, Jordán, hogy visszafordultál?” (Zsolt 114,5). Így van ez: amikor az Úr belemerül a Jordánba, a Jordán irányt változtat; többé már nem a halál felé folyik, hanem visszatér forrása felé, ahhoz, Aki életet ad neki.

Ugyanez érvényes ránk is: amikor az Úr belemerül életünkbe, többé már nem a halál felé tartunk, történetünk többé már nem a semmibe vezető történet. Ellenkezőleg, a Kezdet felé haladunk, és fokozatosan egyre inkább élővé, Isten életének részeseivé válunk.

Nem kell mást tennünk, mint minden nap követni ezt a mozgást, részt venni ebben a haladásban, visszatérni a forráshoz, ahhoz, ami igazán élővé tesz bennünket.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)