Assisi Szent Ferenc számára nagyon fontos volt az Oltáriszentség, hiszen felismerte, hogy a kenyér és a bor színe alatt a láthatatlan Isten láthatóvá válik. Ferenc a saját korában igyekezett feléleszteni az Eucharisztia-tiszteletet, és ő maga is sok időt töltött Szentségimádással. Berhidai Piusz OFM, a Katolikus Rádióban elhangzott gondolatai.
Szent Ferenc életéből minden ember, és minden korszak egy kicsit mást fog meg. Számomra nagy élmény volt, amikor Szent Ferenc imádságait, leveleit olvasva rádöbbentem, hogy amikor Ferenc az Eucharisztiáról beszél, akkor elsősorban a saját korában élő katolikusokhoz beszél. Olyan hívekhez szól, akik elfelejtették, hogy Isten ilyen alázatosan közelít hozzánk. Ferenc föl akarta éleszteni az Eucharisztia-tiszteletet és hitünknek azt a titkát, hogy a feltámadt Jézus Krisztus az eucharisztikus színekben jelen van. Ez ma is érvényes és különösen aktuális.
Szent Ferenc megtérésének idejéből származó korai forrásokból azt olvassuk ki, hogy ő maga nagyon szenvedett attól, hogy miközben keresi Istent, nem látja. Ezért nagy felismerés és örömteli tapasztalat volt számára, hogy az Eucharisztiában láthatja a láthatatlan Istent.
Ehhez kapcsolódik az ő teológiai megközelítése, amit örökül hagyott ránk, és amit az első intelméből kiolvashatunk:
Ferenc számtalan módon prédikálja, és hirdeti, hogy minden szentmisében ugyanaz történik, ami Betlehemben történt: alázatosan közénk jön az Isten. Arra hívja fel a kisebb testvérek, és minden hívő figyelmét, hogy ünnepeljék ezt. Vegyék észre, hogy az Eucharisztia Isten ajándéka, aki az oltáron, a pap kezében minden nap úgy megalázza magát, mint ahogy annak idején: emberré lett és megtestesült Betlehemben. Szent Ferenc életrajzának egy fontos mozzanata – amit sokan ismerünk – a grecciói jelenet, amikor Ferenc úgy ünnepelte a karácsonyi megtestesülést, hogy teátrálisan megjelenítette az első betlehemi éjszakát. Ez valójában egy éjféli szentmise volt, ahol így együtt látta az Eucharisztiát és az első Betlehemet, amikor az Isten Fia emberré lett. Ez a látásmód az egyik fontos pontja Szent Ferenc Eucharisztia-tiszteletének.
A másik pedig az ebből következő gyakorlat. Szent Ferenc szabályos kampányt folytatott annak érdekében, hogy az Eucharisztiához ne csak elméleti hozzáállásunk legyen, ne csak hittel gondolkodjunk róla, hanem gyakorlatban is vegyük körül tisztelettel. Ehhez hozzátartozik a templomok tisztántartása, a liturgia megbecsülése, és a liturgikus eszközök tisztelete is oly módon, hogy azok lehetőleg drágák legyenek. Ez utóbbi érdekes lehet számunkra. Az a Szent Ferenc, aki az Evangéliumra hivatkozva a szegénységet valósította meg élete minden területén, az Oltáriszentséggel kapcsolatban kiemeli, hogy mindennek amivel az Eucharisztia érintkezik, drágának és nemesnek kell lennie.
Fontos felismerés volt számára az is, hogy ha a Jóisten kegyelme a szentségeken keresztül ér el minket, akkor a szentségeket is nagyon meg kell becsülnünk. Ha pedig a szentségeket megbecsüljük, és felismerjük, hogy a Jóisten azokon keresztül alázatosan közelít hozzánk, akkor a szentségek kiszolgáltatóit is tisztelettel kell öveznünk. Ferenc erre kéri is a híveket. Úgy fogalmaz, hogy: „kötelességünk tisztelni és becsülni a klerikusokat, még ha bűnösök is, nem annyira önmagukért, mint inkább hivatalukért és Krisztus legszentebb testének és vérének szolgálatáért, melyet az oltáron megszentelnek, magukhoz vesznek és másoknak is kiszolgáltatnak.” (Szent Ferenc második levele a hívőkhöz) Ferenc tehát nem a bűneiket akarja vizsgálgatni, hanem tisztelni bennük azt a nagy méltóságot, amit Istentől kaptak.
