Évközi 8. vasárnap (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 6,39–42)
Lukács evangélista a „síksági beszédbe” illeszti Jézusnak a vakon vezetésről szóló szavait (Lk 6,39–42), amelyeket Máté más szakaszban helyez el evangéliumában, nem a lukácsival párhuzamos hegyi beszédben.
Megpróbáljuk áttekinteni Jézus beszédét.
Az elejére helyezte a boldogmondásokat (Lk 6,20–25), vagyis egy új világ meghirdetését, ahol többé nincs, aki uralkodik és aki alávetett, aki parancsol és aki elvisel; nincsenek többé elsők és utolsók. Egy olyan világ meghirdetése, ahol eltűnnek a hagyományos kategóriák, amelyek a világot két részre akarják osztani, eltűnik egy olyan világ, ahol valaki nagynak, valaki pedig kicsinek számít.
A beszéd a továbbiakban a személyközi kapcsolatok új módját hirdeti, ami csakis a kölcsönös szeretet, a megbocsátás, az irgalom lehet: „Szeressétek ellenségeiteket… Legyetek irgalmasok… ne ítélkezzetek…” (Lk 6,27–38). Valóban, csak a szeretet képes megszüntetni a kategóriákat, mindenkit egy szintre helyezni: minden egyes ember egyaránt méltó a szeretetre és megbecsülésre.
A mai szakasz ebben az irányban folytatódik, és egy konkrét példát ad arra, amit Jézus eddig mondott.
Ugyanis az egyik módja annak, hogy önmagunkat mások fölé helyezzük, hogy megerősítjük azokat a kategóriákat, amelyek a személyeket két elkülönülő világra osztják, a világot igazakra és bűnösökre, korrekt és vétkes személyekre tagolják.
Jézus mond egy példabeszédet („Mondott nekik egy példabeszédet is: »Vajon egy vak vezethet-e egy másik vakot? Nem esnek-e mindketten árokba?«” – Lk 6,39), amelyben egy vakot látunk, aki felajánlja, hogy vezet egy másik vakot. Két személyről van szó, akiket ugyanaz a probléma köt össze: vakok.
Az egyikük azonban nem ismeri fel a problémáját, és távolságot vesz a másiktól, megkülönböztetést tesz kettejük között: valamiképpen a másik fölé helyezi magát és úgy dönt, hogy vezetőként, kísérőként viselkedik, miközben ő maga szorulna rá, hogy vezessék.
Így van ez azokkal is, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy másokat kijavítsanak, hogy rámutassanak mások hibáira: annak az oldalára állnak, aki nem hibázik, és kettéosztja a világot. A másik fölé helyezi magát.
Hogy mindannyian világosság lehessünk bajban lévő testvérünk számára, annak egyetlen feltétele van. A feltétel az, hogy együttérzőnek bizonyuljunk a korlátozottságban, egyformán üdvösségre szorulónak tartsuk magunkat.
Ez pedig azért van így, mert igazából csak az tudja igazán szeretni a másikat elbizakodottság és önteltség nélkül, aki előbb megtapasztalta az Atya irgalmát. Csak aki előbb elszenvedte saját bűne fájdalmát, az fog törődni azzal és abban lesz gyöngédség arra, hogy ne ítélkezzen, ne zárja be testvéreit a vétkesek és a vesztesek kategóriájába.
Egy új világ, ahol túllépünk a megkülönböztetéseken és a korlátokon, és testvérekként élünk, új tekintetet és új szavakat követel.
Pontosan ezt mondja Jézus a mai szakasz végén: a szavak belülről, a szívből áradnak, és azt a belső világot fejezik ki, amelyet magunkban táplálunk. „Hogyan mondhatod testvérednek: »Testvér, hadd vegyem ki szemedből a szálkát!« […] Vedd ki előbb a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből.” (Lk 6,42)
Egy jó szív nem olyan szív, amely nem téved, hanem éppen ellenkezőleg, olyan szív, amely elfogadja, hogy szüntelenül megváltott legyen, amely mindig újrakezdi a boldogságok világának építését, ahol az ember igyekszik nem beleesni abba a kísértésébe, hogy másnak és jobbnak érezze magát.
Végül a mai jó hír e tekintetben a 40. versben van, ahol Jézus azt mondja, hogy „mindenki”, aki jól felkészült, vezető és világosság lehet mások számára: „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél; de mindenki, aki jól felkészült, olyan lesz, mint a mestere”.
Már a „mindenki” is egy olyan szó, amely kilép a kategóriákból, a különbségtételekből és a megkülönböztetésekből: annak a lehetősége, hogy világosság legyen, mindenkinek megadatott. Csupán „jól felkészültnek” kell lenni, ami nem azt jelenti, hogy olyan személynek kell lenni, aki megtanult valamit, mint ahogyan az ember megtanul egy leckét az iskolában. Jól felkészült az, aki vállalja, hogy tanítvány marad (Lk 6,40): csak így, megmaradva tanítványnak válik valaki mesterré.
Aki tanítvány marad, olyan, mint egy ember, aki amikor házát építette, nagyon mélyre, a szikláig ásott (Lk 6,48).
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
