Nagyböjt 1. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 4,1–13)
Lukács evangélista Jézus pusztai megkísértésének epizódját közvetlenül a családfa szakasza (Lk 3,23–38) után helyezi. Mátétól eltérően a Jézus születését megelőző nemzedékek elbeszélése nemcsak Ábrahámig, hanem egészen az első emberig, Ádámig megy vissza.
A 3. fejezet tehát így ér véget: „…fia Ádámnak, fia Istennek” (Lk 3,38).
Rögtön ezután kezdődik a kísértések elbeszélése (Lk 4,1–13), és az evangélium olvasója számára a kapcsolat nyilvánvaló és közvetlen: Ádám, Isten fia nemcsak az első ember, hanem az első megkísértett ember. A kígyó neki sugall attól eltérő szót, mint amivel a Teremtő fordult hozzá. Ádám pedig feleségével, Évával együtt hallgatott rá. Az embernek kezdettől fogva szembe kell néznie a kísértéssel és a bűnnel, szembe kell néznie a szabadsággal, hogy a jót és az életet választja, vagy sem.
A kísértés tehát annak konkrét lehetősége, hogy az ember nem Isten eredeti terve szerint éli meg emberségét, hanem saját akarata szerint, a Teremtő által kijelölt és az ember szívébe beírt úttól eltérő utat követve.
Isten az, aki meghagyja az embernek ezt a szabadságot: nem kényszeríti engedelmességre, hanem mindig két út elé állítja, hogy az ember tudatosan válassza, hogy szereti az Urat. A Teremtés könyve 3. fejezete elmondja, hogy a másik út nem az életre, hanem a halálra vezet, így figyelmezteti minden idők emberét, hogy vizsgálja meg, az élet útját követi-e vagy sem.
Jézus nem zárkózik el ettől a drámától, amely minden idők minden emberét összeköti egymással: őt is eléri az a sugallat, amely más utakat javasol, az Atyaisten útjaitól eltérőeket.
„A Lélek a pusztába vezette” (Lk 4,1), megtapasztalja saját korlátait és hiányait, és pontosan ott jelenik meg a kísértés: „negyven napon át kísértette őt az ördög. Azokban a napokban nem evett semmit, ám azok elteltével megéhezett” (Lk 4,2).
Hogyan? Mi áll az ember és embersége teljes megvalósításának lehetősége közé?
Nem annyira a kísértéseknél, mint inkább Jézus Sátánnak adott válaszainál időzünk, mert Jézus nem tesz mást, mint visszahelyezi az embert az Isten eredeti tervében neki szánt helyre, így javítva ki azt a hamis képet, amelyet az ördög próbál sugallni.
Elsősorban az ember az, aki hallgat Isten szavára és abból él: „Jézus ezt felelte neki: »Írva van: Nem csak kenyérrel él az ember«” (Lk 4,4).
A bizonyítékok arról vallanak, hogy az embernek az élethez szüksége van táplálékra, kenyérre. Ám ez a szükséglet nem elég ahhoz, hogy megmondjuk, ki az ember, akiben egy mélyebb éhség lakozik. A kenyér utáni éhség éppen ennek a mélyebb éhségnek a jele, arra utal: ha megállunk az első éhségnél, akkor életünk nem jut el a maga teljességére.
A kísértés azt sugallja, hogy ez a két szükséglet egymásnak ellentmondó, és hogy az Atya nem fog elegendő kenyeret adni: nekünk magunknak kell majd megszereznünk.
Jézus ezzel szemben bizalommal van, és engedi, hogy az táplálja őt, Aki szívén viseli életünket.
Másodszor, az ember csak akkor válik saját életének királyává és urává, ha senki más előtt nem borul le, csak az Isten előtt, aki teremtette őt. Ha azt hiszi, hogy dicsőséget és becsületet szerez magának azzal, ha leborul az éppen aktuális hatalom előtt, akkor valójában annak rabszolgájává válik, és elveszíti önmagát: „»Ha imádattal leborulsz előttem, minden a tiéd lesz«. Jézus ezt válaszolta neki: »Írva van: ʽUradat, Istenedet imádd, csak neki szolgálj!ʼ«” (Lk 4,7–8).
A kísértés azt sugallja, hogy a hatalom fontosabb, mint a szabadság. Jézus ezzel szemben senkivel nem cseréli el Isten dicsőségét, csak a szabad és élő emberrel.
Végül az ember nem lesz önmaga, ha úgy viselkedik, mint Isten, ha szembeszáll határaival, ha túllép lehetőségein.
Nem lesz jobbá, ha kivételes dolgokat tesz, és nem jut semmire, ha mások tekintetét, csodálatát és elismerését keresi. Nem így találja meg Istent, hanem elsősorban az alázatos, mindennapi engedelmességben egy olyan törvénynek, amely megvédi az embert önmagától, amely képessé teszi őt igazi kapcsolatokra, arra, hogy a maga helyén legyen a világban.
A kísértés azt sugallja, hogy ha Isten jó, akkor mindenáron megvédi az embert: „»Ha Isten Fia vagy, vesd le innen magadat […]« Jézus ezt felelte neki: »Megmondatott: ʽNe kísértsd Uradat, Istenedet!ʼ«” (Lk 4,9–12).
Jézus ezzel szemben megvédi Istent minden hamis képtől, amit az ember alkothat róla; és mivel szereti az Atyát, megbízik benne anélkül, hogy bizonyítékokat kérne tőle jóságáról; és hagyja őt szabadon szeretni, ahogy Isten tud szeretni, mert semmi más, egyedül ez a szeretet teszi naggyá az embert.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
