Évközi 29. vasárnap (B év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mk 10,35–45)

Jézus Jeruzsálembe tart tanítványaival, akik azonban félnek, mert sejtik, mi történhet Jézussal és velük a Szent Városban. Jézus ugyanis nagyon pontosan elmondja nekik, hogy mi vár rá: dicsősége, amely akkor fog megnyilvánulni, amikor keresztre emeltetik. Jézus harmadszor jövendöli meg szenvedését, halálát és feltámadását, a pillanatot, amikor egészen átadja magát az Atya iránti engedelmességnek, odaadja önmagát.

Ebben a drámai kontextusban Márk evangélista elbeszéli, hogy a két testvér, Jakab és János egy szokatlanul hangzó kérdéssel fordulnak hozzá. Egy olyan kérdéssel, amelyben a szerepek felcserélődnek. Arra kérik Jézust, hogy engedelmeskedjen az ő akaratuknak: „azt akarjuk, hogy tedd meg nekünk, amit kérünk tőled” (Mk 10,35). Kérésük az, hogy kiváltságos pozíciókat foglaljanak el, amelyek által a többiekkel szemben megkülönböztetett tiszteletben részesülnek. Valóban, nemcsak azt kérik, hogy Jézussal együtt legyenek a dicsőségben, hanem azt is, hogy különleges helyzetben legyenek, jobbján és balján a legjobb helyeket foglalják el: „add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben” (Mk 10,37).

A két tanítvány érzi, hogy Jézus hamarosan bevonul Jeruzsálembe, és ott végre kinyilvánul dicsősége, és nagyon szeretnék biztosítani, hogy részesedjenek ebből a hírnévből és hatalomból. A tanítványok emberi hatalomra gondolnak, amelyből részesülni szeretnének, miközben Jézus a keresztről beszél. Jézus válasza arra szolgál, hogy feltárja, a hivatás, amelyre meghívásban részesültünk, nagyobb, mint bármilyen emberi kitüntetés, amelyet az életben kaphatunk.
Jézus ezért tehát azt válaszolja nekik, hogy nem tudják, mit kérnek: „Nem tudjátok, mit kértek” (Mk 10,38). Ám nem azért, mert tévednek, amikor az életből és dicsőségből a legtöbbet kérik, hanem csak azért, mert becsapják magukat abban, hogy mi is ez a dicsőség valójában.

Jézus válasza három szakaszból áll.

Az első az, amelyben a lényegre irányítja a figyelmet, arra, hogy miben áll az igazi dicsőség: „Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” (Mk 10,38). A kehely és a keresztség Jézus szenvedésének és halálának metaforái. Az igazi dicsőség tehát egy odaajándékozott élet teljessége, amely kiárad a testvérekre, hogy mindenki élhessen. Nem helyek elfoglalásáról van szó, hanem arról, hogy helyet adunk, az élet ajándékozásáról.
Minden emberben megvan a képesség a szeretetre, és az élet nagylelkűen gondoskodik arról, hogy lehetőséget biztosítson rá: Jeruzsálemben az élet Jézusnak a kelyhet kínálja, hogy kiigya, és a keresztséget, amelyben meg kell keresztelkednie. Olyan eseményeket kínál, amelyekben Jézus a dicsőséget választhatja, vagyis azt, hogy mindig, még az igazságtalan emberi szenvedés közepette is, továbbra is szeret.

Ez a választás, a beleegyezés az ajándékozás és a szeretet logikájába, ez az, ami az életet építi, ami személyiséggé válásunk beteljesülését adja: ha visszautasítjuk, akkor valami befejezetlen marad belőlünk, kívül marad a dicsőségen.

A tanítványok, szinte mintha önmagukat akarnák igazolni, azt mondják, hogy képesek így élni, képesek ezt a kelyhet kiinni, ebben a keresztségben megkeresztelkedni: „Ők azt felelték neki: »Képesek vagyunk rá.«” (Mk 10,39).

És itt van a második szakasz.

Ha igaz, hogy a tanítványok azt kérik, hogy hatalmi helyzetbe kerüljenek, Jézus mindenekelőtt azzal válaszol nekik, hogy kilép az uralom és hatalom helyzetéből: nem az ő dolga megadni, hogy ki uralkodjék, ki legyen az ő jobbján és balján: „Nem az én dolgom azt megadni” (Mk 10,40). Ezt csak az Atya teheti meg.

Jézus dicsősége nem emberi hatalommal, hanem gyermeki engedelmességgel azonos.

Ha pedig gyermekek vagyunk, akkor mindannyian dicsőségben leszünk, mindannyian az ő jobbján és balján leszünk, de azzal a feltétellel, hogy nem követeljük azt, és főleg nem zárunk ki másokat úgy, ahogyan Jakab és János próbálták.

Hogy mennyire elterjedt volt a tanítványok között az uralom és a hatalom logikája, azt szöveg folytatásából látjuk: ugyanis látva, hogy mi történik, a többi tanítvány felháborodik Jakab és János miatt – „A másik tíz, miután meghallotta, haragudni kezdett” (Mk 10,41) –, mint akik kirekesztve érzik magukat, mint akik megsértődnek, amikor elveszik tőlük, ami jár nekik.
A válasz harmadik része tehát már nem a két testvérnek szól, hanem mindenkinek, mintha azt mondaná, hogy mindannyian egyformán betegei vagyunk a dicsőségvágynak, amely megfoszt minket a testvéri élet örömétől.

A kulcsszó, amelyet Jézus az igazi dicsőség új szemléletéhez kínál, a szolgálat szó: „Aki közöttetek nagy akar lenni, az legyen a szolgátok” (Mk 10,43). Nem erkölcsi erényként, nem aszketikus erőfeszítésként megélt szolgálat, hanem amelyet Benne, a Fiúban, az Úrban szemlélhetünk: „Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).

Ez a szakasz fontos módszertani jelzés, mert arról szól, hogy milyen a keresztény stílus a világ, a politika történésein, az emberi hatalom, a gőg mindenféle formájának megnyilvánulásán belül. Nem lehet részünk Jézusban a kereszt nélkül. A keresztben nem csak bűneink megbocsátásában részesülünk Istentől Jézus halála által (bár természetesen ez is központi jelentőségű). A kereszt Isten módszere arra, hogy megdöntsön minden emberi hatalmat, amely azzal áltatja magát, hogy a hatalom logikájával rendbe teszi a világot. Legfeljebb a hatalom egyik formáját tudják egy másikra cserélni. Csak a kereszt logikája képes megkérdőjelezni a gőgöt és az emberi dicsőséget.

+ Pierbattista