Krisztus Király vasárnapja (B év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Jn 18,33–37)

A Kivonulás könyvében jelen van egy olyan kérdés, amely a bibliai Izraelt végigkíséri a kinyilatkoztatás egész történetében: ki az igazi király? Az, aki táplál engem, de elnyom és elveszi a szabadságomat, mint a fáraó Egyiptomban, vagy az, aki felszabadít és megment, mint az Úristen?

Végső soron mindnyájan arra vagyunk hivatottak, hogy feltegyük magunknak a kérdést, hogy melyik a mi életünk királya, melyik királyra vágyunk.

Bár a különböző liturgikus ünnepek középpontjában éppen a fáraótól való szabadulás áll, a bibliai Izrael a történelem során mégis gyakran megfeledkezik Egyiptomból való szabadulásáról: elfelejti, hogy egyedül Isten a királya, hogy az egyetlen szabadító Isten. És ezért akar majd saját, minden más népéhez hasonló királyt.

Vagyis nem tudja elkerülni, hogy abba a kísértésbe essen, hogy vezetőként egy erős és hatalmas embert, egy bátor embert válasszon, aki gazdagságát és biztonságát garantálni tudja, aki táplálja, mint egykor a fáraó.

A történelem azonban megmutatja, hogy ez a kísértés gyakran illúziónak bizonyul: néhány ritka kivételtől eltekintve ezek a királyok képtelenek lesznek azt nyújtani a népnek, amit az elvár tőlük. Sőt, a történelem inkább az ellenkezőjét mutatja: a királyok, akik arra hivatottak, hogy úgy gondoskodjanak a népről, mint a pásztorok a nyájukról, amint hatalomra jutnak, nem ritkán olyanokká válnak, mint a zsoldosok, akik saját érdekeikkel törődnek, képtelenek békét és a biztonságot garantálni, képtelenek a szegényekkel és a rászorulókkal törődni, képtelenek megoldani a népük körében tapasztalható számos igazságtalanságot.

Ezért vártak egy másik királyra: vajon eljön-e valaha is az az idő, amikor egy király valóban törődik a népével?

János evangéliuma is felteszi ezt a kérdést, és a ma olvasott szakasz (Jn 18,33–37) ugyanezt a kérdést Pilátus ajkára adja: „Te vagy a zsidók királya?” (Jn 18,33).

A szövegkörnyezet az az eljárás, amely Jézus halálra ítéléséhez vezet.

Pilátusnak egyetlen modellje van a királyságról, csak a római császár erős és hatalmas uralmát ismeri. Nem tudja, hogy létezhet ettől eltérő uralom is.

És most előtte áll egy ember, aki királynak kiáltja ki magát, de mindennek tűnik, csak királynak nem.

A királyok ölnek és bitorolnak, Jézus hagyja magát elfogni és keresztre feszíteni.

A királyok pazar köntöst viselnek, Jézust megfosztják ruháitól.

A királyok ítélkeznek, Jézust elítélik.

Egy király, aki nem ölti magára a hatalom, a gazdagság, az uralom jelképeit.

Ám Jézus gonosztevőnek sem tűnik, sem pedig forradalmárnak, olyasvalakinek, akitől félni kellene.

Ki tehát ez az ember, akit éppen azért adtak át, hogy keresztre feszítsék, mert királlyá tette magát (Jn 18,35)?

Úgy tűnik, Jézust nem nagyon érdekli az uralom témája, és Pilátusnak egy viszontkérdéssel válaszol, ami rávilágít arra, hogy a vád, hogy királlyá tette magát, nem Pilátustól, hanem inkább a papoktól és a nép vezetőitől származik: „Magadtól mondod ezt, vagy mások beszéltek rólam?” (Jn 18,34). Pilátusnak is fel kell tehát tennie azt az alapvető kérdést, hogy ki az élet ura.

Jézust inkább az igazság kérdése érdekli, vagyis saját küldetésének értelme: miért jött a világra? („Te mondod: én király vagyok. Ezért születtem, és ezért jöttem a világba: hogy tanúságot tegyek az igazságról” – Jn 18,37).

Nem azért, hogy földi királyságot alapítson: az ő országa nem e világi és nem e világból való (Jn 18,36): ha az lenne, akkor annak logikáját, céljait, eszközeit támogatná: „ha az én országom e világból való lenne, szolgáim azért harcolnának, hogy engem ne adjanak át” (Jn 18,36).

Isten Országa viszont más, és az egyik legjelentősebb különbség az, hogy nem azonosítható egyetlen néppel, és nincsenek határai, amelyeket meg kellene védeni, vagy ki kellene terjeszteni. Ezért mondhatja Jézus, hogy mindenki ehhez az országhoz tartozik, aki igazságban él, vagyis aki a gyermekek életét éli, azokét, akik bíznak az Atyában és tőle várják az életet: „Aki az igazságból való, hallgat szavamra” (Jn 18,37).

Jézus azért jött, hogy ezt az igazságot hirdesse, és mindenki, aki hallgat rá és hitelt ad neki, az ehhez az Országhoz tartozik.

Egy olyan Királysághoz, amely tehát senkit sem rekeszt ki: bárki tartozhat hozzá, feltéve, hogy képes önmagában elevenen tartani a kérdést, hogy melyik királyt követi, és melyik igazságot választja.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)