Amikor Ferenc a maga korában fölszólal az Eucharisztia-tisztelet érdekében, gyakorlatilag a negyedik lateráni zsinat (1215) reformjaival megegyező törekvésekről beszél, sokszor még kifejezéseik is megegyeznek. Ha elolvassuk a zsinat kánonjait, elég világosan kiderül, hogy a korabeli eretnek mozgalmakra is reagálnak benne. Ferenc írásaiból azonban érzékelhető, hogy ő nem ellenpropagandát akart folytatni. Nem abból indult ki, hogy kik azok, akik nem hisznek, hanem egyszerűen rádöbben arra, hogy az Egyház életén belül milyen nagy kincs a miénk. Az Oltáriszentségben egy örömteli ajándékban van részünk: vegyük észre benne Isten alázatát, aki jelen van, és velünk van.
Szent Ferenc számára hitének az újtán az Eucharisztia mindennapi forrás volt. Imádságában, amelyben a Miatyánkot kifejti, a kérésekhez mindig hozzáfűz egy-egy kifejtést, bővítményt. A mindennapi kenyér kéréséhez egyedül azt teszi hozzá, hogy: „Mindennapi kenyerünket, a te szeretett Fiadat, a mi Urunk Jézus Krisztust, add meg nekünk ma: annak a szerelemnek az emlékezetére, megértésére és tiszteletére, mellyel irántunk viseltetett, és azokéra, amiket érettünk mondott, tett és szenvedett”.
Ezek a szavak a szentmise misztériumait állítják elénk. A mindennapi kenyér, Ferenc számára tehát elsősorban az Eucharisztia volt. Az ő nyomán ferences szentek sokaságánál látjuk, hogy az Oltáriszentség nagyon fontos támoponttá, vonatkoztatási ponttá válik. Szent Klára, Szent Bonaventura, Szent Paszkál és Szent Pió atya életében is ezt vehetjük észre.
Két összefüggést szeretnék kiemelni ezzel kapcsolatban, ami a ferences hagyományban megfigyelhető.
Az egyik, hogy az Eucharisztia tiszteletéhez mindig társul az egyéni istenkapcsolat szomjazása. Szent Ferenc már lelki útja elején rátalál egy imádságra, amit mi magunk is minden nap imádkozunk. Ez eredetileg egy Szent Kereszt-antifóna: „Imádunk téged, legszentebb Urunk, Jézus Krisztus, itt és a világon lévő minden templomodban, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.” Ferenc gyakran töltött el hosszú időt, csendben, egyedül vagy testvérekkel üres templomokban. Oly módon üres templomban, hogy csak az Eucharisztia volt jelen, vagyis az eucharisztikus színek alatt az Úr Jézus. Számomra ez tanulságul szolgál a mi mindennapi áldozásunkhoz is, mert akkor lesz bennem is gyümölcsöző a szentáldozásban kapott kegyelem, ha ott van mellette a napról napra történő egyéni istenkeresés: Isten kizárólagos imádása.
A másik egy közösségi vonatkozás. Szent Ferencnél sokszor halljuk azt a szófordulatot – amit az Evangéliumból vesz –, hogy a testvérek mossák meg egymás lábát, vagy azt, hogy aki elöljáró lesz a testvérek között, annak az a szolgálata, hogy a többiek lábát mosogassa. Ferenc ezt a képet János evangéliumából hozza, mégpedig az utolsó vacsora, az eucharisztia elbeszéléséből, ahol Isten Fia szeretetének végső jele: a tanítványok lábának megmosása. Amikor Ferenc ezt a közösségi életre alkalmazza, azt erősíti, hogy a személyes, testvéri kapcsolataink, eucharisztikus kapcsolatok. Az eucharisztikus találkozásokban pedig meg kell valósuljon az az önátadás, az az áldozatos szeretet, és alázat, ami Jézusnak ebben a gesztusában – a lábmosásban – tapasztalható.
Ferences Rendtartomány, 2020
