Évközi 7. vasárnap (C év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Lk 6,27–38)

Ha egyetlen mondatban szeretnénk összefoglalni a mai evangéliumot (Lk 6,27–38), akkor ezt mondhatnánk: boldogok, akik az életet veszteséges könyveléssel zárják.

A múlt vasárnaphoz hasonlóan még mindig Lukács evangéliumának hatodik fejezetében vagyunk, ahol az evangélista a „síksági beszédet” közli, amely a boldogságok szakaszával kezdődik. A mai szakasz közvetlenül követi Jézus „boldogságokról” és „jajokról” szóló szavait, azok közvetlen folytatása, mint valami kiterjesztés, amely elmélyíti az üzenetet.

A leggyakrabban megjelenő kifejezés a szeretetre vonatkozik: „szeressétek ellenségeiteket” (27. és 35. versek), „ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek” (32. vers). Emellett egy egész sor olyan szó van, amelyek a szeretet változatait fejezik ki: áldani, felajánlani, vissza nem utasítani, adni, jót tenni, kölcsönadni, irgalmasnak lenni, nem ítélkezni, megbocsátani. Szeretni mindezt jelenti.

Mindezek közül azonban Jézus a mai szakaszban a szívnek egy olyan viszonyulását hangsúlyozza, ami a szeretet boldogságának alapján áll, ami az ingyenesség.

Valóban szeretni kell, de azokat is, akik nem viszonozzák ezt szeretetükkel: „szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket” (Lk 6,27).

Valóban áldani kell, de azokat is, akik átkoznak téged: „áldjátok azokat, akik átkoznak titeket” (Lk 6,28).

Valóban adni kell, de anélkül, hogy bármit is várnánk cserébe: „aki elveszi, ami a tiéd, ne kérd vissza” (Lk 6,30). Meg kell bocsátani azoknak is, akik rosszat tesznek veled, és valószínűleg továbbra is így fognak tenni.

És ez mindenre érvényes, az élet minden területére, a mindennapi kapcsolataink minden területére.

Nemcsak arról van tehát szó, hogy megtanuljunk szeretni, hanem hogy megtanuljuk elfogadni, hogy aki szeret, mindig veszít.

Nem lehet úgy szeretni, hogy azt reméljük, nyerünk valamit: ez illúzió. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy vannak veszteséges számláink, számlák, amelyek nem stimmelnek, kifizetetlen számlák.

A valóságban azt tapasztaljuk, hogy ez nagyon távol áll az életünktől.

Mindent megteszünk, hogy kiegyenlítsük számláinkat, hogy rendezzük azokat: önigazolás, követelés, fizetés, visszafizetés… ezek mind olyan magatartások, amelyeket azért alakítunk ki, hogy ne maradjunk adósok, ne tartozzanak nekünk, hogy senkinek ne legyen kiegyenlítetlen számlája nálunk. Szeretni is tudunk valakit, amíg az nem vesz el semmit az életünkből. Egyébként gyakran ott állunk meg.

És talán pont ott állunk meg, ahol valójában az igazi élet kezdődik.

De miért kell így szeretni? Mi értelme van ennek?

Az egyetlen válasz Jézusé.

Az ingyenes szeretet nem olyasvalami, ami sok fejtegetésen, érvelésen, gondolaton nyugszik.

Egyetlen oka van, és ez hitbeli ok.

A többi vers közé rejtve találjuk az igazi okot: az Atya ugyanezt teszi. Az ő számlái is veszteségesek: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót és adjatok kölcsön semmit vissza nem várva, így nagy lesz a jutalmatok, és a Magasságbeli gyermekei lesztek, mert ő jóságos a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz” (Lk 6,35).

Azt mondhatjuk tehát, hogy ha rendezetlen számláink vannak, megismerhetjük az Urat, aki velünk és értünk mindent elveszített. Az ő gyermekei leszünk. Mindazt, amit szeretetből elveszítünk, végül Isten megismerése és a róla szerzett tapasztalat nagy hiteleként kapjuk vissza. Ő lehetővé teszi, hogy az ő életét éljük, ami el nem múló élet.

A mi igazi nyereségünk az lesz, amit képesek leszünk elveszíteni, az az ingyenes szeretet, amit adni tudtunk: minél többet veszítünk, annál többet nyerünk.

Az élet számtalan alkalmat kínál számunkra, hogy veszítsünk, hogy szeressünk, hogy kilépjünk az emberi logika keretei közül, amely megáll az egyenlőség egyensúlyánál, ami végül az erőszak és halál logikájává válik.

A szeretet útja viszont mindig kreatív út, mely életet fakaszt.

Mert nem arról van szó, hogy passzívan elviseljük az igazságtalanságot, hanem arról, hogy óvjuk szívünkben azt a biztos reményt, hogy a jó erősebb a rossznál, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy mindennapi harcainkban továbbra is reménykedhessek abban, hogy az ajándékozás logikája olyan szép és vonzó, hogy előbb-utóbb kölcsönössé válik mindenki javára.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)