Évközi 3. vasárnap (C év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Lc 1,1–4; 4,14–21)

A mai evangéliumi szakasz (Lk 1,1–4; 4,14–21) Lukács evangéliumának két különböző fejezetéből való. Az első versek az első fejezet részletei, és éppen az evangélium kezdetét közlik. A rákövetkező rész a negyedik fejezetből származik, és Jézus első nyilvános fellépéséről számol be, közvetlenül a pusztai megkísértések után.

Mindkét szakasz kezdet: az evangélium kezdete és Jézus küldetésének kezdete.

És mind a két szakaszban visszatér a beteljesedés szó.

Ez az a szó, amely mindkét perikopát keretezi: az evangélista azt mondja, hogy sokan beszámoltak a közöttük beteljesült eseményekről (Lk 1,1), Jézus pedig azt mondja, hogy beteljesedett az Írás, amelyet az imént hirdetett (Lk 4,21) a názáreti zsinagógában.

Az evangélista nem szorítkozik arra, hogy eseményekről beszéljen, amelyek megtörténtek, hanem hangsúlyozza és pontosítja, hogy azok beteljesedtek: így akarja elmondani, hogy nem egyszerűen csak történt valami, akár valami új vagy szép, hanem minden, ami történt, beteljesedés. Vagyis olyasvalami, ami elérte a maga teljességét, elérte célját.

Jézus belép a zsinagógába, és nem egyszerűen azt kezdi hirdetni, hogy közel van az Isten országa, ahogyan azt Galileában máshol tette volna. Ehelyett felolvas egy Igét, és hirdeti, hogy ez az Ige beteljesedett. Ezért van közel az Isten országa.

Mindebből tehát egy első részletre következtethetünk, nevezetesen arra, hogy kezdetben van egy beteljesedés.

Hogy a mi forrásunk, az életünk kezdete valami olyasmi, ami beteljesedett, van egy betartott ígéret, egy teljesített szövetség, egy tiszteletben tartott hűség. Hitünk kezdetén, életünk kezdetén, az Úrral való kapcsolatunk kezdetén ott van egy hosszú ideje készült és végül visszavonhatatlanul átadott ajándék. Beteljesedett.

Hogy mi ez az ajándék, azt Jézus Izajás próféta verseiben tárja fel, amelyeket szülővárosának zsinagógájában felolvasásra kap: a béke, szabadság, üdvösség, élet híre: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl és küldött el engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak; szabadon bocsássam a megtörteket” (Lk 4,18). Istent hirdeti, aki ennek az újdonságnak, ennek az új világnak a megvalósításán munkálkodik.

Nos, ez az új világ most jelen van, megkezdődik, és éppen egy peremvidék ismeretlen városkájának egyszerű zsinagógájában veszi kezdetét.

Most elidőzünk a Jézus által használt gesztusoknál és szavaknál, mert ezek a gesztusok és szavak még jobban megvilágítják számunkra a beteljesedés jelentését.

Lukács evangélista nagyon pontosan számol be ezekről (Lk 4,16–20): Jézus feláll, átveszi Izajás próféta tekercsét, szétnyitja, megtalálja a szakaszt a versekkel, amelyek az Ország eljöveteléről szólnak, elolvassa, majd visszatekeri a tekercset, átadja a szolgának és végül ismét leül.

Beszédes gesztusok.

Jézus az Atyának engedelmeskedve fogadja ezt a történelmet; majd megnyitja, hogy beléphessen oda, hogy részese legyen. Belép egy olyan történelembe, amely őfelé tart: ez a Messiásra való várakozás, a szabad, mindenkinek szóló üdvösségre való várakozás történelme. Jézus olvassa, vagyis értelmezi, sajátjává teszi, feltárja az értelmét. És végül visszatekeri a tekercset, mert erre az Igére való várakozás ideje letelt, és most mindaz, ami abban a tekercsben meg van írva, beteljesedett, látható és érinthető az ő személyében.

Ő a szabadulás, Ő a látás, Ő az örömhír.

Azután pedig a szavak: miután leült, Jézus nem fűzött magyarázatot a szöveghez, ahogyan a rabbik és a tanítók tették. Nem szorítkozik magyarázatra, hogy mindenki számára világossá váljon. Inkább azt mondja, hogy ez az Ige beteljesedett: „Ma teljesedett be ez az Írás, amelyet hallottatok” (Lk 4,21).

Ha pedig beteljesedett, akkor már nem a várakozás, a bizonytalanság idejét éljük, hanem az üdvösség mai napján vagyunk.

Ma akar az Úr megszabadítani minket, ma akarja visszaadni látásunkat, ma akarja hirdetni életadó jelenlétét.

Ez nem egyszerűen annak megerősítése, hogy az Úr biztosan segíteni fog nekünk. Eljött a jó bor órája, amely megújítja a menyegzőt (vö. Jn 2,1–11).

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)