„Az Úr az én erőm és védőpajzsom, szívem benne bízott és segítséget kaptam, testem újjáéledt, szívből megköszönöm neki.” (Zsolt 28,7)
Ezek a zsoltárversek jutnak eszembe, amikor szeretnénk beszámolni, hogy a Dorothea Otthonban hogyan éltük meg a járványt.
Így visszatekintve mély hála tölti be a szívünket, hogy ezekben a nehéz hetekben Istent úgy tapasztalhattuk meg, mint aki a mi erőnk és védőpajzsunk. Isten segítségére, erejére mindig támaszkodunk, de most értettük meg, hogy amikor valami ennyire túlnő rajtunk, mint ez a járvány, akkor nemcsak „erőt ad”, „megerősít”, hanem Ő maga válik a mi erőnkké. Valójában ez az egyetlen magyarázat arra, hogy hogyan lehetett ezt végigküzdeni, hiszen az emberi erőt sokszorosan meghaladó kihívással kellett szembenézni.
A Dorothea Otthon a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány által fenntartott 49 fős idősotthon Kozármislenyben, ahol ferences nővérek és civil munkatársak együtt dolgozunk azért, hogy egy családias, barátságos légkörben, értékes életet élhessenek azok az idős emberek, akik otthonuknak választják ezt a helyet.
A járvány első hullámát tavasszal fertőzésmentesen átvészeltük. Most a második hullámban viszont sajnos sokan megbetegedtek a lakók közül és néhányan a dolgozók közül is. Az első pozitív Covid-19 koronavírus-teszt olyan volt, mint egy új időszámítás kezdete. Innentől kezdve mintha begyorsult volna az idő. Az első héten, korábban soha nem látott mentőforgalom volt az udvarunkon, az otthonban költöztetések és átszervezések sorozata. Kevesebb dolgozóval az átlagosnál lényegesen több feladatot kellett elvégezni, mindezt úgy, hogy mindenki számolt azzal, hogy – minden elővigyázatosság és járványügyi szabálybetartás ellenére – ő maga is megfertőződhet vagy hazaviheti a fertőzést. A lakóknak beszűkült a mozgásterük, hiszen ez a szobára korlátozódott még az étkezések ideje alatt is. Ráadásul félelem, aggodalom, szomorúság, és gyász lengte be ezt a teret… Többen a lakók közül kórházi ellátásra szorultak, mások enyhébb tünetekkel vagy tünetmentesen itthon igyekeztek meggyógyulni. Átmenetileg szüneteltetni kellett a csoportos foglalkoztatásokat, liturgikus programokat is. Nyomasztó látvány volt a lakószobákban a sok üres ágy.
Ezen körülmények között kellett megtalálni a módját, hogy hogyan tudjuk mégis tartani egymásban és a lakókban a lelket, a hitet és a bizalmat. Ha körkérdést tennénk fel, hogy a zsoltárvers „segítséget kaptam” részletét, ki hogyan és miben élte meg, talán mindenki más és más beszámolót írhatna. Nagyon sok szálon megjelent az összefogás, segítség, kezdve a ferences testvérek fertőtlenítőszer szállítmányaitól, amit személyesen juttattak el az otthon részére, és egyéb módon kifejezett támogató fenntartói háttérjelenléttől, egészen a napjában akár többször is változó munkabeosztáshoz való áldozatos, rugalmas és segítőkész hozzáállásig, ami a dolgozók részéről volt tapasztalható.
De álljon itt néhány konkrét „morzsa” a hétköznapok sűrűjéből:
Egy bácsi meghatódva mesélte el, hogy miután kórházba került (nem is a legközelebbi városba) és elvesztette a telefonját, hogyan kapott segítséget egy fiatalabb betegtársától, aki kikereste az interneten az otthon elérhetőségét, így hírt tudott adni magáról, kapcsolatba kerülhetett a feleségével, majd több fejezetet megérdemlő kalandos úton hogyan juttatott el az otthon intézményvezetője a bácsi számára egy másik telefonkészüléket a kórházba, hogy tudja tartani a kapcsolatot.
Egyik lakónkat, aki a házastársát veszítette el, és ő maga is megfertőződött, itthon ugyan, de izolált szobában gyászolt. Őt telefonon, vagy az ablaküvegen keresztül igyekeztünk vigasztalni, gyertyát gyújtottunk és együtt imádkoztunk vele a legnehezebb időkben.
Sok megható és néha humoros pillanatról is tudna mesélni az a nővér, aki a kapcsolattartást segíti a járvány ideje alatt a technika eszközeivel. Azt hiszem sokunk életében, de még a legidősebb emberek életében is egy szintet lépett a digitális eszközök használata a járvány ideje alatt, ennek minden áldásos és olykor vicces hatásaival együtt.
A járványügyi szabályok betartásával igyekeztünk a súlyos állapotban lévő lakók számára biztosítani, hogy közvetlen hozzátartozóik személyes látogatásából szeretetet és megbékélést tudjanak meríteni és szentségekkel megerősítve indulhassanak a nagy Útra.
A családdal való kapcsolattartás hosszantartó hiánya nagyon megvisel mindenkit, a lakókat és hozzátartozókat egyaránt. Ennek a hiánynak az enyhítésére a digitális kapcsolattartás mellett most egy új kreatív megoldás született. Lehetőséget biztosítunk, hogy előre egyeztetett időpontban, ablaküvegen keresztül mikrofon segítségével, a személyes találkozásra legjobban hasonlító formában találkozhassanak a családtagok egymással.
Végül egy pár szóval arról az örömről is szeretnék szót ejteni, ami az idézett zsoltárversben „testem újjáéledt” szavakkal van kifejezve. Végre elérkezett annak az ideje is, amikor újból sok mentő és betegszállító autó fordult meg az udvarunkon, de most már hazafelé hozták a gyógyult, de legyengült lakóinkat. Az újra találkozás megható pillanatait élhettük át, szívből örültünk a hazaérkezésüknek. Az otthon érzése sok mindenből visszaköszön: ez az a hely, ahol tudják a nevemet, ismerik és tiszteletben tartják a szokásaimat, ahol még arra is jut figyelem, hogy a kávé sok vagy kevés tejjel, cukorral vagy anélkül ízlik-e jobban és szívesebben választanám a reszelt almát desszertnek a banán helyett. Ilyen és sok-sok egyéb apró kedves gesztusból, személyre szóló figyelmességből úgy gondolom, hogy a lakók is megérezhették, hogy újra otthon vannak. Volt, aki ezt úgy fejezte ki, hogy megkérdezte az őt ápoló nővértől: „Talán már a mennyországban vagyok?”
Forrás és fotó: Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei
