Weinrauch Márió OFM a kárpátaljai ferences misszió vezetője, nagyszőlősi plébános 2024. július 17-én szerdán ünnepli pappá szentelésének 25. évfordulóját. A kerek évforduló alkalmából Szviscsu Marina kérdezte őt. Weboldalunkon a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye honlapján és az Új Hajtás folyóirat 2024. nyári számában is megjelent interjú rövidített, szerkesztett változatát közöljük, melyben hivatásáról, Isten hívó szaváról és növendékéveiről is mesélt.
– Hogyan bontakozott ki a hivatása?
– Hivatásom később tudatosult bennem, mint ahogy sok egyéb más is az életemben. Az örökfogadalomra készülve végig kellett imádkoznom az életemet, amikor visszajött egy emlékem tizenkét éves koromból. Ültem a templomban a szentmisén, és hallgattam a prédikációt. Valami olyasmi volt benne, hogy milyen szörnyű dolgok történnek a világban és milyen rosszul élnek az emberek, mint ahogy ma is. Szörnyű az, hogy az ember képes állattá lenni. Akkor gyermekként nagyon naiv voltam, és azt mondtam magamnak, hogy minden olyan egyszerű, csak jónak kell lenni. Ma már tudom, hogy ez nem is olyan egyszerű. Emlékszem, hogy akkor ígéretet tettem, hogy jó ember leszek.
Kifejezetten emlékszem a 1991-es taizéi találkozóra Budapesten. Ekkortájt kezdtem jobban érdeklődni a hit és a vallás iránt. Templomba és hittanra jártam, de ministrálni nem ministráltam. A taizéi találkozón, amikor több ezer fiatal, ki-ki a saját nyelvén énekelte az énekeket, olyan pünkösdi Szentlélek-élményem volt. Istenem, ez milyen csodálatos! Milyen szép, hogy egyek vagyunk! Döbbenetes, mekkora béke és szeretet volt ott. Szavak nélkül értettük egymást. Mindenki mindenkit szeretettel fogadott. Na, ott volt egy istenélményem, és ott döntöttem el, hogy pap leszek.
– Hogyan emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor igennel válaszolt Isten hívó szavára?
– Ez egy érdekes pillanat volt. Elszántam magam, hogy szólok Majnek Antal OFM atyának. Mivel nem ministráltam, az egyik ministránsfiú szólt nekem, hogy Antal atya hirdette: aki szeretne pap lenni, jelentkezzen nála, és jelentkezési lapot is kérhet. Így szereztem róla tudomást. Csodálkoztam, hogy ez a fiú honnan tudhatja, hogy én pap szeretnék lenni. Ez volt egy másik istenélményem. Jelentkeztem hát Antal atyánál. Elmondtam neki, úgy érzem, hogy az Úr hív engem. Akkor Antal atya lazán azt válaszolta, hogy mindenkit hív az Úr. „Mi az, hogy hív téged az Úr?” – kérdezte. „Hív, mert úgy érzem, hogy papi hivatásom van” – válaszoltam. „Jó, jó, de várjunk egy kicsit. Várjunk két-három hónapot, s akkor majd meglátjuk” – mondta. Két hónap múlva újra jelentkeztem. Megkérdezte, hogy igent mondok-e. Még most is emlékszem arra, ahogy válaszoltam neki: „Most is igent mondok.” Örültem nagyon, meg olyan érzés fogott el, amit soha nem felejtek el. Mintha beszálltam volna egy hajóba, és ez a hajó elindult anélkül, hogy én eveznék vagy bármit csinálnék.
– Hogyan készült a szerzetesi, papi hivatásra? Mesélne egy kicsit arról a hét növendékévről?
– Szép is volt és kálvária is volt – a szó legteljesebb értelmében. Nem ostoroztattak meg, nem vertek meg, de az első jelöltévemben komolyan újra kellett tanulni sok mindent. Voltak előkészítő tanfolyamok, ahol testvérek tanítottak minket külön-külön. A jelöltség egy éve úgy telt el, hogy felkészítettek a noviciátusra, az újabb tanulásra. Ez nem volt olyan nehéz, mert jó testvérek voltak és jó volt ott, nem éreztem nehézséget. Amikor viszont a noviciátusba mentem, akkor igencsak sok nehézséget éltem át. Amikor latin szövegeket kaptam, olyan volt, mint egy telefonkönyv, amit meg kellett tanulni. Csak arra emlékszem, hogy ott ülök a szécsényi kolostor kertjében, és tanulom a De profundis llamavi ad te, Dominét, a halottakért való imádságot. Mondtam magamnak: te jó ég! Istenem, ez most biztos, hogy te ide hívtál? Kell ezt nekem tanulni? Te nem tévedtél? Lehet, hogy te nem tévedtél, de lehet, hogy én tévedtem. Amikor hajnali két órakor kellett felkelni és imádkozni, azt mondtam magamban – ez biztos nem az én hivatásom! Beszéltem is egy testvérrel – neki mertem elmondani, hogy azon gondolkodom, hogy pakolok és megyek haza, mert valószínűleg utat tévesztettem. De ő azt mondta: ne dönts ilyen gyorsan, hiszen azért van a noviciátus, hogy tisztázd magadban, hogy Isten elé vidd. Akkor én az Isten elé vittem, és azt mondtam: Uram, én most kinyitom ezt a zsolozsmáskönyvet – mert nem volt Szentírásom –, és ahol kinyílik, ott fogom olvasni. Ha lesz egyetlen szó is, ami arra utal, hogy Márió, pakolj, akkor én megyek haza. A 109. zsoltárnál nyitottam ki, és ott ezt olvastam: „Megesküdött az Úr, és nem vonja vissza. Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint.” Onnantól kezdve tudtam, hogy az a hajó, amibe beszálltam, az tényleg halad, és nekem nem kell aggódni, minden jó lesz. És itt vagyok.
