Csallóközcsütörtökön született 1925. augusztus 12-én. Tanulmányait Pozsonyban és Dunaszerdahelyen végezte, majd Esztergomban, a Ferences Gimnáziumban érettségizett. Felvidéki gyökereit soha nem felejtette. Élete utolsó harmadában alapítványt hozott létre a határon kívülre szakadt, különösen a felvidékről származó fiatalok tanulmányainak támogatására. 1941-ben lépett be a ferences rend Szűz Máriáról nevezett rendtartományába. A noviciátust Búcsúszentlászlón végezte, majd a rend szombathelyi teológiai főiskolájára, később a budapesti Hittudományi Akadémiára került. 1949-ben tett örökfogadalmat. 1950-ben szentelték pappá Szombathelyen. A szerzetesrendek feloszlatása miatt a rendi kereten kívülre, a Szombathelyi Egyházmegye állományába került. 1953-ban doktori fokozatot szerzett. Körmenden és Egerváron volt káplán, majd Nagypáliban lelkész. 1956-tól az egyházmegyében központi szolgálatokra kapott megbízást, így volt szentszéki jegyző, az Egyházmegyei Könyvtár igazgatója, szentszéki kötelékvédő, esperes, főiskolai tanár. Lelkipásztori szolgálatait ezekben az években Szombathelyen lelkészként, Táplánszentkereszten és Tanakajdon plébánosként végezte. 1986-ban a szombathelyi székesegyház plébánosa lett. A szerzetesrendek újraindulásakor 1989-ben, innen tért vissza a rendi keretbe. A szombathelyi kolostor házfőnöke és a Szent Erzsébet Plébánia plébánosa lett. 1990-től 1993-ig a Szűz Máriáról Nevezett Ferences Rendtartomány tartományfőnöke, később vikárius provinciálisa, majd rendi tanácsosa volt. Életének utolsó évtizedében mint lelkipásztor tevékenykedett Szombathelyen, szinte mindvégig aktív szellemi életet élve.
Lelkipásztori szolgálatain túl számos tudományos munkát publikált, hazai és külföldi konferenciákon vett részt. Egyházjogi, egyház- és helytörténeti munkái, cikkei jelentek meg. Művei közé tartozik: „Csütörtök mezőváros krónikája“, „A szombathelyi Püspöki Palota“ című munka. Szerkesztője és társzerzője volt „A 200 éves Szombathelyi Egyházmegye Emlékkönyve“ című kötetnek. Tanulmánya jelent meg a Vigília, a Vasi Szemle, a Vasi Honismereti Közlemények, a Burgenländische Heimatblätter című folyóiratokban, az Oberwart monográfia, a Levéltári Évkönyv, a Magyar Katolikus Almanach kiadványaiban. Vezetőségi tagja volt a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösségének, szerkesztőségi tagja a METEM tanulmányköteteinek. Szellemi és társadalmi feladatvállalásaiért 2010-ben Vas-Megyéért-díjban részesült.
„A Jó Pásztor nyomában” címmel 2012-ben könyv jelent meg életéről a szombathelyi Martinus Kiadó gondozásában. E kötetből idézünk: „A szerzetesek szétszóratásának napjaiban, 1950 júniusában szentelte pappá Kovács Sándor szombathelyi püspök. Súlyos időknek volt a tanúja. Többek között személyesen megtapasztalta központi szeminaristaként, hogy milyen megaláztatásban részesültek az állam részéről a püspökök az ötvenes évek elején. Nevezte őt a kommusita sajtó lélekkufárnak, az egyházügyis pimasznak, és az ávós vallató csikket nyomott el az arcán. Beszervezni azonban nem tudták. Fogadalmaihoz és gyermekkori álmaihoz mindvégig hű maradt. Életével bizonyítja, hogy az önmagunkkal szembeni igényességgel, a fölösleges konfrontációk kerülésével és a gondviselés segítségével a legnehezebb körülmények között is helyt lehet állni szerzetesként, papként, értelmiségiként. A szombathelyi rendháznak volt a lakója a szétszóratásig és a rendszerváltozás után nevéhez fűződik, hogy az ősi kolostorban újraindulhatott a ferences élet. Magas, erős testalkatú, hangja érces és dallamos. Ízesen, választékosan és lényegre törően fogalmaz. Derű, humor és bölcsesség sugárzik belőle. Öröm vele beszélgetni.”
Hivatásában és emberségében mindig szilárdan álló, a szellemi és kulturális értékekért elkötelezett, azokat számon tartó és védelmező, hitében rendíthetetlen, derűs ferences testvért ismerhettünk meg benne. Ereje gyengülésében sem megtörve, újra és újra ismételte: „Nem panaszkodhatok”. Hálás szívvel, április 5-én tért vissza Teremtőjéhez.
Temetésének időpontjáról a rend később intézkedik.
