Évközi 33. vasárnap (B év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mk 3,24–32)

Márk evangélista nagyon sajátos módon közvetíti Jézus elbeszélését a végső időkről.

Az evangéliumának tizenharmadik fejezetében található eszkatologikus beszédben még az árnyéka sem jelenik meg egy lehetséges végső ítéletnek, amelynek a népek és az egyének alá lennének vetve.

A vég idejét nem úgy gondolja el, mint Isten ítéletének idejét, aki épp úgy, mint egy bíró, egy trónon ülne, hogy mérlegelje és értékelje hiányosságainkat és jótetteinket. Az életet nem az ítélettől való félelemben kell élni, és ami cselekvésre késztet bennünket, az nem lehet a hibázástól és ítélettől való félelem.

De akkor mi motiválhatja létünket, és a vég gondolata hogyan világíthatja meg napjainkat?

A mai liturgiában olvasott szakasz (Mk 13,24–32), amely éppen ebből az eszkatologikus beszédből való, elmond valamit a vég idejéről, amely mindenképpen bekövetkezik.

Az első hír pontosan ez: lesz vég.

Mindhárom szinoptikus evangéliumnak megvan az apokaliptikus történelemszemlélete, vagyis hirdetik, hogy semmi nem örökérvényű Isten köztünk való jelenlétét kivéve.

Jézus ezt néhány olyan képpel mondja, amelyek nagy felfordulásról beszélnek: a nap, a hold, a csillagok, vagyis az egész teremtés valamilyen módon felfordul: „a nap elsötétül, a hold nem világít többé, a csillagok lehullanak az égről, és az égben lévő hatalmak megrendülnek” (Mk 13,24–25).

Semmi sem örök, minden elmúlik (Mk 13,31): az ég, a föld, e világ embereinek élete, minden elmúlik. Nagy ajándék annak tudatában élni, hogy életünknek van határa: ha ezt nem tudnánk, mindig holnapra halasztanánk a döntést, hogy megtérjünk, és mivel mindig élhetnénk, végül soha nem élnénk.

Ebben az egész felfordulásban van viszont valami, ami nem múlik el. Jézus valóban azt mondja, hogy miközben minden elmúlik, az ő szava örökre megmarad: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mk 13,31).

A történelem bármelyik időszakában lehet hallani az Urat: nincs olyan korszak vagy tér, amelyben az ő Igéje ne visszhangozna. Ám nem csak erről van szó: az Úr szava mindig teremtő szó, amely kimondva valami újat teremt. Azt mondhatnánk tehát, hogy ennek a korlátozott és véges időnek a mélyébe el van vetve Isten Igéje, amely képes mindig és mindenütt új életet teremteni.

Éppen ez a mi időnk, mindazzal a drámai felfordulással, amelyet látunk, és amely gyakran zavarba hoz minket, ha megnyílunk a meghallgatásra, az új élet méhévé válik.

A mai evangélium azt mondja, hogy az új élet, az örökélet egy találkozás, olyan találkozás, amely felé tartunk, olyan találkozás, amely azért lehetséges, mert az Úr eljön (Mk 13,26).

A „jön” jelentőségteljes ige: az Úr pontosan az, Aki jön, Aki mindig érkezik, Aki soha nem szűnik meg eljönni életünkbe. Közöttünk verte fel sátrát, és továbbra is hűséges marad ehhez az emberiséghez, mindig eljön, soha nem hagy el minket, soha nem hagy magunkra.

A Vele való végső találkozás pedig, mint mondtuk, nem ítélet formájában fog megvalósulni: nem elkövetett tetteinkről kell számot adnunk, hanem inkább azt kell megnéznünk, hogy fel tudjuk-e ismerni az Urat, aki eljön.

De csak akkor fogjuk felismerni Őt a végén, ha megtanultuk felismerni Őt, amikor eljön az élet idején, a múló időben. Ebben az időben az Úr nem dicsőségben jön el, hanem az Egyház szentségeiben, a szegényekben és a szenvedőkben, azokban jön el, akik fájdalmukat kiáltják, és azokban, akik irgalmat keresnek, mint Bartímeus a jerikói út mentén.

Aki meghall, aki megáll az alázatosan érkező Úr előtt, az akkor is fel tudja majd ismerni őt, amikor az ég felhőjén jön el nagy hatalommal és dicsőséggel (Mk 13,27).

És nem kell majd félnie ettől a találkozástól: a keresztények, mint mindenki más, megtapasztalják a fájdalmat és a szenvedést, részesei a történelem drámáinak, de tudják, hogy mindennek vége lesz. És miközben várják a fájdalom végét, várják a történelem végét is, azt, Aki már most is eljön, és soha nem szűnik meg eljönni.

+ Pierbattista