Évközi 2. vasárnap (C év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Jn 2,1–11)

Jézust a Jordánnál hagytuk, ahol megannyi névtelen személy között elrejtőzve a gyanútlan Jánostól részesedik a keresztségben, és ahol identitását megerősíti az Atya, aki betölti őt Lélekkel, és szeretett Fiának nevezi (Lk 3,21­­–22).

Ma egy menyegzőn találunk rá Jézusra (Jn 2,1-11), ugyanúgy elrejtőzve a lakoma többi résztvevője között, anélkül, hogy bármi is megkülönböztetné őt egy átlagos, egyszerű vendégtől.

Mintha Jézus eltűnne ezen a menyegzőn: nincs az ünnep főszereplői között, nem ő az, aki észreveszi, hogy hiányzik a bor; anyjával folyatott párbeszédében mintha azt mondaná, hogy még semmit nem tehet: „Asszony, mit akarsz tőlem? Még nem jött el az én órám.” (Jn 2,4). Megtölteti vízzel a korsókat és odaviteti a násznagyhoz (Jn 2,9–10), aki nem tudja, honnan való ez a bor, ahogyan nem tudják a jegyesek sem. Az evangélium a tanítványokról sem állítja, hogy felismerték volna a jelet, amit Jézus tett.

Íme, ez Isten stílusa. Mindenki élvezi a jó és bőséges bort, de szinte senki sem tudja, honnan származik ez a bor, szinte senki sem tudja az okát egy ennyire új és szép életnek és örömnek. A bor ugyanis a bibliai hagyományban az öröm és az élet jele.

Bizonyos értelemben még mindig az Epifánia idején vagyunk. Ez a vasárnap a kánai menyegző evangéliumával egyetlen ünnepet alkot Urunk megjelenésének ünnepével és Jézus megkeresztelkedésével: az önmagát kinyilatkoztató Isten ünnepét.

Múlt vasárnap láttuk, hogy Isten úgy nyilatkoztatja ki önmagát, hogy elrejtőzik.

Ma azt látjuk, hogy Isten úgy nyilatkoztatja ki önmagát, hogy belülről formálja az emberek életét, anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet. Egyszerűen a jelenlétével. Így adja vissza azt az örömöt, amelyről nem is tudják, hogy elveszítették: „Nincs boruk.” (Jn 2,3) Ez az az öröm, amelyről Izajás próféta beszél az olvasmányban.

Hiszen egy menyegzői lakomán vagyunk (Jn 2,1), ami emlékeztet minket az eszkatologikus lakomára, amelyről Izajás beszél (Iz 25,6–10). Ez a legörömtelibb pillanat egy olyan kis falu életében, amilyen Kána lehetett Jézus korában. Alkalom volt arra, hogy mind együtt legyenek, egyenek és igyanak, ahogyan ritkán lehetett.

Nos, pontosan ebben a pillanatban, a lakoma tetőpontján elfogy a bor, anélkül, hogy bárki észrevenné. Ez a dráma: senki sem veszi észre, hogy már nem lehet örülni, nem lehet ünnepelni, az életöröm kihuny („nincs több boruk”).

Mária észreveszi, mert ez azoknak a hivatása, akik saját életükben elkezdtek meghallgatni, figyelni („anyja megőrizte mindezeket a dolgokat a szívében” – Lk 2,51): akik Isten szemével tudnak az életre nézni, képesek mélyebben meglátni koruk embereinek fájdalmát és hiányát.

Mária tehát észreveszi (Jn 2,3), de nem a jegyesekhez megy, sem a násznagyhoz [asztalmesterhez], ahogy az logikusabb lett volna. Nem ideiglenes megoldásokat keres, hanem az élet és az ünneplés forrásához megy, aki ott van elrejtve a vendégek között. Tudja, hogy ha Ő jelen van, akkor éppen ott, ahol látszólag mindennek vége, ott lehet egy új, egy igazi kezdet.

Nem véletlen, hogy János evangélista a 11. versben azt mondja, hogy ez volt azoknak a jeleknek a kezdete, amelyeket Jézus véghez vitt: „Jézus ezzel kezdte meg jeleit a galileai Kánában.” Jézus egy új kezdet, azoknak a jeleknek a kezdete, amelyek visszaadják az örömet és életet a reménytelen embernek.

Ez a kezdet azonban nem automatikus, és Mária jól tudja ezt: ezért mutatja meg a szolgáknak az újjászületésre vezető utat: „Bármit mond nektek, tegyétek meg!” (Jn 2,5). Arról van szó, hogy merjük megtenni a ráhagyatkozás, a bizalom egy gesztusát, akár még anélkül is, hogy mindent megértenénk. Mindenekelőtt arról van szó, hogy kezdjünk el meghallgatni, mert ez az odafigyelés Isten szavára, ez minden ember igazi ünnepe.

Amikor az Úr megjelenik, akkor látszólag semmi sem változik: nincs semmiféle feltűnő jel, semmiféle elképesztő megnyilvánulás. Egyszerűen csak az élet kezd újra áradni. Egy újra felhangzó Igéből kiindulva áramlik, amelyet múlt vasárnap hallottunk, az ünnep igazi Igéjéből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködtem.” (Lk 3,22).

Ez az Ige a menyegzői lakoma, amelyre az Úr meghív minket, amely visszaadhatja az élet minden egyes napjának ízét.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)