– Most, hogy közeledik pappá szentelésének 25. évfordulója, hogyan emlékszik vissza arra a napra?
– Külön ajándék volt, hogy a szülővárosomban szenteltek. Nemcsak engem, hanem többeket is: Tamás Gábor OFM atyát, Snep Román OFM és Demény Martin OFM atyát diakónussá. Mivel a huszti templomunk nagyon kicsi, nem is fértünk volna be, hiszen csak Magyarországról két-három busznyi ember jött, akiket el is kellett szállásolni, így Antal atya annak az iskolának a terén szentelt pappá, ahol tanultam és ahol leérettségiztem. A későbbi igazgató, aki a matektanárom volt, nagyon büszke volt arra, hogy egy ilyen nagy esemény történik az iskolájában. A nagy agapé is ott volt, az iskola ebédlőjében. Nagy előkészület, sürgés-forgás volt az egész. A primíciám vasárnap volt, a magiszterem, Zatykó László OFM atya volt a szónokom. Másnap, hétfőn autóba ültünk és Assisibe utaztunk. Aznap nem tudtunk misézni. Bántott is a lelkiismeret, hogy te jó ég, a harmadik misémet nem tudom elmondani. Aztán Páduába érkeztünk, ahol életem harmadik miséjét mondtam el. Páduai Szent Antal egyébként a bérmaszentem, bérmálkozáskor az Antal nevet választottam. Ő is egy nagy védőszent, aki óv engem. A negyedik szentmisét Alvernán, az ötödiket pedig Szent Ferenc sírjánál mondtam el.
– Az ezüstmise minden pap életében fontos mérföldkő. Megosztaná az olvasókkal, hogy az elmúlt években melyek voltak azok az események, amik erőt adtak, vagy talán úgy is fogalmazhatnék, azok a „csendes csodák”, amelyekre szívesen emlékszik vissza?
– Az egyik ilyen csendes csoda – bátran mondhatom – Szécsény. Sok minden fűz oda. A noviciátus, ahogy ott ültem kis növendékként és próbáltam tanulni a latint. Aztán a pszichológia. Az még hagyján, az érdekelt. A történelem: hát attól majd ketté állt a fülem! A liturgia: az még érdekelt. A zene: alig tudtam énekelni. Mondta is a zenetanár, hogy soha nem fogok tudni énekelni. Egyébként nem lett igaza. Nem éneklek ugyan tökéletesen, de volt egy nagyon jó tanárnőm, Nyilas Tünde Mária. Ő megtanított, és nagyon hálás vagyok érte! Tehát Szécsényhez, Szegedhez és Budapesthez fűződik a tanulás, a teológia befejezése. Azért megemlítek még néhány nevet, akik tanítottak, mert remek tanárok voltak, büszke vagyok rájuk. Weissmahr Béla, dogmatika- és filozófiatanár. Nagyon örülök, hogy ő tanította a filozófiát. Nemeshegyi Péter atya dogmatikát, Szántó Konrád atya jogot, a most már püspök Székely János pedig biblikumot tanított. Ő szerettette meg velem a Bibliát. A többiek is jók voltak. A teológia befejezése után érdekesen alakult. Úgy volt, hogy Kárpátaljára fogok kerülni, de Várnai Jakab OFM atya, az akkori provinciális magához hívatott és közölte, hogy én még frissen fölszentelt vagyok, ott meg misszió működik, legyek inkább egy-két évet Szécsényben. Elfogadtam. Akkor Magyar Gergely OFM atya volt ott a házfőnök, Lendvai Zalán OFM atya a plébános, Szendrei Miklós OFM atya a kisegítő lelkész, én meg a káplán. Sokat tanultam Szécsényben, az biztos. Ott hangzott el Zalán atyának egyik fontos mondata, amire a mai napig emlékszem. „Figyelj, ez az év – lehet, hogy kettő, nem tudni meddig leszel itt – neked adatott. Tanulj! Mert amit most megtanulsz és elsajátítasz, abból fogsz táplálkozni papként.” És ez így volt igaz. Sokat tanultam tőle meg a többi testvértől.
