Évközi 31. vasárnap (B év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mk 12,28b–34)

Múlt vasárnap láttuk, hogy szeretni valakit Jézus számára azt jelenti, hogy megáll előtte és érte: Jézus Jerikóban van, úton Jeruzsálembe, hogy odaadja életét.

De Jézus számára ezen az úton életet adni azt jelenti, hogy megáll és szívén viseli annak az embernek, Bartímeusnak a fájdalmát, aki kiáltozik és hozzá fordul, hogy visszanyerje a látását. Jézus megáll, találkozik vele, meggyógyítja őt.

Szeretni tehát azt is jelenti, hogy megállunk és meghallgatunk, szívünkön viselünk.

A mai szakaszban azt látjuk, hogy Jézus megérkezett Jeruzsálembe. Ez az a város, ahová az emberek felmennek, ahol az istenszeretet konkrét és látható kifejezést nyer: hódolnak és áldozatot mutatnak be az egyetlen Istennek és Úrnak.

A szakasz ráadásul éppen a Templomban játszódik, azon a helyen, ahol Isten lakik, és ahová az ember azért megy, hogy imádja őt.

Márk evangéliumának tizenkettedik fejezeténél vagyunk. Az előző fejezetben olvasható a leírása Jézus ünnepélyes bevonulásának a Szent Városba. A bevonulását követő napokban elmegy a Templomba, és párbeszédet folytat a vallási vezetőkkel, az írástudókkal, akik lényegében már elhatározták, hogy megölik őt. A párbeszédek, amelyeket Márk előad, nem javítanak a helyzetén. Jézus szabadon beszél, és ez bizonyára nem tünteti fel őt jó színben. Mégis, Jézus ismét megáll, nem menekül el a vele szemben ellenségesen viselkedőkkel való találkozás elől sem.

Márk evangélista ebbe az összefüggésbe helyezi azt a párbeszédet, amely Jézus és egy írástudó között zajlik, aki arról kérdezi őt, hogy melyik az első parancs: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” (Mk 12,28).

A válasz alapvetően egyszerű lenne: az első parancsolat az, hogy szeressük Istent.

Ám Jézus nem áll meg ennél az első válasznál, mintha azt mondaná, hogy ez a válasz önmagában nem teljes, és hozzáfűzi azt is, hogy mi a második: „A második pedig ez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezeknél nincs nagyobb parancs” (Mk 12,31).

Nem elég felmenni Jeruzsálembe, bemenni a Templomba és dicsőíteni Istent. A törvény teljessége nem csak ebben áll. A törvény teljessége bemegy Jerikóba is, és azt követeli, hogy megálljunk egy szegény ember fájdalma előtt, akinek semmije sincs, és semmit sem számít a sokaság szemében. Nem lehet felmenni Jeruzsálembe anélkül, hogy Jerikón keresztül ne mennénk.

Gyakran könnyű valamit választanunk, és valami mást kizárnunk, és megpróbálnunk leegyszerűsíteni az életet azáltal, hogy nem veszünk tudomásul valamit, ami bonyolulttá teszi az életet és a szeretetet.

Ha igaz, hogy minden ember útjának az a célja, hogy eljusson egy szeretetre képes szívhez, akkor ez azzal a kockázattal jár, hogy a területek és terek megosztottak maradnak: választhatom, hogy szeretem Istent, anélkül, hogy a legkevésbé is törődnék a körülöttem lévőkkel. Vagy éppen ellenkezőleg, szenvedélyesen szerethetem az embereket, miközben Istent távol tartom a szívemtől, mintha Istennek semmi köze nem lenne a szegények iránti figyelemhez. Mintha feltétlenül választanunk kellene.

Jézus ehelyett arra kér, hogy ne zárjuk ki sem az egyiket, sem a másikat, mert ez a két szeretet nem ellentétes, soha nem kelnek harcra egymással. Éppen ellenkezőleg, e két szeretet egyike sem elégséges önmagában, azon egyszerű oknál fogva, hogy Isten és az ember között egy mély kötelék, titokzatos egység van: nem lehet szeretni az egyiket anélkül, hogy a másikat ne szeretnénk. Isten nem akarja, hogy egyedül Őt szeressék.

Érdekes, hogy az írástudó nemcsak egyetért Jézussal, hanem hozzáteszi a saját magyarázatát is: így szeretni többet ér minden égő és egyéb áldozatnál. „Jól mondtad, Mester […] Istent teljes szívből, teljes értelemmel és teljes erővel szeretni, és szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat, többet ér minden égő és egyéb áldozatnál” (Mk 12,32–33).

Ha arra gondolunk, hogy ezek a szavak a Templomban hangzottak el, és hogy Izrael vallásossága nagyrészt az égő és egyéb áldozatok körül forgott, akkor látjuk, hogy ez az írástudó valóban nem áll messze Isten országától (Mk 12,34). Isten országa ugyanis éppen az ingyen kapott szeretetnek ez a megtapasztalása, amelyet egyszerűen meg kell osztani mindazokkal, akik Bartímeushoz hasonlóan az út szélén ülnek és irgalmat kérnek.

+ Pierbattista