Advent második vasárnapja (C év) – Szeplőtelen fogantatás ünnepe

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Lk 1,26–38)

Lukács evangélista az angyali üdvözlet epizódját néhány olyan részlettel foglalja keretbe, amelyek a pontos megértés nyitját jelentik, és az egész jelenetet megvilágítják.

Az első részlet, amelynél elidőzünk, az Erzsébet várandósságára és mindarra való utalásból fakad, amit közvetlenül a Máriának szóló üzenet előtt beszélt el az evangélista.

Valóban, szakaszunk egy időmeghatározással veszi kezdetét: a hatodik hónapban vagyunk (Lk 1,26), ez pedig éppen Keresztelő János fogantatásának hatodik hónapja. Majd Gábriel angyal és Mária beszélgetése Erzsébet és várandóssága kifejezett említésével zárul (Lk 1,36–37); és éppen ezeket a szavakat követően egyezik bele Mária az Úr ajánlatába, így az angyal eltávozhat tőle (Lk 1,38).

Tehát az angyali üdvözlet epizódját Erzsébet várandósságának csodás eseménye nyitja és zárja, ami fontosnak bizonyul Mára válasza tekintetében.

Miért? Mit akar ez mondani?

Ami Erzsébettel történt, az valami alapvető dolgot tár fel Istenről és az ő Istennel való kapcsolatáról. Azt mondja, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37).

A megváltott nép gyakori tapasztalata, hogy valami lehetetlennel szembesülnek: lehetetlen, hogy Isten megszabadítson, hogy megnyissa a tengert; lehetetlen, hogy Isten megbocsásson; lehetetlen, hogy Isten visszatérjen. Lehetetlen, hogy Isten tápláljon a pusztában; lehetetlen, hogy Isten továbbra is szeressen minket.

Isten és az ember kapcsolatának története sok lehetetlenből áll, reménytelen helyzetek litániája, amelyek azonban egy bizonyos ponton ismét lehetségessé válnak.

Egészen odáig, hogy minden alkalommal felfedezzük, hogy ami az ember útját Isten felé „lehetetlenné” teszi, az nem az Ő távolsága, hanem inkább a mi félelmünk, amint azt múlt vasárnap láttuk: egy olyan félelem, amely blokkolja az életet, a félelem, hogy többé már nem lehet Isten ajándékát elfogadni, hogy többé már nem lehet valami újat kezdeni.

Az a nagy félelem lakozik bennünk, hogy életünk meddő, akárcsak Erzsébeté.

Ezt Gábriel angyal is egyértelműen kimondja: „Mindenki magtalannak hívta Erzsébetet”: az ember magától csak saját meddőségét tudja észrevenni, de Erzsébet várandóssága ennek az ellenkezőjét mondja, azt, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen.

Ez az az üzenet, ami a szakasz elejétől a végéig megjelenik, ez az oka annak, hogy Máriában nincs többé félelem (Lk 1,30).

A második részlet az Isten által küldött hírnököt, vagyis Gábriel angyalt érinti. Dániel könyvében és a bibliai hagyományban ennek az angyalnak a jelenléte mindig a végső időkhöz kapcsolódik, az idők végéhez.

Ebben az esetben is így van ez: egy időszak véget ér, és egy másik kezdődik. Betelik a készülődés és várakozás ideje, és kezdetét veszi a beteljesedés ideje, megnyílik a teljesség korszaka.

Végül egy helyen állunk meg, ahol a jelenet kibontakozik: Názáretben (Lk 1,26).

Názáret egy ismeretlen, marginális kis hely, ahonnan aligha lehet bármi jót várni (vö. Jn 1,46). Mégis, éppen ott veszi kezdetét a végső idő, ott történik az, ami az embernek lehetetlen.

Isten egy jelentéktelen helyet választ, mert ez az Ő stílusa, ez az ő Uralmának stílusa: nem hatalommal érezik, nem hívja fel magára a figyelmet, hanem leereszkedik egy ismeretlen faluból származó fiatal nő közönséges hétköznapjaiba.

Mária mindebben egy kérdéssel lép a színre: hogyan (Lk 1,34)?

Hogyan történhet az, hogy a lehetetlen lehetségessé válik, és hogy az Isten és az ember közötti kapcsolat történetében új szakasz kezdődik?

Mindez egyszerűen azért lehetséges, mert az Úr vele van (Lk 1,29), mert az Úr mindig talál új módot annak a szövetségnek a megvalósítására, amelyet öröktől fogva létre akart hozni teremtményeivel.

Még akkor is, amikor ők megpróbálták ellehetetleníteni ezt a kapcsolatot, Ő újrakezdte, mindig új módon, mindig a legelejétől.

Mindig egy dologra törekedett: az emberrel való együttműködésre, a teremtményekkel való összhangra.

Mert az üdvösség az ember számára egyedül lehetetlen, de még Isten sem tudja megvalósítani azt a mi együttműködésünk, vagyis a mi hitünk nélkül, anélkül, hogy valaki teret adna testében és a szívében annak, hogy befogadja Isten jelenlétét, aki szállást vesz az emberi történelemben.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)