Advent 4. vasárnapja (C év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 1,39–45)
A mai evangéliumi szakasz (Lk 1,39–45) Mária és Erzsébet találkozását beszéli el. Mária épp elfogadta Gábriel angyal üzenetét, és azonnal útra kelt: „Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda egyik városába.” (Lk 1,39).
Az első elem, amit ebből a szakaszból kiemelünk, pontosan ez: az Úr Jézus, amint megfogant anyja méhében, azonnal útra kel. Tehát megkezdi azt, amit megkeresztelkedésétől kezdve egész földi élete során tenni fog. Úton lesz, hogy találkozzon az emberekkel, hogy szabadítást vigyen, hogy hirdesse Isten Országát, annak döntő közelségét az emberekhez. Ám nem csak erről van szó. Útra készteti mindazokat, akik befogadják, és életük részesévé teszik őt.
Mária tehát miután befogadta az Urat, útra kel. Annak az élete, aki meghallgat, elfogad, olyan élet, amely vállalja a mozgás, változás kockázatát. Aki meghallgat, nem maradhat ugyanolyan, mint annak előtte.
Az útra kelés egy célhoz vezet, ami a találkozás.
Útra kell kelnünk, hogy találkozhassunk. Ha mindenki állva maradna, soha nem találkoznánk egymással.
Az Úrral való találkozás viszont útnak indít minket, hogy elérjünk másokat, és megosszuk a kapott üdvösséget.
Mária és Erzsébet tehát találkoznak egymással.
A találkozás e liturgiájának az első cselekménye a köszöntés: „Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet.” (Lk 1,40). Lukács evangéliumának első fejezete találkozásokban, és így köszöntésekben gazdag.
Mindegyik köszöntés az örömhöz kapcsolódik. Az angyal egy örömre szóló felhívással köszönti Máriát: „Örvendj, kegyelemmel teljes: az Úr van veled” (Lk 1,28).
Az üdvözlés tehát fontos: néhány versben háromszor tér vissza köszöntéssel összefüggő kifejezés (Lk 1,40.41.44).
De miért ennyire hangsúlyos?
Az üdvözlés fontos, mert egy megújuló találkozásról szól, egy megvalósuló újdonság jele, valami újnak a jele, ami most kezdődik. Akkor köszöntjük egymást, amikor megújul a kötelék, a barátság, a kapcsolat. Így a köszönés örömöt hoz, mert újra megnyitja a találkozás lehetőségét.
Két nő találkozik, legalábbis úgy tűnik. Valójában az igazi főszereplője ennek a találkozásnak nem a két nő, hanem valami mélyebb dolog, ami nem látható, ami mélyen egyesít, ami meghaladja az ő történetüket. A két gyermek találkozik, akik életükkel nyilvánvalóvá teszik Isten művének titkát, amelyet a két nő a méhében hordoz. Isten művét, amelyben mindketten hittek, és amelynek teret adtak.
Felismerték Isten művét, amely a másik életében lakozik.
Az első, aki így tesz, Erzsébet: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,42). Látja Máriát, és felismeri benne az Úr anyját, aki hitt.
Mária külső megjelenésében semmi sem utalhat erre.
Erzsébet nem testi szemmel lát, hanem annak a szívnek a tekintetével, amelyben a Szentlélek lakozik: „Erzsébet betelt Szentlélekkel” (Lk 1,41).
Pontosan a Lélek világítja meg Erzsébet tekintetét, aki így képes meglátni annak igazságát és szépségét, ami történik. Az történik, hogy az Úrnak édesanyja van, így hát az Úr belép a világtörténelembe, az emberek közé megy: „Minek köszönhetem, hogy Uram édesanyja eljött hozzám?” (Lk 1,43).
És az történik, hogy az Úr anyja, aki befogadta Isten Szavát és hitt annak, szabadon útra kel, hogy találkozzon Erzsébettel. Mária azért megy, hogy felismerje Isten művét unokatestvére életében. Isten tettét, ami azok számára, akik hisznek, életet hozhat még ott is, ahol minden befejezettnek és meddőnek tűnik, újdonságra képtelennek.
„Amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, a gyermek ugrándozott méhében.” (Lk 1,41)
Mindezt nem egy gondolat, nem egy meggyőződés tárja fel Erzsébetnek: méhe nyilvánítja ki, amelyet mindeddig meddőnek véltek („már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak” – Lk 1,36), és amely most életet hordoz, méghozzá olyan életet, amely képes féktelen örömmel ugrándozni, mintha egy régóta várt tény előtt állna, amely végre elközelgett.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
