Mi történik, ha a politikai karrier és a magánélet összefonódik? Mit lehet tenni, ha az egyéni és közösségi érdekek szemben állnak egymással? A Lőrincz Viola Eszter által írt és rendezett kétfelvonásos dráma egy XIX. századi francia család mindennapjaiba enged betekintést, amelyben az emberi sorsokat rejtélyek és intrikák bonyolítják. A Párizs virágait a Juhászné Székely Hajnalka által vezetett Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium diáktársulata vitte színpadra. A rendezőt és mentortanárát a február 10-i bemutató kapcsán kérdeztük.
– Nem egyedi, mégis különleges eset, hogy valaki eleinte színészként, majd pedig rendezőként is nyilvánosság elé áll. Hogyan fogan meg valakiben az a gondolat, hogy a „másik oldalon” is kipróbálja magát?
– Lőrincz Viola Eszter: A színház mindig is közel állt a szívemhez. Csodálatosnak tartom, hogy a színpadon megtestesíthetek egy másik embert, aki teljesen eltérő motivációkkal és életszemlélettel rendelkezik, mint én. Kilencedikes koromban tapasztaltam meg ennek a varázsát először, amikor bekerültem a gimnázium színjátszó csoportjába. Hat hónapon át készültünk, és a darabot végül több helyszínen is előadtuk. Bár kezdetben a színészet érdekelt inkább, amikor Friedrich Dürrenmatt A fizikusok című darabjában már súgóként vettem részt, betekintést nyertem a színpadi háttérmunkába – ekkor kezdett el igazán vonzani a rendezés. Gyermekkorom óta írok verseket, novellákat, kisebb történeteket, és két éve megszületett a Párizs virágainak vázlata is, amelyet megmutattam Juhászné Székely Hajnalkának, a színjátszó csoport vezetőjének. Később felkért, hogy írjak egy darabot egy Ferences Ösztöndíjprogramban résztvevő csapatnak. Ott szigorú feltételrendszernek kellett megfelelni: kétszereplősnek, fél órásnak, karácsonyi témájújak kellett lennie, és a zenei elemeknek is helyet és funkciót kellett adni. Az első alkalom, amikor egy általam írt darabot láttam megelevenedni a színpadon, felejthetetlen élmény volt. Eldöntöttem, hogy folytatni szeretném ezt az utat.
– Az iskolai színjátszó csoport immár tizennégy éve működik. Violához hasonlóan más diákok is kértek már mentori segítséget íróként vagy rendezőként?
– Juhászné Székely Hajnalka: 2011 óta dolgozom a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnáziumban, akkor indítottam el a gimnazista színjátszó csoportot. Előtte 10 évig a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumban tanítottam, az ottani diákokkal kezdtem a színjátszós „pályafutásomat”. Négy évvel ezelőtt egy végzős diákom írt drámát a jezsuiták pályázatára. A vele való szakmai együttműködés volt az első, amikor mint szerzőt/rendezőt mentoráltam, hogy színpadra vihesse a saját művét a gimnazista színjátszók segítségével. Az a közös munka hatalmas élményt jelentett számomra, nem gondoltam, hogy pályafutásom alatt átélhetek még hasonlót. A Ferences Ösztöndíjprogramban több tanuló mentoraként dolgoztam az elmúlt tíz évben, de azok a projektek más jellegűek voltak (jelnyelv, hangoskönyv stb.). Örülök, ha tehetséges diákok mentori segítséget kérnek tőlem, sokat tanulok tőlük, inspiráljuk egymást a munkafolyamatban.
– Hogyan indult meg a Párizs virágainak története?
– L. V. E.: A darab vázlata ugyan már korábban megszületett, de egy időre pihenni hagytuk. Mikor megmutattam Hajni néninek, és javasolt némi változtatást, említettem neki azt is, hogy szeretnék rendezni, ezért próbaként, gyakorlásként megírtam és megrendeztem tavaly négy kisebb darabot is a segítségével – október 23-ra, március 15-re, a grecciói karácsony emlékére és Mikulásra. Előbbiekre külön alapítottam egy felsős színjátszós csoportot. Ez idő alatt végig a fejemben volt, hogy a Párizs virágait szeretném továbbvinni. Az első darabom bemutatója nagyon megihletett, ezért folytattam a szöveg csiszolását. Adott volt, hogy mivel minden évben februárban bemutatunk egy darabot, és azt visszük ki testvériskolákba is, ha befejezem, előadhatjuk a társulattal. Gyakorlatilag nulláról építettem akkor újra, beemelve azt, amit a korábbi darabok alapján megtanultam. Persze a már kidolgozott szereplők és az alapvető történetszálak megmaradtak.