Teltek-múltak az évek, és idekerültem Kárpátaljára. Nem volt egyszerű az a hét év, amely alatt bejártam a kápláni, plébánosi, házfőnöki utamat. A kárpátaljai szolgálat után elkerültem Szegedre, ott jelentkeztem a mentálhigiénés képzésre, aminek nagyon örültem.
Fiatal papi éveim alatt nagyon szerettem volna továbbtanulni. Emlékszem, bementem Orosz Lóránt OFM atyához, hogy tanácsot kérjek. Mondtam neki, hogy most fejeztem be a tanulást, de jó lenne még valamit tanulni. Nagy egyszerűséggel válaszolta: „Te, komám, majd ha már papként sok mindent megéltél, akkor visszajössz, és tanulsz.” És neki is igaza lett. Jobb volt, hogy már papként, sok tapasztalattal a hátam mögött mentem vissza tanulni. Szegeden szolgáltam, majd kilenc hónap elteltével Gergely atya, az akkori provinciális Szécsénybe helyezett plébánosnak. Végül elfogadtam, és ott voltam három évig. Háromszor voltam Szécsényben, mindig más-más minőségben. Ma már teljesen tisztán látom Isten vezetését és munkálkodását az életemben.
– Mit üzen a szerzetespapságra készülő fiatal ferenceseknek?
– Az egyik, amit üzenek: Isten a Szeretet, és Ő a szeretetét soha nem vonja vissza. Ebben ne legyen kétségük, bárhogy is alakuljon az életük, bármit is döntenek vagy rosszul is döntenek. Isten szeretete szeretet marad mindörökre. A papságot se vonja vissza soha. A fölszenteltséget, a kegyelmet mindig megszenteli és gyarapítja. Hinni kell a Szentlélek kegyelmében és engedni, hogy Ő irányítson. Még egy, amit a régi testvérek mindig mondtak – ahányszor csak névnap, örökfogadalom vagy papszentelésekkor „paxoltunk” egymással –, és amit fiatalként nem igazán értettem, most viszont nagyon jól értek: légy hűséges! Most már értem, és tényleg így van! Légy hűséges, mert az Isten hűséges! De te is légy hűséges az ígéretedhez, az Istenhez, a hivatásodhoz!
– Márió atya 30 éves volt, amikor pappá szentelték. Lehet mondani, hogy nem is olyan fiatalon mondta ki az igent a Jóistennek. Mit üzen azoknak, akik ferences szerzetesi hivatáson gondolkodnak, de már nem olyan fiatalok?
– Azt mondom, hogy minden ember életútja egyedi és megismételhetetlen. Tehát nem lehet azt mondani, hogy csak így és így lehet csinálni. Az életünk Isten kezében van, és az, hogy kit mikor hív az Úr, nem az évektől függ, hanem attól, hogy mikor kész meghallani és követni Istent. Mózes hatvanéves volt – legalábbis a hagyomány szerint –, amikor az Úr meghívta. Hatvanéves volt, amikor az Úr a csipkebokorban szólt hozzá, és egy hatalmas hivatásra hívta. Szerintem a hivatás nincsen korhoz kötve, inkább halláshoz, szívhez és Isten kinyilatkoztatásának a megismeréséhez, ahhoz, ami Isten tervében van benne. Ezt a saját életemben is tapasztalom. Ő nem végignyomja rajtunk az akaratát, hanem tud várni, és kivárja azt az időt, amikor én a legalkalmasabb leszek rá.
***
Weinrauch Márió OFM Ferencként született Huszton, 1969. október 14-én, sváb és magyar gyökerekkel rendelkező család legkisebb, negyedik gyermekeként. Két nővére közül egyik Huszton, másik Magyarországon él, „bátyja a Mennyországban van”, ő pedig volt Szécsényben, Szegeden, jelenleg pedig Nagyszőlősön szolgál. A vele készült interjú hosszú változatát ezen a linken keresztül olvashatja.
Weinrauch Márió OFM az évforduló alkalmából négy templomban is mutat be szentmisét. Az első ezüstmisét szentelésének évfordulóján a nagyszőlősi Urunk Mennybemenetele plébániatemplomban tartja délután 5 órától, amit élőben, a plébánia YouTube csatornáján élőben is lehet követni, mely ezen a linken érhető el.
Szöveg: Szviscsu Marina
Forrás: Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye
Fotó: Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye
Ferences Média, 2024
