Urunk bemutatása (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 2,22–40)
Térjünk ki rögtön annak az evangéliumi szakasznak (Lk 2,22–40) az első furcsaságára, első sajátosságára, amelyet Jézus templomi bemutatásának vasárnapján olvasunk a liturgiában.
A korabeli Jeruzsálem legszentebb helyén vagyunk, ahol Jézust bemutatják, hogy teljesítsék a törvényt.
Az evangélista hangsúlyozza Mária és József engedelmességét az előírásoknak, amelyek az elsőszülött születésére vonatkoznak, akit egy áldozati állat felajánlásával kellett megváltani.
Várnánk tehát az áldozat leírását, várnánk a beszámolót arról, amiért idejöttek. Ám az a különös, hogy az evangélista teljesen figyelmen kívül hagyja a rituálé elbeszélését. Nem jelennek meg papok, nincs áldozat. Még a Törvény szakaszainak felolvasása sincs, nincs semmi, amit várnánk. Valamiképpen még a templom is eltűnik.
Ez a valójában minden korabeli család számára köznapi és természetes esemény tágabb értelmet nyer két olyan személy jelenlétének köszönhetően, akik találkoznak Jézussal és szüleivel.
Azt mondtuk, hogy ebben a szakaszban nem jelennek meg papok. Helyettük azonban két prófétával találkozunk.
Annára vonatkozóan maga az evangélista használja a „prófétanő” kifejezést: „Volt egy Anna nevű prófétaasszony is, Fánuel leánya, Áser törzséből” (Lk 2,36). Simeonra Lukács nem használja ezt a kifejezést, de leírása nem hagy kétséget: „a Szentlélek volt rajta” (Lk 2,26), és meghirdette neki, hogy látni fogja a Messiást (Lk 2,26). Aznap a Lélektől indítva a templomba megy (Lk 2,28), és felismeri abban a gyermekben a megváltást, amelyre várt (Lk 2,29–32). Simeon egyébként nem csupán felismeri ebben a gyermekben a Messiást, hanem küldetését is leírja, egy sor olyan képet használva, amelyek a Szolga küldetésére utalnak.
Ez a gyermek valóban világosság, amely kinyilatkoztatja Istent a nemzeteknek és népének dicsőségét. Az a küldetés, amelyre ez a gyermek hivatott, a szövetség régi népének szóló kinyilatkoztatással kezdődik, hogy azután minden népre kiterjedjen.
Hogy ez hogyan fog történni, azt Simeon kicsit később mondja el, ezúttal drámaibb képeket és kifejezéseket használva: bukás és feltámadás, az ellentmondás jele (Lk 2,34), hogy végül eljusson ahhoz a kardhoz, amely majd Mária lelkét szúrja át: „Íme, ő sokak romlására és feltámadására lesz Izraelben; ellentmondás jele lesz – és a te lelkedet tőr járja át –, hogy feltáruljanak sok szív gondolatai.” (Lk 2,34–35).
Az ok, amiért az evangélista nem tér ki a templomi rítusra, az áldozatokra és a különböző rituálékra, itt van: a húsvét fénye világítja meg ezt a találkozást, amely a jeruzsálemi templomban történik. Ennek a gyermeknek az lesz a küldetése, hogy ő maga legyen az az áldozat, amelyet Lukács nem ír le. Ő maga lesz a pap, aki saját életét ajánlja fel az Atyának a szeretet és a tökéletes engedelmesség ajándékaként.
Az üdvösségnek ez az ajándéka mindenkinek szól. Ám senki számára sem lesz fájdalommentes. Jézus küldetése ellentmondás jele lesz, vagyis egy nagy megtisztulás ideje. Belépése a történelembe „leleplezi” (Lk 2,35) sok szív gondolatait.
Az evangéliumok beszámolójából világosan kiderül, hogy nem lehet úgy találkozni Jézussal, hogy valaki ugyanaz maradjon, mint előtte: a vele való találkozás mélyreható változást kelt, egy újjászületést. Nos, az, hogy valaki elfogadja vagy visszautasítja ezt az új kezdetet, feltárja szíve gondolatait, megmutatja, hogy milyen ember, kivé akar válni, mit van a szívében.
Az elutasítás halálhoz vezet, egy remény és várakozás nélküli életet jelez.
Az elfogadás egy feltámadt élet üdvösségére vezet, mint Simeon és Anna élete, akik nem úgy töltötték életük idejét, hogy megálltak saját gondolataiknál, hanem hagyták, hogy a hit gondolkodása formálja szívüket és lelküket, a Szentírásból táplálkozva engedték, hogy a Lélek vezesse őket, így váltak az Úr alázatos és állhatatos prófétáivá.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