– Mire kellett figyelni a felépítésnél?
– L. V. E.: Nagyon szerettem volna, ha a színészek is élvezik, és annyi előnyöm volt, hogy ismertem őket, mert már két évet töltöttem velük. Tudtam, hogy kinek milyen szerep állna jól, mit élvezne, mi hatna rá motiválóan, és miben érezné magát komfortosan. Szerettem volna, ha teljesen át tudnák magukat adni, ezért nagyon figyeltem arra, hogy passzoljon a szerep a személyiségükhöz. Szeptemberben, amikor elkezdtük próbálni a darabot, új tagok érkeztek a társulatba. Nekik is szerepet kellett adni, ezért amellett, hogy váltópárokkal dolgoztunk, írtunk új karaktereket is a darabba. Ez mind könnyebb volt a már meglévő rendezői tapasztalatommal – már tudtam, mi működik a színpadon, és miben tudok majd segíteni. Igyekeztem ezért nem hosszú monológokat belerakni például.
– Hogyan zajlott a közös munka?
– J. Sz. H.: A forgatókönyv megírásakor Viola elmondta az elképzeléseit, ezek alapján megbeszéltük a lehetséges változtatásokat, és így véglegesítettük a darabot. A próbák előtt és után mindig megvitattuk a teendőket, felmerülő problémákat – a próbafolyamat során én is jelen voltam, de csak megfigyelőként. Valójában Viola vezette a megvalósítási folyamatot, én a háttérben segítettem a munkáját. Úgy gondolom, mentorként meg kell találni az egyensúlyt: mindig jelen lenni, ha szükséges, de feleslegesen nem „okoskodni”. Hagyni, hogy kibontakozzon a mentorált diák tehetsége, minden eszközzel segíteni őt, ha elakad, mintegy védőhálóként. A darab megvalósításának voltak technikai, szakmai és emberi vonatkozásai. Mindhárom egyformán fontos, hiszen, ha a társulatban feszültség adódik, az megnehezíti a közös munkát. Úgy érzem, hogy ha az elmúlt időszakban Violának bármilyen nehézsége akadt, mindenben számíthatott rám.
– L. V. E.: A színészekkel szeptemberben kezdődött a munka: három hétig drámás, szituációs játékokkal dolgoztunk. Ez az időszak azért is kellett, hogy egymásra hangolódjunk, hiszen új gimnazisták is csatlakoztak a csapathoz, illetve megnéztük, hogy kire melyik szerep illene. A színpadra állítás úgy indult, hogy amikor megkapták a szereplők a szövegkönyvet, eleinte kértem, hogy ne nézzék meg előre a teljes történetet, ugyanis az igen fordulatos, és úgy gondoltam, a történet fokozatos megismerése is motiválóan hathat, és így jobban bele tudnak majd helyezkedni a szereplők érzelemvilágába. Minden felvonásra egy-egy hónapot szántunk. Egy héten mindössze másfél óránk volt próbálni, aminek keretein belül nem volt idő mindenki kérdéseit megválaszolni. Ezért volt, hogy az órák után vagy előtt néztük át egy-egy váltópárral vagy színésszel a teret, a szöveget. Volt, aki hangüzenetben mondta el nekem a hangsúlyokat, hogy aztán megbeszéljük, jó-e az úgy, hogy miket változtassunk. Egyesekkel a kézmozdulatokat is átvettük. Ennek mindig örültem, mert bizalmat kaptam tőlük: bíztak az ajánlásomban, hogy „felturbózná” az alakítást. Sosem éreztem tehernek, hogy bent kellett maradnom velük, hanem hálás voltam. Miután megtanultunk a felvonásokat, összepróbáltuk, és hangosítással, ruhával, kellékekkel folytattuk a főpróbán. Hajni néni végig segített engem. Viszonylag korán megbeszéltük, hogy mire lesz szükség, és a jelmezeket mindenki beszerezte magának. Mindenki olyat tudott választani, amiben komfortosan érzi magát. Ezek nem feltétlenül korhű ruhák, de mindenki igyekezett annak a hatását kelteni. A fiúk még azt is kitalálták, hogy szerintük túl sok a fekete, ezért szereztek barna öltönyt is. Nagyon jól esett, hogy ennyi energiát fektettek bele.
– Miről szól a történet?
