Advent 3. vasárnapja (C év)

Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Lk 3,10–18)

Most, Advent harmadik vasárnapján ismét Keresztelő János alakjával találkozunk.

A ma olvasott lukácsi szakasz (Lk 3,10–18) elsősorban nem Keresztelő János személyét írja le, hanem inkább azt a mozgást, lendületet, amely akkor ébred az emberek között, amikor ő a pusztában kezdi visszhangozni Isten hozzá intézett szavát: „Annás és Kaifás főpapok alatt, elhangzott az Úr igéje Jánoshoz, Zakariás fiához, a pusztában.” (Lk 3,2).

A szakasz középpontjában egy kérdés áll, amely háromszor hangzik el: „Mit kell tennünk?” (Lk 3,10.12.14).

Ezt a kérdést három, egymástól nagyon különböző csoport intézi Jánoshoz, akiknek eltérő az életvitelük, stílusuk nagyon távol áll egymástól. A tömeg, a vámosok, a katonák (Lk 3,14) mind ugyanazt kérdezik: mit kell tennünk?

A kérdés mögött mindenekelőtt egy várakozás rejtőzik: a várakozás, hogy megnyílik egy új út, valami új az életükben. Az a tény, hogy annyira különböző személyek fordulnak Jánoshoz ugyanezzel a kérdéssel, arra enged következtetni, hogy ez a kérdés mindenkit érint, minden ember szívében ott lakozik. Mindenki egy jobb életet keres, egy olyan teljességet, amelyet soha nem érhetünk el teljesen, az igazi élet útját.

A kérdés mögött gyakran az elégedetlenség tapasztalata húzódik meg: mindig hiányzik valami ahhoz, hogy boldogok legyünk. Innen a kérdés: mit kell tennünk?

Keresztelő János válasza zavarba ejtő: senkinek nem kell rendkívüli dolgokat megtennie, és senkinek sem kell megváltoztatnia az életét. Még azoknak sem, akiknek az élete kétértelműségre ad okot, mint a vámosoké („Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek!” – Lk 3,13), vagy akik ki vannak téve az erőszaknak, mint a katonák („Senkit se bántalmazzatok, senkit ne zsaroljatok semmivel, és elégedjetek meg a zsoldotokkal!” – Lk 3,14).

Gyakran abban az illúzióban élünk, hogy az élet teljességét máshol kell keresni, valami rendkívüliben, ami valamiképpen kívül esik mindennapi életünkön; hogy ami van, az rossz vagy nem elég, sehová nem vezethet. Keresztelő János számára azonban ez nem így van: nincs olyan élethelyzet vagy életállapot, amely ne nyílhatna meg az evangélium újdonsága előtt. Nem arról van szó, hogy ki tudja, mi mást keressünk, és nem is arról, hogy minden alkalommal mindent elölről kezdjünk, hanem arról, hogy minden módon legyünk jelen a mindennapi valóságban, másként gondolkodjunk az életről, és az élet teljességét saját valóságunkban találjuk meg.

János számára az, ami hiányzik, nem egy elérendő cél vagy valami többnek a birtoklása. Ami hiányzik, az az, hogy képesek legyünk megosztani másokkal azt, ami vagyunk és amink van, anélkül, hogy terheket és fáradozást rónánk mások életére. Sőt, éppen ellenkezőleg, arra törekedjünk, hogy minél könnyebbé tegyük mások életét: „akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, az tegyen hasonlóképpen” (Lk 3,11). Amit tennünk kell, az az, hogy új kapcsolatokban kezdjünk el gondolkodni önmagunkról, amelyekben nem a saját érdekeink védelme vagy felélesztése az elsődleges szándékunk, hanem az, hogy tudjuk szabadon megosztani másokkal az életünket.

Így az élet várakozássá válik, azzá a térré, ahol együtt építjük az eljövendő világot.

És az Úr ott jön el.

János ugyanis azért jött, hogy mindenekelőtt azt hirdesse, hogy az Úr jön: „János így felelt mindenkinek: »Én vízzel keresztellek titeket; de jön az, aki erősebb nálam, akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket.«” (Lk 3:16).

Jézus azért jön, mert éppen Ő a legelső, aki megosztja velünk mindazt, aki ő maga, mindazt, amije van, istenségét, életét, mely a szeretett Fiú élete: mindent megoszt velünk, semmit sem tart meg önmagának.

Mindenekelőtt tehát arról van szó, hogy befogadjuk azt, Aki mindent megosztott velünk, hogy megtapasztaljuk azt a tüzet, amely elégeti mindazt, ami bennünk nem ellenálló, ami gyökértelen, ami nem felel meg a mi igazságunknak.

Akik Jánoshoz mennek kérdésükkel, hogy mit kell tenniük, azok a kérdésüknél nagyobb válasszal térnek haza.

„Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket” (Lk 3,16). Nemcsak azt fedezték fel, hogy életük számára létezik egy új út, hanem azt is, hogy ezen az új úton az Úr jön, és Ő maga fogja őket átformálni a szeretet tüzével, olyan tűzzel, amely, mint az égő csipkebokor, soha nem fog kialudni, amíg el nem ér minden embert a kérdéseikkel, élet utáni vágyukkal együtt.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)