– L. V. E.: Az foglalkoztatott, milyen érzés lehet valamit muszájból csinálni, úgy, hogy közben nem akarod. Például hogy hogyan lehet együtt élni azzal, ha nem lehetsz jóban azokkal, akikkel szeretnél, mert minden kapcsolatot érdekek határoznak meg. A történet a 19. századi Franciaországban játszódik, a második köztársaság megalakulásának idején, így betekintést enged az akkori politikai helyzetbe is, miközben egy bűnügyi szál is végigkíséri az eseményeket. A darab egy arisztokrata család történetét meséli el, amely két másik, egymással szemben álló elit család közé szorulva próbál egyensúlyozni a kapcsolataiban, miközben megélik ennek belső konfliktusait. Olyan kérdéseket feszeget, mint a kényszerházasság és annak hosszú távú következményei. A darab továbbá a politika és a magánélet összeegyeztetésével, valamint a generációs minták kérdésével is foglalkozik: vajon követnünk kell-e szüleink példáját? El tudjuk-e ismerni, ha rossz irányba vezettek minket? Szeretném leszögezni, hogy a történet nem személyes élményeken alapul, csupán megfogott az egész világa – és szerintem ebbe mindenki bele tud kapcsolódni.
– Milyen volt színészből rendezővé válni?
– L. V. E.: Eleinte féltem a váltástól. Izgalmas, de egyben ijesztő is volt, hogy más szerepben állok azok előtt, akikkel korábban egy színpadon játszottam. Tudtam, milyen érzés a folyosón szöveget gyakorolni, végszavakat mondani, írni, ha nem tudtam elmenni próbára, vagy éppen vihorászni két felvonás között a takarásban. Aztán hirtelen én lettem az, aki azt mondja, hogy „légyszi, ne vihorásszatok a takarásban”. Féltem attól, hogy emiatt távolság alakulhat ki közöttünk, főleg hogy nem vagyok végzős vagy profi rendező. Próbáltam mégis társ maradni közöttük, és ezt a helyzetet a javamra fordítani. Úgy érzem, sikerült. Tudtam, hogy aki nem tudott aznap száz százalékot nyújtani, az csak szomorú volt – hiszen láttam a szünetekben. Ugyanakkor ők is látták, mennyi munkám van a rendezésben, mert még este tizenegykor is válaszoltam a kérdéseikre. Voltak pillanatok, amikor büszkén figyeltem a próbákat, és voltak olyanok is, amikor elkeseredtem, de szerintem ők is megértették, hogy én is ember vagyok, nekem is lehet rossz napom. Nem tekintettek főnöknek, inkább csapattagnak.
– A színjátszásnak bizonyára közösségformáló ereje is van.
– L. V. E.: Hálás vagyok a társaimnak, amiért bíztak bennem, és hogy együtt hoztunk létre valami újat. Ez egy kölcsönös bizalmi játék: én megbíztam bennük, hogy felelősségteljesen részt vesznek a próbákon, és megtanulják a szöveget, ők pedig hittek az instrukcióimban és az elképzeléseimben. A legkülönlegesebb pillanat az volt, amikor először láttam őket a saját szövegkönyvemet a kezükben tartani – akkor tudatosult bennem igazán, hogy az a történet, amelyet megírtam, most életre kel. Ráadásul nemcsak eljátszották a szereplőket, hanem tovább is gondolták őket: egy főpróba után például arról beszélgettek, hogy vajon mi történt volna egyik vagy másik karakterrel, ha másképp alakul a sorsa. Fantasztikus érzés volt.
– J. Sz. H.: A színjátszás fejleszti az önismeretet és az emberek közötti kapcsolatokat, erősíti a kommunikációs és előadói készségeket, és magabiztosabbá tesz. Emellett semmihez sem fogható közösségi élményt nyújt. A diákok megtanulnak együttműködni, és megtapasztalják, hogy számíthatnak egymásra. Gyönyörű látni, ahogy egy félénkebb gyerek évről évre kinyílik, önmagára talál és barátokat szerez. Volt olyan is, hogy valakit egy brókerszerep eljátszása inspirált a pályaválasztásban, vagy éppen segített neki leküzdeni a szorongásait. Az öregdiákok is évről évre visszatérnek megnézni az új előadásokat – számomra ez mindig visszaigazolás azzal kapcsolatban, hogy a színjátszás hosszú távon is hatással van az emberekre.
– Mi a darab jövője?
– L. V. E.: A bemutató hetén többször is előadtuk a darabot a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium aulájában, de később testvériskolákba is ellátogatunk vele. Mivel jövőre érettségizem, a rendezéstől visszavonulok, és már csak színészként veszek részt a színjátszó csoport munkájában. De szeretném a színházhoz fűződő kapcsolatomat megőrizni – ha nem is munkaként, de az egyetemi évek alatt is. A színház számomra nem hivatás, hanem szerelem. Hiszem, hogy addig érdemes csinálni valamit, amíg azt szeretettel végezzük.
Gellért Sára Mária
Fotók: Berthóty Kálmán, Völgyesi Lujza
Ferences Média, 2025
